KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az MTV elnökének

Kedves Elemér!

Lengyel László

 

Hankiss Elemérnek, az MTV elnökének, Bp.

 

Kedves Elemér!

 

Kértél, hogy független szakértőként írjak véleményt a Televízió blokád-válság alatti működéséről. Sajnos ebben a kérdésben csak független lehetek, de szakértő nem. Vélemény helyett csak baráti magánlevelet küldök, hátha használhatod. Az egész társadalom nemcsak válságban, hanem zavarban is van. Mit is élünk át – kérdezzük magunktól. A Televízió munkatársai éppoly zavarodottak, mint mindenki más. Éppúgy nem értenek az egészből semmit, mint a politikusok és a szakértők, a kőfaragók és a balett-táncosok. De szerencsétlenségükre úgy kell tenniük, mintha értenék a helyzetet, kérdéseikkel átvilágítanák a homályt. A munkatársak nem bizonyultak jó szerepjátszóknak. A zavar penészfoltjai mindenütt kiütöttek.

A nagyobb baj mégis a félelem. A műsorok csinálói, a Televízió vezetői féltek. Nem a nézőktől, a közönségtől, nem attól, hogy a Televízió lemarad valamiről, hanem a pártoktól tartottak, s tartanak ma is. Lám, te is háttértanulmányt kérsz egy igazoló jelentéshez, hogy vissza verhesd a politikusok támadásait. A pártatlanság azt jelentette, hogy mindenkinek azt kellett figyelnie, melyik pártnak árt, melyiknek kedvez adott tény ismertetése, kérdés felvetése. „Mit fogok én kapni ezért” – gondolta az elnöktől az utolsó riporterig mindenki. Persze ennek már hagyománya van. Csak korábban egy pártközpont illetékeseinek készült a kényes műsor, most kettőnek-háromnak. Amint az igazoló jelentés, a dühös vagy mentegetőző telefonok is. De a néző szeretne végre olyan műsort, olyan megközelítést, amelyek nem a pártszékházaktól való félelemben születnek. Megérjük-e?

Három érdekes televíziós helyzetre hívnám fel figyelmedet. Az első nem került képernyőre, de éppen ez az érdekessége. A blokád előtti, csütörtök éjjeli Napzártában együtt ültünk Rabár Ferenc pénzügyminiszterrel és az inflációról, az 1991-es kilátásokról vitatkoztunk. Egy taxis csoport már állt a parlament előtt, de ennek még nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget. A műsor vége felé levélkét csúsztattak a műsorvezető, Baló György elé, amit – mellette ülve – én is elolvashattam: „A Televíziót körülvették a taxisok, vezetőjük a műsorban akar vitatkozni a miniszterrel. Beengedjük?” Balónak vonása se rezdült. „Szó sem lehet róla”. így azután nem került sor már csütörtök este egy nyilvános párbajra. A kísértés nagy, a konfliktus azonnali nyilvánossága. Mondhatnánk: ha képernyőre engedi a vitát, lehet, hogy a felek meggyőzik egymást, ésszerű kompromisszumra jutnak, és a blokád be sem következik. A Televízió pedig a hasznos érdekegyeztetés fórumává válik. Mondhatnánk: ha a felek a képernyőn megbocsáthatatlanul összevesznek, a Televízió kényszeregyeztetése megbukik, honnan indulhatnak a további tárgyalások? Kérdezhetnénk: be kell-e engedni a dühös népet az utcáról „ostromállapotban”? Kérdezhetnénk: szabad-e kizárni? (Mint nem szakértő, helyeslem Baló magatartását, amellyel egyszerre védelmezte a Televízió integritását és a miniszter azon emberi jogát, hogy akkor és azzal vitázzon, akivel kíván, s akire fel van készülve.) Miért fontosak ezek a kérdések? Azért, mert a blokád alatt általános televíziós magatartássá vált úgy közvetíteni, mintha forradalom lenne az utcán, mintha Temesvárról vagy Bukarestből adnánk. Csakhogy nem volt forradalom, népfölkelés. És hiába tolult a torlasz helyére minduntalan a „barrikád” kifejezés, a helyzet jóval kevésbé volt drámai az utcán, mint a stúdióban.

Nyugaton is bravúrnak számítana, ha a televízió lencséje előtt lehetnénk tanúi a rendőrfőkapitány és a belügyminiszter telefonbeszélgetésének, hát még, ha ebben a párbeszédben a főkapitány megtagadja minisztere parancsát és tanácsokat ad, mit is kell tenni ilyen helyzetben. Ez igen. Az állampolgár láthatta milyen gyenge állama és kormánya. És láthatott egy életteli összecsapást. A főkapitány színészileg is hitelesen játszotta el a jelenetet, felmondta nekünk a nem hallható miniszter szövegét, közvetítette a Televíziónak. A kamera jól követte, úgy közelített rá a gondolkodó arcra, ahogy a játékfilmek feszült pillanataiban szokás. A főkapitány alázatosra álcázott modora mögül jól kitetszett: miniszter úr, tetszik tudni, ez egy szakma, és én értek hozzá; jó lenne, ha Ön is értene a politika szakmájához. (Magam elé képzelem, ahogy Berlin rendőrparancsnokát mutatja a kamera. A telefonban a polgármesterrel beszél, aki utasítást adott a jogtalan lakásfoglalók megrohanására. A rendőrkapitány javasolja a visszavonulást, közli, hogy nem kötelezhető a bevetésre. A német riporter dörzsöli a kezét – a nyilvánosság előtt elcsípte a hihetetlent. A német néző dörzsöli a szemét – látta az állami tekintély csődjét.) A „rendőrkapitány-jelenet” után nem lesz könnyű arról értekezni, hogy közel a diktatúra.

Az Érdekegyeztető Tanács nagy vitájának gesztusait sikerült képekbe foglalni. Ha csak az ipari miniszter biológiai szükségleteit és Rabár pénzügyminiszter tárgyalás végi szomorú arcát fogják be, szinte elég. De kisebb életteli portrék is születtek. Itt azután nagyon jól kijött, hogy a jelenlevő televíziós kommentátorok semmit nem értenek a vitából, ki sem tudják bogozni a bonyolult mondatok értelmét, de az operatőrök rajta vannak minden mozdulaton, amelyek árulkodnak az emberről. A néző sem a szavakból, hanem a gesztusokból tájékozódik: „ettől a gigerlitől hányingerem van, ha látom”, vagy „figyeld anya, a budira akar menni”, vagy „ez jó srác, bevágta a pofájukba”. A „gesztus-televízió” egyre csak azt próbálja felfedni, hogy hogyan lehet a szavak mögé látni. „Ez az ember jót akar nekem, vagy sem” – ez a fő kérdés. A polgár, a néző érezte, hogy valami életbevágóról vitatkoznak, de ismeretlen nyelven, amiből csak foszlányokat ért. Szinkron nincs. Csak a képekből kell eligazodnia. (Ezt gyakorolja, amikor a Sky vagy a Super filmjeit nézi: „Papa ez most kivel van?” „Nem látod, hogy ez a mi emberünk!”) A Magyar Televízió képileg eligazított a vitában. Hogy „szinkronizálnia” kellett volna? Megkérdezni, mi mit jelent? („Mondja, uram, mi a csuda az a liberalizált ár? Mit jelent az, hogy kompenzáció? És akkor mi többet vagy kevesebbet fogunk fizetni?” Elárulhatom: többet.) A pártoktól félő Televízió nem, vagy csak rosszul fordíthat. Marad a „gesztus-televízió”. A blokád-válság tanulsága, hogy a Híradónak nincs egyetlen hiteles személyisége, csak profi és dilettáns „hiteltelenjei”. És hitel, bizalom nélküli politikai intézmények, hitel és tekintély nélküli politikusait kellett bemutatniuk. Olyan politikusokat, akik legrosszabb formájukat hozták. A társadalom ugyanúgy várhatna igazoló jelentést e politikusoktól, mint ők a Televízió munkatársaitól. Csak éppen minek?

Kedves Elemér! Sorolhatnám a Televízió hibáit. Az elfogultságok és a szakmai melléfogások fő forrása: nem tudjuk, hogy miben élünk, nem tudjuk, hogy mi vár ránk. És a Televízió munkatársai vigyázó szemeiket nem ránk, nézőkre, hanem állásaikat fenyegető pártközpontokra vetik. Úgy vélik – sajnos nem ok nélkül –, hogy róluk nem mi, hanem a politikusok fognak dönteni. Azzal az Árnyékkal, amit Társadalomnak hívnak, nem tudnak mit kezdeni. Nem irigyellek. Emlékszel Verlaine Horatiohoz írt szonettjére? „Barátom, a gitár s a toll ideje eltűnt, / fuvolák, kabaré, uzsorás aranya, jókedvű párbajok semmiért s mindaz a / szokvány-vigadozás, amiben tetszelegtünk. Mert nézd Horatio, nem kell már verekednünk / kártyasvindlik miatt, s kannát zúzni, soha, barátom... nézd... a szellem, a királyt! Célt mutat, nézd kezét, / szeme villám, a föld dördül, amerre elmegy, /s jaj, még ma tenni kell! nincs semmi haladék!” Csakhogy akkor nem Claudiusok vágyát kellene oly sokaknak lesnie.

 

Budapest, 1990. november 18.

Barátsággal üdvözöl:

Lengyel László


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4037