KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

1990. október 26–27–28. a képernyőn

A valóság látszata

György Péter

 

A Magyar Televízió három napon át hatalmas közösségi élményt teremtő drámát közvetített, amelyben a szereplők és nézők gyakran azonosak voltak, nem lehetett elválasztani e mű nézőit és íróit. A város és az ország, ha a képernyőre pillantott, végre önmagát láthatta meg, a hallgatag többség kitört politika alatti léte bezártságából, s ugyanúgy, mint Bukarestben, szélviharként tört be a nyilvánosság eddig számára idegen terepére. A televízió azért vált tehát mérhetetlenül fontossá ebben a három napban, mert mindazt, amit a blokád gyakorlatban eredményezett, tehát a kommunikáció megszüntetését, ez az intézmény pótolta, illetve ideális esetben helyreállította. A fizikai, tényleges kommunikáció helyett ezen a hét végén a közvetítés vált a dolgok zsinórmértékévé. Az igazi kérdés tehát az lett, hogy a tévében gyártott képek és a ki-ki által átélt eseménysorozatok, a helyi valóságok százezrei, nem szakadnak-e el egymástól. Azaz, felméri-e a tévé, hogy a hermészi helyzetnek semmi köze sincsen a hermetikus elzártsághoz, és hogy a roppant hatalmat, az élő adást, a közvetlen visszacsatolás hagyományos rendszerét ezekben a napokban a sztrájkolok jelenlétének „népi kontrollja” egészíti ki. Hiszen ezekben a napokban a televízió és a sztrájkolok kölcsönösen egymást ellenőrizték, s a normál állapot áthatolhatatlan, a valóságot kioltó média-függönyét fellebbentette a blokád. A résztvevők ugyanis olyan jelentőséget tulajdonítottak a televízió minden egyes képének, mint Magyarországon még soha. A kérdés tehát az, hogy a televízió eleget tesz-e az információk szabályozott, de igazságos újraelosztásának, a közszolgálati követelményeknek. Vagy pedig, mint megtörtént, szombat estére tökéletesen megzavarta a nézőket, akik vagy közvetlen tapasztalataikat, vagy a központi hírszolgálat képeit kellett hogy kétségbe vonják.

Tudjuk, hogy a magyar politikai életben, a társadalmi nyilvánosságban elterjedt az a nézet, amely a két csatornát a két nagy párt érdekképviseletét megerősítő intézménynek látja. Ez a tévhit hasonlatos ahhoz az elképzeléshez, amely az egész ország lakosságát MTK- illetve Fradi-drukkerekre osztja fel, és fel sem tételezi, hogy a lakosság legnagyobb részét e választás nem kötelezi, ugyanis nem látogatja a mérkőzéseket. Amikor tehát az alábbiakban a két csatorna az események közvetítésével kapcsolatosan eltérő stratégiájáról beszélek – különösképp két műsor, a szombat esti Híradó, illetve Napzárta fényében –, akkor tehát nem két politikai, hanem két tele-víziózási stratégiáról van szó. Két, a médiummal kapcsolatos álláspont eltéréséről, elsősorban szakmai kérdésről, amelynek egyébként politikai következményei is vannak. A probléma ugyanis nem az, hogy a televízióban kinek milyen politikai meggyőződése van, hanem az, hogy az adott napokban mindebből mennyi látszott. Azaz, kritikám éle nem valamely személyiség politikai meggyőződése ellen irányul, ezt ugyanis maximálisan magánügynek tekintem, hanem egy politikai meggyőződés által súlyosan deformált műsorszerkesztési stratégia ellen. A kritika nem a politikai hitvallást illeti, hanem azt a műsort, amelyben a hír és a kommentár széjjelválaszthatatlanul egybeolvad, és a televízió manipulációs módszerei messze túlterjednek a hírek osztályozásának, időbeli eloszlásának hagyományos technikáitól. Arról az állapotról van szó, amikor egy-egy nyers vélemény, a kommentár helyettesíti a hírt, amikor bekövetkezik az az állapot, amely még e médium hűvösségét is megszünteti, és felrázza a nézőket, akik politikai cselekvést hajtanak végre, amikor a képernyőt figyelik, és tudomásul kell vennünk, hogy ennek megfelelően reagálnak a Híradó semlegességére vagy elvakult állásfoglalására.

Állításom lényege az, hogy a Híradó szombat estére teljes egészében felrúgta a közszolgálati média jellegből adódó elvárások bármelyikét, s a sztrájkolókkal szemben nyilvánvalóan agresszíven ellenséges álláspontot képviselt.

Azt, hogy a Híradó még a semlegesség látszatát is megszüntette, először is az mutatta, hogy riporterei (Franka Tibor és Murányi László) föladván szakmájuk minimális etikai elveit, nem kérdéseket intéztek a különböző résztvevő felekhez, hanem interjú közben kiabáltak (sic!) a saját véleményüktől eltérő nézeteket valló interjúalanyokkal és kéretlen beszélgető partnereivel időről-időre a fizikai jellegű erőszak benyomását keltve. Kísérletet tettek arra, hogy a „lázadók” csoportját egyértelműen a közösség érdekeit sértő marginális kisebbségként mutassák be. Olyan eszközöket használtak fel, amelyeket a manipuláció történeteként ismert televízió eleddig nem vetett be, ugyanis sem az ordibálás, sem a nyílt gyalázkodás nem minősíthető e médium lényegéből következő véleménybefolyásolási stratégiának. Be kell látnunk, hogy ez az attitűd a magyar média történetének egyik mélypontja, s ez a viselkedés az elmúlt évek egyébirányú fejlődését figyelembe véve szinte példátlannak mondható. Horváth Balázs elhíresült tévészereplését külön már nem elemzem, csak arra hívom fel a figyelmet, hogy mennyire volt „baráti” az az operatőr, aki az ablakban feltűnő belügyminisztert valóban merő jószándékkal tárta a nézők milliói elé. Bizony, időnként egy inkompetens barát a legnagyobb ellenség. Vagy emlékezzünk vissza arra a jelenetsorra, amikor Juszt László, kamerájával együtt bejutott a Parlamentbe. A nyilatkozatot adó belügyminiszter mögött zavartan őgyelgő, az ablakon ki-kileső miniszterek somfordálása a képernyőn, gondolom, a Híradó szerkesztőinek szándékaitól eltérő hatást ért el. A történelmi épületben rossz és ideges gyerekek gyülekezeteként látható magyar kormány képe annak a Híradónak a műve, amelyet ez a kormány sajátjaként ismer el, s talán még mindig nem fogta föl, hogy a bizonytalanságnak, kétségbeesettségnek és zavarnak ez a képsora többet ártott tekintélyének, mint megannyi „ellenséges” kritika.

Olybá tűnik, hogy a Híradó – szakmai inkompetenciájánál fogva – egész egyszerűen nincsen tisztában azzal, mit is jelent a lazítás a közszolgálati médiumban, s ezzel ténylegesen nagyobb veszélynek tették ki a magyar társadalmat, mint maga a sztrájk. Ez ugyan megbénította a normális élet kereteit, de nem tette teljesen lehetetlenné az életfontosságú funkciók fenntartását. Ám az, hogy egy polgári engedetlenségi akciót erőszakkal felszámolandónak, züllött kisebbség botrányaként tárták újra és újra a magyar lakosság, azaz az eseményekben többé-kevésbé résztvevők elé, ezzel kifejezetten előkészítették a hangulatot az akció „spontán” szétverésére, ami józan ésszel mérlegelve megengedhetetlen. Mindez már nem bűn, mint tudjuk, hanem hiba.

Ami Magyarországon megtörtént, az – mint több híres média-történeti példa mutatja – rosszul szokott hatni a kormányok működésére, illetve a lakosság hangulatára egyaránt. Az első, elektronikusan folyamatosan közvetített háború a vietnami volt, ahol a Fehér Ház évekig estéről estére elhitte, elhitette magával és a lakossággal, hogy a háború egyre jobban áll. Hír és információ gyanánt estéről estére nyalka ezredeseket, és négycsillagos tábornokokat mutatott, száműzvén a képernyőről az ellenfelet, s hitt abban, hogy aki a műsoridőből hiányzik, az előbb-utóbb a dzsungelből is eltűnik. Végül aztán Walter Cronkite kénytelen volt a színhelyre utazni, hogy a saját szemével lássa, ami ott történik, és keserűen kijózanodva megismerje az igazságot. Amikor hazatért és a televízióban bejelentette, hogy a háborút elvesztettük, akkor döbbentek rá milliók, maga az elnök is, hogy a látszat-valóság összeomlott. Ha Amerika leghíresebb tévékommentátora, Amerika elfogulatlan fia élő adásban jelenti be, hogy mi történt, akkor annak a harcnak előbb-utóbb vége lesz.

Lássuk be, hogy a világ összes kormánya el akarja hinni, amit a tévé láttat, s úgy akarja alakítani a dolgokat, hogy a képernyőről surgárzott képek milliárdjai kiszorítsanak minden egyéb elképzelést a politika színpadáról.

E három nap másik, megítélésem szerint ellenkező előjellel kiemelkedő eseménye Baló György és az országos rendőrfőkapitány, Szabó Győző, illetve a stúdióban helyet foglaló Horváth Pál, a taxisok képviselőjének beszélgetése volt a Napzártában.

Érdemes magát a kommunikációs helyzetet teljes egészében rekonstruálnunk, abból is nyilvánvalóvá válhat, hogy a televízió technikája milyen fantasztikus szituációkat teremt, s az is, hogy a nyilvánosság, a közvetlen visszacsatolás terapeutikus hatással lehet a legfeszültebb helyzetekben. A stúdióban helyet foglaló Baló és Horváth négyszemközti (értsd: milliók előtt folyó) beszélgetése csupán a kezdete volt ennek a különös estének, amelyben az igazi kommunikációs játék a stúdióban csupán telefonon, hangként megjelenő főkapitány főszereplővé válásával kezdődött el. A stúdióban ülő, és mindenki, azaz a főkapitány által is látott beszélgetőpartnerek egy hanggal beszélgettek csupán, amely az adott téren kívülről, szinte a semmiből érkezett. Azt, hogy ez a hang tulajdonképpen ki is, csupán hivatali rangja szabta meg. A hatalom tehát megjelent a nyilvánosság előtt, ám mégis láthatatlan maradt, ami komoly előnyt biztosított számára ebben a „game”-ben, hiszen az ő reakciói mindig a sötétség tökéletesen záró némaságába rejtőztek, míg az ő mondatainak minden következményét ott láthatta ő is, a nézőkhöz hasonlóan, beszélgetőpartnereinek arcán. A Hang egyszerre volt leselkedő és szereplő, ami ennek a politikai peep-shownak az egyik legfinomabb tulajdonsága. Ugyanakkor azt is meg kell mondanunk, hogy maga a főkapitány is megértette, hogy merőben más dolog egy dodonai homályosságú deklarációt közzétenni, és megint mást jelent a nyilvánosság előtt, a fenti feltételeknek megfelelően beszélgetést folytatni e deklarációról. Baló először megfelelni óhajtván a riporteri szerep elvárásainak, úgy döntött, hogy az ő feladata mindössze annyi, hogy „bemutassa” egymásnak az urakat, s nyilvánosság előtti beszélgetésükhöz keretet biztosítson. Az ő szerepválsága, a riporteri semlegesség kötelező pozíciójának tényleges túllépése, azaz ennek a holtfáradt riporternek a médiatörténetileg feljegyzésre érdemes, zseniális húzása akkor kezdődött el, amikor ráébredt arra, hogy a hatalom deklarációja mögött tényleges elszánás nincsen, a főkapitány csak a szavak szintjén kíván támadni, a tettek szintjén nem. íme a beszédaktuselmélet újabb szép példája: egy főkapitányi deklaráció, amely meghátrálásra szólít fel, tökéletesen megfelel a célnak, ha nem vitatható. Ám abban a helyzetben, ahol minden egyes kijelentés szemantikai érvényességéhez kommentárt lehet s kell is fűzni, kiderülhet, hogy mindez „puszta fenyegetőzés”. Nem véletlen, hogy 24 órával később Bod Péter Ákos nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az általa felolvasott szöveg deklaráció, mert pontosan tudta már, hogy a nyilvánosság előtti vita soha nem végződhet az eredetileg képviselt álláspontok mozdíthatatlan érvényesítésével. A főkapitány távirati irodának leadott deklarációja nem üres blöff volt csupán, hanem egy másik kommunikációs szisztéma számára megfogalmazott, és ott nyilvánvalóan hatásos üzenet. Az egyedi helyzet abból eredt, hogy a televízió nyilvánossága egy új nyilvánossági szintet jelentett, s minthogy a főkapitány nem óhajtotta, hogy vér folyjon, ezért nyilván mind saját, mind Baló György, mind a jelenlévő Horváth Pál teljes elképedésére vitába kezdtek arról, hogyan értendő a saját közleménye. Baló igazi felismerése az volt, hogy nem kell rákényszerítenie a rendőrkapitányt nyilatkozata visszavonására, hanem a beszélgetés terapeutikus erejével fel kell kínálnia azt az értelmezést, amelyben az állami tisztviselő arcának megőrzésével vonulhat vissza. Úgy hiszem, ez a példa pontosan megmutatja, hogy adandó alkalommal egy kellően intelligens hivatalnok és egy tehetséges riporter miként képesek lehűteni ott az indulatokat, ahol egyébként az adott órákban a Híradó ismert álhírének bejelentése után az szinte a forrpontig hevült.

Több mint tíz évvel ezelőtt, Gdanskban, a Lenin-hajógyár udvarán, százezer ember hallgatta végig, mit beszél odabent Walesa és Jagielski. A miniszterelnök-helyettes ott értette meg, hogy egész addigi pályafutása, kamarilla-politikára épülő, a nyilvánosság kizárását feltételező beszédhelyzetek stratégiája egyszer s mindenkorra véget ért. Az a folyamat, ami akkor és ott elkezdődött, folytatódott 1990-ben Budapesten, ezen az éjszakán, a TV2 stúdiójában is. Nem pusztán Baló lépte túl a szerepét, de a főkapitány is, s az, hogy mindketten megértették, a nyilvánosság előtti beszélgetés az adott helyzetben megköveteli szerepeik elhagyását, az nem alkalmatlanságukat, hanem valódi alkalmasságukat bizonyította be.

Úgy hiszem, méltó lezárása volt a drámának a harmadik nap, amikor a nyilvánosság előtti vitában pár óra alatt kiderült, milyen legitimáló hatalmat is jelenthet a televízió. Ahhoz képest, hogy az asztal egyik oldalán egy kétfordulós választásban győztes kormánypárt vezetői ültek, míg velük szemben „senkik” foglaltak helyet, négy-öt óra alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a televízióban minden másképp van. Éjszakára már mindenki tudta, hogy Nagy Sándorral és Forgács Pállal mint súlyos politikai tényezőkkel ismét számolni kell, továbbá Orbán István vagy Palotás János csupán ennek az egy vitának a révén ellenfeleikhez hasonló súllyal bíró politikussá értek, – egyszerűen attól, hogy médiasztárrá lehettek, egy roppant kiélezett társadalmi helyzetben.

A magyar demokrácia minden politikai résztvevőjének ismét meg kellett tanulnia azt a leckét, amit a parlamenti képviselők hónapok óta újra és újra bebifláznak: a bürokrácia korszakát itt és most váltja fel a médiakrácia. Egy olyan országban, ahol a politika fogalma mintegy száz éve zárt ajtók mögötti alkudozást, suttogást, legjobb esetben egyes hírek lassú kiszivárogtatását jelenti, a televízió, és elsősorban az egyenes adás ellenőrző funkciója hihetetlen hatással van. Az elmúlt egy évben magukat képzett politikusnak tudó hivatalnokok tucatjai véreztek el a nyilvánosság előtt, mert képtelenek voltak megérteni, hogy egyenes adásban ha lehet is hazudni, másként kell, mint addig tették. Bizony, más dolog nyilatkozni, és más dolog egy ország figyelme előtt vitatkozni.

Az epilógus a miniszterelnök késő éjjeli híres pizsamás nyilatkozata volt. (A pizsama szerepéről Spiró György írt nagy pontossággal a Magyar Napló hasábjain).

A miniszterelnök megérezte, hogy betegsége ellenére meg kell jelennie a nyilvánosság előtt, másrészt azt is megértette, hogy jobb, ha ezt a megegyezés után teszi, csillapító, békebírói attitűdöt öltvén, mintha az a kormány, melyről beszél, nem az ő kormánya lenne. A térbeli és időbeli elválasztottságnak, szeparáltságának kihasználásával Antall visszaszerezte népszerűségének nagy részét, amire egyébként ahhoz, hogy másnap a normál állapot visszaállhasson, igen nagy szükség volt.

Ami 1990. őszén Magyarországon történt, az olyan társadalmi nyilvánosságra utal, amely megfelel a televízió hőskorának. A média hatalmi reteszei még nem zárnak tökéletesen, a nyilvánosság pozitív, gyógyító hatására, terapeutikus jellegére a bürokráciának tekintettel kell lennie. A következtetések levonása nem a kommentátor feladata, ám az nyilvánvaló, hogy a kormány csak addig működhet együtt továbbra is minden idők legtehetségtelenebb televíziós Híradójával, ameddig mesterségesen fenn tudja tartani a moratóriumot. Ami utána következik, az már új korszak lesz, a professzionális televíziózás korszaka, amelyben ilyen amatőröknek már nem lesz helyük. Jóslatként mindössze annyi kockáztatható meg, hogy a legközelebbi, hasonlóképpen közvetített (és remélhetően be nem következő) társadalmi esemény eljövetelekor a lakosság felleli majd Landerer és Heckenast új székhelyét, mely mostanában a Tőzsde volt székházában található, és talán nem is véletlenül, a Szabadság téren áll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 54-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4035