KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/október
• Koltai Tamás: Jancsó-breviárium
• N. N.: Jancsó Miklós játékfilmjei
PRO ÉS KONTRA
• Melocco Miklós: Képhalmaz
• Ciment Michel: Jancsó barbár „Rapszódiája”

• Faragó Vilmos: Könycsepp az óhazáért Magyarok a prérin
• Illés Endre: Solitaire és solidaire Az Őszi szonátáról
• Eörsi István: Kérdezők és kérdezettek Térmetszés
• Kaján Tibor: Vukotić a gondolatrajzoló A játék
• Ablonczy László: Ne feledkezzünk meg a szellemi energiákról sem... Beszélgetés Föld Ottóval, a MAFILM igazgatójával
• Gambetti Giacomo: A 77 éves elsőfilmes Római beszélgetés Cesare Zavattinival
• Szalai Györgyi: Ki ismeri Fekete Pétert? Fekete Péter
• Hankiss Elemér: Mit csinálna Maigret Kaliforniában?
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Viva filmművészet! Moszkva
• N. N.: A XI. moszkvai nemzetközi filmfesztivál díjai
• Matos Lajos: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Jerney Judit: Kinoszauruszok és vad macskák Sci-fi fesztivál, Trieszt
• Rózsa János: Díjözön az Arénában Pula

• Gaál István: A római filmfőiskolán Egy vendégtanár jegyzetfüzetéből
• Kristó Nagy István: Disney világa
KÖNYV
• Hámori Ottó: Eleven filmtörténet
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Az első kísértés
• Dániel Ferenc: Gyere, igazodj el
• Gervai András: Az asszony is ember
• Schéry András: Vendégek vadnyugaton
• Loránd Gábor: Szótagrejtvény
• Dániel Ferenc: Visszajelzés
• Fekete Ibolya: A kétbalkezes és az örömlány
• Zalán Vince: Nem féj a feje a harkálynak
• Báron György: A busz
TELEVÍZÓ
• Miklós Pál: Pusztuló műemlékeink nyomában
• Rozgonyi Iván: A dialógustól balra Beszélgetés Bornyi Gyula tévéoperatőrrel
• Békés Tamás: A képernyő – holnap
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A képernyő – holnap

Békés Tamás

 

A képernyő rabjai – így jellemezhetnénk a ma tévénézőit. Talán nem is a műsornézésre fordított órák miatt mondhatjuk ezt, hanem a válogatás nélküli tévézés aggasztó jelei miatt. A nagy tömegben fogyasztott műsor épp eleget volt már eddig is a szociológia és társtudományai témája, nincs szándékunkban a szót szaporítani e tárgyban. Az apropót most azok az új mozzanatok adják, melyek a tömegkommunikáció jövő fejlődésére utalnak. Talán ez a jövő változást hoz. A tömegkommunikáció jövőjéről mostanában többet olvashatni, elég, ha csak a Rádió és Televízió Szemle 1979 2. számában Szecskő Tamás, Tapio Varis és mások cikkeire utalok. Az ő összefoglalóik óhatatlanul is arra késztetik az embert, gondolja tovább a jövőre utaló tényeket.

Az a bizonyos képernyő a szoba sarkában ma még egy funkciójú: vevőkészülék, mely X számú központi program vételére alkalmas. De már több országban működik a kábeltelevízió. Ez a szisztéma nemcsak arra alkalmas, hogy antennák kiiktatásával vezetékes programot juttasson el a nézőhöz (akár többet is), hanem arra is, hogy a néző megfelelő kód alapján műsort rendeljen egy erre rendszeresített csatornán a központi műsorbanktól. (A rendelés az előfizetőknek megadott címlista alapján történik, s természetesen még sok egyéb feltétele van.)

Tehát a vevőkészülék már kevésbé függ a központi műsorszórástól, a néző egyéni választását segíti.

Más: egyes országokban már kapható a videorögzítő. A képernyő egyúttal egy képmagnó „monitorja”, amelyen bármikor megnézhető egy korábban a saját készülékünkről felvett műsor. Sőt ezek a berendezések programozhatok: távollétünkben is felveszik a kívánt műsort. A képmagnók mostanában már kamerával is kaphatók, előbb vagy utóbb megjelennek az amatőrfilmesek mellett az amatőr tévézők is. Az is köztudott, hogy csak a videokazetta és a videolemez közötti konkurrenciaharc miatt nem indult meg a rögzített, és amúgy ma még drága műsorkonzerv tömegtermelése.

Elvileg már megoldott a videotelefon is. Ha minden igaz, ez a műsorszóró televíziózás számára jelenthet újdonságot: a telefonáló nézőt be lehet kapcsolni egy élő adásba. És még valami a jövőből: a képernyő mérete is változhat, nagyobbodhat. Sőt: a képmagnó már ma csatlakoztatható olyan speciális vetítőgéphez, amely a mágnesszalagra felvett képet akár mozivászon-méretre is felnagyítja. Lehetne még sorolni a jövő képernyőjének más használati funkcióit is, de gondolom, az eddigiek talán a legfontosabbak.

A fentebb vázolt fejlődési trend bizonyára hatással lesz mind a műsorszóró televíziózásra, mind a filmkészítésre és filmforgalmazásra, sőt megváltoztatja a nézői szokásokat is. Talán lesznek, akik túlzottnak tartják ezt az előretekintést, hiszen a hagyományosnak mondható televíziózásban is van mit behoznunk. (Két csatorna, színes program.)

Mégsem érzem, hogy indokolt volna az előretekintést túlzottnak mondani. Csak egy példa: a régi rádiósok még emlékeznek rá, mekkora szenzáció volt az ötvenes évek második felében az a behemót táskamagnó, ami – komoly fizikai megerőltetéssel – megszabadította a riportert a közvetítőkocsitól. Tíz év után már fiatalok ezreinek a vállán lógott az elemes magnó. A technikai fejlődés üteme, az ütem gyorsulása a laikus számára kiszámíthatatlan. Ne gondolkodjunk hát terminusokban.

A televízió napjainkban állandó versenyfutásban van, hiába érjük el lassan az előfizetői telítettséget, közönségét, úgy érzi, állandóan meg kell tartania. Küzdenie kell a megszokottság ellen, ismét és ismét az újdonság varázsát kell keltenie. Ez az önmagával való versenyfutás hat a közönségre is: várja az újdonságot, felejti a tegnapit. A közönség is versenyfutásban van a tévével, s időnként mindkettő elégedetlen, sokkal inkább a másikkal, mint önmagával. Ezt a helyzetet leginkább a műalkotások közvetítése sínyli meg. Hiszen a befogadás elengedhetetlen feltétele a hétköznapi partikularitásból való kiemelkedés. S hiába a közvetített mű katartikus élménye, ha a másnap vagy a másnapok újdonságai erőszakosan kiszorítják. Nincs visszalapozás, mint a könyvben... Miért ne lehetne ezen változtani? Akár egy központból egyéni rendelésre sugárzott, akár a polcról leemelt videokazettás film vagy dráma az egyéni választás lehetőségét nyújtja. S bármennyire is ugyanaz a képernyő, a befogadás körülményei változnak, megvalósulhat a lukácsi befogadás Előttje és Utánja. S ez a lehetőség nem a mozi, a színház, a koncert helyett kínálkozik, hanem azt kiegészítve, az ismételhető élményt megteremtve. (Ahogy a színházrajongók könyvespolcán ott vannak kedvenc drámái, s ahogy a koncertlátogató lemezeket is gyűjt.)

Az alkotó oldaláról is csábító ez a jövőkép: műve nem hever egy archívumban, ahonnan csak időnként kel életre csipkerózsika-álmából, hanem „olvasmánnyá” lesz, birtokolják, kölcsönadják. A műsorszóró televízió is nyerhet ezzel a lehetőséggel, újdonság-kényszere átalakulhat, felszabadulhat a „mindenkit egy időben kiszolgálni” lehetetlen fátuma alól, műsorszerkezetét átalakíthatja, élőbbé, jelenidejűbbé teheti.

Az otthoni, egyéni választás lehetősége mellett az iskolai és az iskolán kívüli művelődés is új utat törhet, tehát még a kulturális atomizáltság megszüntetése is napirendre kerülhet.

Lehetőségekről van szó egy távolinak tűnő jövőben, de ne helyezzük ezt a lehetőséget elérhetetlen messzeségbe. A lehetőségből valóság lesz, nem kellene elébemenni? Muszáj megvárni, míg spontánul és előkészítetlenül a nyakunkba pottyan? Ha csak a megvalósítás nehézségeire gondolunk, magunkat fosztjuk meg a közművelődés egy magasabb fokú eszközétől. Nem a holnap tennivalóját sürgetem, csak az előregondolkodást és a tervek készítését.

Figyelembe véve az eddig vázoltakat, gondolkodni kellene a filmes tévéfiction készítésének, forgalmazásának jövőjéről is. Itt még több a „talán”, a „lehet”, a kérdőjel. De ha abból indulunk ki, hogy az alkotások új típusú sokszorosításának lehetőségéről van szó, akkor ez nemcsak a televíziós, hanem a filmművészek számára is fontos, új perspektívákat nyithat.

Hogyan, milyen technikával készül majd a játékfilm? Erre a kérdésre nem mernék feleletet adni. Egy azonban biztos: jelenleg külön-külön műhelyekben készül film és tévéfilm (illetve tévéjáték), – ezt a jövőben meg kell majd haladni. S itt a kérdés nem úgy vetődik fel – durván szólva –, hogy ki kit nyel el? A jelen presztízs-szempontjait a jövő értelmetlenné fogja tenni. A sokszorosított videokazetta, az adatbank repertoárja a gyártó bázisok egyesítését követeli majd meg. (Egy kis ország szocialista közművelődése háromfelé -már nem koncentrálhat, sem kulturális tervezési, sem gazdasági okokból.)

De van ennek a jövőképnek egy forgalmazási oldala is. A jelen mozija is változni fog, s ezáltal feloldható lesz a művészfilm–közönségfilm jelenlegi ellentmondása a sokcsatornás forgalmazás (és terjesztés) által.

Ennek érdekében differenciáltabb műhelymunka alakulhat ki, alkotó energiák szabadulhatnak fel. A játékfilmek utóélete is megváltozhat, ha nem csak (és kizárólag) a moziforgalmazás az egyetlen csatorna. A képernyő holnapjából indultunk el, és értelemszerűen el kellett idáig jutnunk. Lehet, hogy ez sokakat kétkedéssel tölt el, e sorok írója – kérdőjeleivel együtt is – a fejlődés pozitív lehetőségeit látja, nem gondol veszélyekre. Sőt így képzelhető el csak igazán, hogy a film- és tévéművészet folyamatosan integrálódik a nemzeti kultúrába. Mert hiszen mindaz, amiről eddig szó volt. természetesen csak folyamatként képzelhető el.

E néhány vázlatos gondolat csak figyelemfelhívás akart lenni; nem fantáziapróbaként, hanem azért, hogy kezdjünk el együtt gondolkodni, és a jövő tervein vitatkozni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 62-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8132