KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Forgatókönyv

A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben

Enyedi Ildikó

A főszereplő családi albumából. (FILMTERV)

 

1. Karl-Marx-Stadt mellett, i.e. 3400. november

2. Szamosz, i. e. 505. december

 

 

3. Frankföld, 850. augusztus

 

Kakaskukorékolás. Lassan kettéválik a sötétség, felkel a Nap és idilli szépségű erdős tájat pillantunk meg. Egy tisztáson lombbal és mohával fedett koraközépkori frank parasztház. A ház ajtajában középkorú, szabálytalan arcú férfi nyújtózkodik. Ez vagyok én. – suttogja narrátorunk, majd egy időre el is hallgat.

A Nap följebb kúszik az égen, tikkasztó nyári dél van. Az állatok az árnyékban hűsölnek, álmosan pittyeg egy tyúk. Hősünk (akit ezentúl nevezzünk N-nek) lassan megy át az udvaron. Hátrasandít: felesége a legkisebb gyerekkel éppen eltűnt a házban. Üres az udvar. N. tekintetével végigpásztáz a baromfiudvar lakóin. Szeme megállapodik egy csinos kis kendermagos tyúkon. A tyúkocska kacéran visszanéz és halkan kottyant. N. szemével az istálló felé int. A kis tyúk óvatosan tesz néhány lépést, a férfi kinyitja az istálló ajtaját, a tyúkocska nekiiramodik, és az eseményeket ingerülten figyelő kakas orra előtt benyargal az ajtón. A férfi utána, gondosan behúzva maga után az ajtót. Feszült csend honol az udvaron, a kakas visszafojtott dühvel járkál fel-alá. Az árnyékban hűsölő tyúkok kajánul figyelnek.

Egy idő után résnyire nyílik az ajtó, kiszalad rajta a kendermagos barátnő s utána kidugja fejét a nadrágját igazító férfi.

Az erdő felől ugyanekkor furcsa, erősödő zaj hallatszik. Egyszerre csak jégesőként lezúduló, vágtató nomád lovasok özönlik el az udvart furcsa, hegyes sipkákban, ősmagyar nyelven félelmetesen kiáltozva. Pillanatok alatt lekaszabolják az állatokat. Az asszonyt és a gyereket rabláncra fűzik s már száguldanak is tovább, a szerencsétlen családot maguk után vonszolva.

Egyetlen lovas marad csak az udvaron, egy enyhén bandzsa, hiányos fogazatú ember, aki hiába próbálja szablyájával leteríteni N.-t, mert ő egy sebtében felkapott szénás villával bemenekült egy beszögellésbe. A lovas leugrik a lováról és macskaléptekkel közelit, szemében lobog a vadászat izgalmának tüze. Úgy néz az agyonijedt parasztra, mint valami finom csemegére. Most ugrik, biztos már a halálos csapás, de egy friss disznótrágyán elcsúszva rázuhan az N. kezében tétován meredező villára. A villa átdöfi a mellkasát, a hátán jön ki. N. nézi a haldokló ellenséget, majd körbejárja immár puszta tanyáját. Megeteti az idegen lovat és beköti az istállóba. Visszatér. A furcsa ellenfél még mindig él. N. töpreng egy kicsit, majd megpróbálja kihúzni belőle a szénás villát. De a magyar belekapaszkodik a villa nyelébe és rimánkodni kezd. N. ugyan nem ért egy szót sem, de békén hagyja a sebesültet.

Esteledik. N. tüzet rak, valami puliszkafélét készít magának vacsorára. Az idegen nemhogy nem halt meg, de egyre jobban van. Lova nyerge alól kis puhított húst szed elő, hogy ő is hozzájáruljon a vacsorához. Odajön ő is a tűzhöz, a villa nyelét egy fatönkre támasztja, és enni kér. Megvacsoráznak hát ketten, isznak is rendesen, és a tűz fényénél kockázni kezdenek. Annyira belemelegszenek a játékba, hogy észre sem veszik, hogy kigyulladt a villa nyele. Már lángokban áll, amikor a magyar hatalmas üvöltéssel felugrik, a villanyelet sebe miatt óvatosan merőlegesen tartva rohangál föl s alá az udvaron. A sietségtől, vagy méginkább a tetemesen fogyasztott alkoholtól átbillen a kút káváján s panaszos és csodálkozó üvöltés kíséretében eltűnik a kút mélyén. A kút kerek nyílásában tükröződik a hold és a csillagos ég. A hullámok lassan kisimulnak, semmi nem árulkodik róla, hogy egy ember pihen a kút mélyén. Míg a kút vizének táncoló képét látjuk, újra megszólal narrátorunk.

Legközelebb egy üreginyúl családjában születtem meg, egy népes, energikus és játékos família legkisebb tagjaként. Előző életemre persze nem emlékeztem.

Egyébként is, rövid kóborlásom alatt, amit szellemként, valami új, vonzó forma keresésével töltöttem, a közelmúlt eseményei gyorsan összeolvadtak mindazzal, amit végtelen hosszú életem során már átéltem. Ahogy mindez belesimul az emlékek óceánjába, és nem kínzott már az átélt fulladásos halál emléke sem, ahogy megtetszett az a vidám és gyengéd nyúlközösség, ahogy egyre vonzóbb lett anyám puha, szürkés bundája, szapora szívverésének biztonsága, teste melege, egyre kevésbé volt fontos mindaz, amit tudok. Bele akartam merülni ebbe az új életbe, ahogy az álomba merül bele az ember. Fáradt voltam, álmodni akartam. S így 984. április 6-án ismét megszülettem nyolc kistestvérrel együtt, egy napfényes mezőn.

 

 

4. Baden-Baden, 1100. karácsony

5. Róma, 1112. húsvét

 

 

6. Párma, 1503. május

 

...A szökevény beveti magát a postakocsi egyik szegletébe, és ahogy a kocsi elindul, lassan, megkönnyebbülten ereszti ki a levegőt a fogai között. Körülpillant.

A postakocsiban többen ülnek. Vesszőkosárban macska. Egy idős, vidám, pogácsaképű apáca két kislányt kísér a zárdába. A nagyobbik 12 év körüli, teljesen gyerek. Kishúga ötéves, igazi kacér kis nő. Zavarba is hozza a menekülőt. Mindkét kislány gyászruhában van. A kocsi egykedvűen döcög, a fiatalember hirtelen megjelenése fölött napirendre tértek már az utasok. Az álmos csendben az apáca mesélni kezd: APÁCA: Fiatal apáca voltam, és már két éve éltem messze a hegyek között fekvő kolostorban. Imádkoztam, pirkadat előtt keltem, dolgoztam a veteményesben és a konyhán, csendes voltam és engedelmes. Nálam szebben senki nem énekelte a szent énekeket, Mária-himnuszokat.

Parasztosan szép, pirospozsgás apáca arca. Szinte gyermek még. Felfelé tekint egy egész alakos, kék-palástos Szűz Mária-képre. A félhomályos templomba keskeny sávon át besüt a nap, egyenesen az apácalány arcába. Fintorog, erőlködik, azután a legnagyobb csendben, a csengő hangja után eltüsszenti magát.

Konyhai gőzben krumplit pucol, egész hegynyit.

Szaladva beáll a templomba vonuló apácák közé a sorba.

Üres a hatalmas konyha. Köve csillog, a kis apáca már háromnegyedéig felmosta. A nyitott ablakon beszáll egy darázs, döngve köröz a nagy, félhomályos, boltíves teremben, ahol tompán csillognak a sokat használt rézedények. Az ablakon beáradó napfény végigömlik a nedves kövezeten. Víz csepeg valahol.

Az apáca kinéz az ablakon. Odakinn virágzó gyümölcsfák, messze lenn még a hajnali harmattól selymesen fénylő völgy kékes árnyalatokkal. Felerősödik a madarak füttyögése, a patak csobogása, a finom nesz, ahogy a szellő jár a lombok között. Zeng az egész kinti világ, vibrál a napfény. A lány lágyan, maga sem tudva róla, visszaereszti a felmosórongyot a fadézsa piszkos vizébe, és közelebb lép az ablakhoz. Mi is kinézünk vele együtt. Hirtelen kimozdul a képből, halljuk a felboruló dézsa tompa döndülését, és a lány facipős lábának futását, majd ajtó nyikorgását, kapu dörrenését. A hirtelen beállt csöndben messziről behallatszik az apácák éneke, s odakinn a napsütötte hegyoldalon megpillantjuk a kis apácát, amint teljes erejéből fut lefelé a hegyoldalon.

APÁCA: Nem igazán gondoltam meg akkor, hogy mit teszek, még megijedni sem volt időm abban a hatalmas erdőségben, s máris fontos dolog történt velem.

Homályos erdőmélyen, alig járt gyalogösvényen, évszázados fák magasra nyúló törzseinek katedrálisában halad tovább az apáca. Mókusok, gombák, őzek. Az apró neszektől még hatalmasabb a csend. Az ösvény egy patakhoz kanyarodik. A pallót elsodorta a tavaszi áradás.

A lány habozik, facipőjét a nyakába akasztja, csupasz lábával kicsit próbálgatja a vizet. Segélykérőn körülnéz, de hiába. Rászánja magát és beleereszkedik a bővizű patakba. Ahogy halad egyre beljebb, kiderül, hogy a patak mélyebb, mint amilyennek a partról tűnt, így ruháját egyre magasabbra kell emelnie, szinte a csípőjéig. Elmerülten lépeget, néha kicsit megbicsaklik, megpihen, újra nekiindul. Valami apró neszre felkapja a fejét. A patak partján, a lombok között nehéz paripán jól megtermett, cserzett bőrű, erős tekintetű férfi, aki visszafojtott lélegzettel figyeli a lány manőverezését. A lány elbizonytalanodik. Ösztönösen lejjebb eresztené a ruháját, de nem lehet, vizes lenne. Hátranéz, de visszafelé sem biztonságos. Tétován bólint, köszönti a férfit, s önérzetesen lépked kifelé a patakból.

APÁCA: Igazából nem féltem, még-csak nagyon zavarba sem jöttem, de valamiért mégis a torkomban dobogott a szívem. Bár csak lopva mertem felpillantani, azért jól megnéztem magamnak ezt az embert. Szép volt, erős és mosolygós szemű.

Mire a lány kiér a vízből, a férfi már ott áll a lova mellett, és gyengéden nyújtja felé a kezét. A kis apáca elfogadja a segítő kezet, és most ott állnak a lejtős parton kézenfogva és kicsit megilletődve, és arcukon halvány mosollyal méregetik egymást. A férfi lassan felemeli a munkától kissé vörös fiatal lánykezet és csókot lehel a tenyerébe. Kérdőn felpillant, az apáca elneveti magát. Finom, óvatos, játékos évődés kezdődik, a lány kíváncsi és cseppet sem álszent. Leheverednek a patak partján és szép gyengéd szerelmeskedést láthatunk. Összekulcsolódó kezeket, szétcsúszó ruhákat, itt-ott felvillanó bőrt.

APÁCA: Ettől a naptól kezdve mindig együtt voltunk harminc hosszú éven keresztül. Kilenc hónap múlva kisfiam született, s utána sorban a többi. Összesen öt fiú és három leány. Ma is él minda nyolc gyermek, ép és egészséges.

Még mindig a szerelmespárt látjuk, de az apácalány fátyol alól előtűnő tar koponyája helyett már selymes fürtöket simogat a férfikéz, a ruhák a kavargó drapériák színe, mintája is változik, többször egymás után. A két összekulcsolódó kéz már idősebb, a női kéz szürkülő fürtöket érint, a férfikéz fakuló hajfonatot simogat. Végül apácafőkötős idős asszony arcát látjuk, amint megcsókol egy barázdált, viaszos homlokot, és lefogja a hajdan oly tüzes és mosolygó szemeket.

APÁCA: A harmincadik év őszén magamra maradtam. Gyermekeink már mind felnőttek, családjuk volt. Nem volt több dolgom velük immár.

Idős apáca ballag az erdei ösvényen, néha megáll, nehezen szedi a levegőt.

APÁCA: Elfáradtam, visszavágytam a kolostorba. Hiányozni kezdtek a társak, s bizony szégyenkezve gondoltam rá, vajon ki végezte el a munkámat, ki söpört, ki mosott ezalatt a hosszú harminc év alatt, amíg én távol voltam. De azért elindultam, s reménykedtem, hogy jó szívvel talán majd megbocsátanak.

Az apáca a patakhoz ér, most járható a palló, őszi leveleket sodor a víz. Látjuk, ahogy átegyensúlyoz a túlsó partra, s aztán lassan eltűnik a szemünk elől az erdei ösvény kanyarulatában.

APÁCA: Ahogy közeledtem a kolostorhoz, bizony egyre jobban elfogott az aggodalom, vajon hogyan fogadnak majd társnőim ennyi év után. S milyen nagy volt a csodálkozásom, amikor egyetlen haragos szó, szemrehányó tekintet nélkül visszafogadtak, sőt, mintha nem is vették volna észre, hogy elmentem. Úgy beszéltek hozzám néhány nappal azelőtt történt dolgokról, mintha velük lettem volna mindvégig. Nem értettem a dolgot.

Akkor még nem tudtam, hogy azon a napon, amikor megszöktem...

Reggeli, napfényes templombelsőt látunk. A falon a már látott egészalakos Szűz Mária kék selyempalástban, feje körül sugárzó glóriával, két kezét óvó, védő mozdulattal terjeszti ki.

Kopogó lábak a kövezeten.

Szűz Mária arcán nyugtalanság suhan át. Nem mozdul, de pislant egyet, szeme aggodalmas, a messzi zajokra figyel. Nyikorog, majd döndölve becsapódik egy kapu a távolban. Szűz Mária kicsit rosszallóan elmosolyodik, azután finoman felcsípve égszínkék selyemköpenye szélét, a festmény keretébe fogódzkodva lemászik a festményről. Gyors mozdulattal megigazítja feje fölött a kissé félrecsúszott dicsfényt, és sietős léptekkel elindul a konyha felé. APÁCA: Ettől a naptól kezdve, harminc éven keresztül végezte a dolgomat éjjel és nappal, fáradhatatlanul, úgyhogy senki nem vett észre semmit. Sem azt, hogy aki helyettem a kertet kapálja s a rozsét gyűjti az erdőben, másképp fest mint én, sem azt, hogy a festmény, ami előtt naponta fohászkodnak a Szűzanyához, üres.

Ezalatt látjuk, amint Mária felállítja a dézsát, feltűri térdig a köpenyét és befejezi a konyha felmosását. Aztán látjuk, ahogy tehenet fej dúdolgatva, egy félhomályos istálló mélyén.

Majd apácákkal hógolyózik a kolostorkertben.

Megdézsmálja a lekvárt a kamrában.

Szaladva beáll az apácák közé a sorba, ahogy a templomba vonulnak.

Letérdel a templomban a mise során, s engedelmesen lehajtja a fejét. A nap egy keskeny pászmája egyenesen odatűz. Mária lopva felemeli a fejét és boldogan hunyorogva a napba néz. Eltüsszenti magát.

Birkát nyír. Lesi a többi apácát, kicsit ügyetlen, néha ezt-azt elront.

Elfáradt, leveszi a dicsfényt, és megtörli a homlokát.

Fürödnek az apácák. A félhomályos termet betölti a gőz, csak bizonytalan árnyakat látunk, a vizes vászon rátapad a testekre. A terem mélyén dicsfény imbolyog.

A méhesben dolgozik. Kezén ormótlan kesztyű, fején hálós csuklya, felette, ahogy mindig is, ott ragyog a dicsfény.

Egy távozó apáca nyomán belép a gyóntatófülkébe. A pap, aki egykedvűen hallgatja a szokásos apró bűnöket torkosságról, restségről, szintén nem látja a fülkét betöltő ragyogást.

Őszi délelőtt. Kissé csípős már az idő, de azért tárva, nyitva a konyha ablaka. Szűz Mária a kövezetét mossa. Megáll, az ablakhoz lép, mélyen beszívja a fanyar levegőt, ásít egyet. Köpenye valamelyik redőjéből mogyorót vesz elő. Elmerülten eszeget, szeme a lent elterülő tájat pásztázza. Nézi a hegyhátak rőtes-tarka színét. Költöző vadlibák rikoltását hozza felé a szél. Ahogy szeme lejjebb siklik a völgy aljába, a kolostorhoz vezető keskeny ösvényen idős apácát pillant meg. Botra támaszkodva jön, nehezére esik a járás.

Szűz Mária gyors mozdulattal csukja be az ablakot, szaladva indul a templom felé. Elszórja a mogyorót. Bosszankodva fordul vissza, és kapkodó sietséggel szedi össze a szertegurult szemeket. Ismét nekiiramodik, útközben felbontja a dézsát. Ismét megtorpan, azután ingerülten legyint és kiszalad a konyhából.

Már a kép kerete felé kapaszkodik, amikor messze óvatos ajtónyikordulást hall. Válla fölött hátrales. A templom még üres, csoszogó léptek közelednek. Bot koppan a kövön. Szűz Mária gyorsan a helyére áll, elrendezi a köpenyét, köpenye ujját megnyálazva valami maszatot töröl le az arcáról, a redők közül elővarázsolt kis réztükör útmutatása alapján. Már készen is van, kezét a jól ismert védő mozdulattal kitárja, fejét ügyesen félrehajtja.

Nyílik az ajtó, az idős apáca lép be poros ruhájában, fújtatva. Szűz Mária elkapja a tekintetét az ajtóról, s valahova a semmibe réved. Az apáca szuszogva térdre ereszkedik régi helyén, s lehajtja a fejét. Valahonnan tüsszentés hallatszik. Pedig üres a templom.

APÁCA: így történt, bizony, kedveseim. Igaz ez mind, az utolsó szóig. Azért meséltem el, mert...

A postakocsi zökkenve megáll, az utasok egymáshoz ütődnek. Odakintről vad kiabálás, lódobogás hallatszik. Két katona feltépi az ajtót, fáklyával bevilágít. Közöttük egy tiszt jelenik meg, szeme végigsiklik a bent ülőkön, és szinte azonnal megállapodik a fiatalember krétafehér, elszánt arcán. Kesztyűs kezével hanyagul rámutat, és már el is tűnt. A fiút lerángatják a kocsiról, karját hátracsavarják, s mint valami zsákot, egy ló hátára dobják fel, keresztben.

A pirkadatban a fiatalember szemszögéből látjuk a meginduló ló oldalát, s az elfutó földcsíkot, melyet hol poros, hol dús fű borít, s néha sekély vízfolyásokon vezet át. Mire elringatna bennünket ez az ütemes száguldás, a kis csapat megáll egy tisztáson, és gyors, ideges, ügyetlen kivégzést rögtönözve, minden emelkedettség és drámaiság nélkül megölik a fiút.

Csupán egyetlen kép vésődik élesen az emlékezetébe. Fehéres-szőke, nagyon fiatal katona, idétlenül áll rajta az egyenruha. Ő is a rögtönzött osztag tagja, éppen az ő puskájából indul a gyilkos golyó hősünk homloka felé. Arcán pánik, tanácstalanság, látszik, hogy még nem gyilkolt.

Hősünk ott fekszik átlőtt homlokkal a porban, tompán hallja a vitát a feje fölött arról, hogy elföldeljék-e vagy otthagyják, végül nem temetik el, mert ez veszélyes időpocsékolás lenne. A tiszt lóra parancsolja a társaságot, és a távolodó patadobogás után beálló csendben megdöbbentően élesen halljuk most a hajnali mező neszeit. Vízközeiben lehetünk, szárcsák hangját hozza a szél. A fiú utolsó erejével kúszik előre a ködborította hajnali mező peremén. Erőlködő keze előtt szétnyílik a nádas, s hirtelen párával borított folyó hullámzik ijesztő hang-talansággal a szeme előtt. Á semmiből evezőcsapások, és egy mély, nem túl vidám férfihang dünnyögő éneke közeledik. A fiú hiába fürkészi a ködöt, nem lát semmit. Azután, szinte érthetetlen hirtelenséggel megjelenik egy ütött-kopott ladik, hasonlóképpen ütött-kopott gazdájával. Megjött Kharon.

KHARON: Elnézést a késésért. – dünnyögi, és a csónakdeszkára kis borotválkozókészletet készít elő. Merít a vízből egy tálkába, habot ver és odanyújt fejlövéses hősünknek egy csorba tükröt. – Tartja?

A fiú, akit láthatóan egyre kevésbé zavar halálos fejsebe, türelmesen tartja a tükröt. Ásít, elnéz az ébredező folyó felett, és engedelmesen igazít egyet a tükrön, amikor a révész rámordul, mert a kelő nap éppen a szemébe tűz a tükörből. Ül a földön, csizmája a vízbe ér, a révész a csónakba ül. Amikor kész a borotválkozás, a révész elégedetten megpacskolja az arcát, és vizes kezével hátrasimítja a haját, a fiú feláll, hogy beugorjék a csónakba.

FIÚ: Indulunk?

KHARON: Siet?

FIÚ: Hát... nem...

Feleli elbizonytalanodva, és visszaereszkedik a sarkára. Udvariasan vár, valami csípés helyét vakargatja, s időnként felpislant Kharonra. Nem érti. Kharon csak bámul bele a semmibe, majd hímzőrámát vesz elő, és dúdolgatva hímezni kezd valami halas motívumú kendőt. A fiú most már végképp nem érti.

FIÚ: Várunk valakit?

KHARON: Ühüm.

Hősünk bólint, és elterül a fövényen. Arcát odatartja az erősödő napsugárnak, ami már kezdi oszlatni a ködöt.

Vár. Ahogy felszáll a köd, kirajzolódik a kanyargós partvonalnál s a széles folyó. Lejjebb, egy fűzfa mellett magányos alak álldogál. Türelmetlenül fürkészi a vizet, valakit vár a másik part felől. Föl-lejár, s most meglátja a kikötött csónakot, s mellette átlőtt homlokú hősünket, amint éppen őt méregeti. Bizonytalanul merednek egymásra, majd a távolabbi alak, katonaruhás, fiatal fiú, lassan elindul a csónak felé. Kharon komótosan hímez. A közeledő alak az a szőke kis katona, aki nemrég a kivégzőosztagban a végzetes lövést leadta. Torkán hatalmas seb, s ez láthatóan őt éppúgy nem zavarja, mint a másikat a homlokán tátongó lyuk.

Kezet fognak, közben Kharon szótlanul elpakolja a hímzőrámát, és előkotorja az evezőket. A két fiatalember nagy egyetértésben, egymást udvariasan előreengedve beszáll, és a csónak lassan távolodik, majd eltűnik a szemünk elől a végtelen folyón.

 

 

7. Konstantinápoly, 1601. szeptember

8. Sztratoszféra, 1704. január

9. Jászfelsőszentgyörgy, 1821. március

10. Soroksár, 1848. március 15.

11. London, 1870. március

12. Odessza, 1909. június

 

 

13. Balaton-felvidék

 

NARRÁTOR: Ez eszembe juttatja azt az időt, amikor hegy voltam.

Egy kisebbfajta, magában álló vulkanikus kúpot látunk szelíd tájban.

Így néztem ki szemből...

Ugyanazt a hegyet látjuk egy másik nézetből. A nap most más oldalát süti, mások az árnyékok.

...és így profilból.

Szélfútta, gyér fűvel, vadvirággal bontott hegyoldal. Birkák legelnék rajta.

Sokféle élet hullámzott a hátamon...

Vad méhek döngenek.

Egy ősember, vállán nagy bunkóval hajánál fogva ősasszonyt vonszol egykedvűen. Közben derűsen beszélgetnek valamilyen ismeretlen, de egyáltalán nem vad hangzású nyelven.

Kis erekben víz patakzik le, zuhog az eső.

Debe kell vallanom, mindez abban az időben nagyon kevéssé foglalkoztatott. Csak nagyritkán vettem tudomást a külvilágról.

Kaleidoszkópszerű utazás kezdődik a sokszínű és szabályos, de végtelenül változatos szerkezetű kristályok világában.

Káosz-zene kezdődik. Zene teljesen szabályos felépítésű részekkel, repetitiv, önmagukon belül szabálytalan elemekkel, teljesen szabálytalan szakaszokkal, melyek a legváratlanabb pillanatban megint valamiféle rendezettséget mutatnak, majd ez a tünékeny rendezettség, alighogy kezdünk beleszokni, ismét semmivé foszlik.

Formák rajzolódnak ki és olvadnak szét, ahogy az anyag szerkezetének különböző szintjei között vándorlunk, világok alakulnak és tűnnek el azonnal más világoknak adva át a helyet. Kristálystruktúrák, mindig újak. Egyetlen közös tulajdonsága ezeknek a kápráztatóan színes formáknak, hogy sehol nem látunk egyetlen görbült vonalat sem. Az egész világ egyenesekből épül.

...Azt gondolná az ember, hegynek lenni, kőzetnek lenni unalmas. Mozdulatlanság. Változatlanság. Az idő lassan folyik. Nem kérdez tőlem a külvilág és én nem válaszolok neki. Ez mind igaz is. Mégis, ez volt hosszú életem legforróbb időszaka. Olyannyira rabszolgája lettem

ennek a belső képáradatnak, saját álmaimnak, olyannyira nem tudtam ezt senkivel megosztani, – igazság szerint eltűnt belőlem a vagyis, hogy ezzel próbálkozzak –, hogy kezdett a dolog visszafordíthatatlanná, veszélyessé válni. Ügy tűnt, örökre beleveszek ebbe a kővirágzásba. Tovább áradnak a képek, szédülve ringatózunk hullámain.

Követjük a zene indázását meg-meg örülve egy-egy ismerősnek tűnő szekvenciának, elkalandozva új tájak felé. A színes képek tömegében egyszerre csak, minden előzmény nélkül megjelenik egy fekete-fehér kép. Szürke utcasarok, ötvenes évek, Kelet-Európa, ahogy azt egy járda mellett álló autó típusa jelzi. Az egyik kapualjból férfi lép ki, idegesen rágyújt, közben körülnéz. Azután visszalép, eltűnik a kapualjban. A színes, geometrikus kristályszerkezetek tovább áradnak, mintha mi sem történt volna.

Amit láttam, teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen volt. Nem is törődtem bele, múló rosszullét jelének véltem. A legfurcsább nem is a színek hiánya, inkább a görbe vonalak jelenléte volt. Furcsa, fullasztóan túlfűtött és nyugtalanító kép volt. Az érzéki élvezetnek mintha valami eddig nem tapasztalt, sokkal intenzívebb, de egyúttal sokkal fájdalmasabb világából kaptam volna ízelítőt. Mint utóbb kiderült, hatása nem is múlt el olyan nyomtalanul, mint először véltem.

A tarka képek folyamát szabálytalan időközönként, de egyre rendszeresebben megszakítja egy-egy fekete-fehér kép. Az autó lágy vonalai, a férfi szájából lassítva kibomló és lágyan hullámzó cigarettafüst, egy emberi fül formájának végtelen összetettsége, szimmetrikus és ugyanakkor aszimmetrikus szépsége.

Az egész valami kifejlődő betegségre hasonlított.

A látvány ingerlőén kiegyensúlyozatlan és esetleges foltok halmaza volt. Mivel nem sikerült szabadulnom tőlük, megpróbáltam elemezni.

Az előbb látott fekete-fehér filmdarab színes, geometrikus formákká próbál szerveződni.

Hasonlóképpen egy kubista festő munkájához, a látvány a kristályvilág szerint kezd értelmeződni, mértani testekre, síkokra bomlik. Többszöri próbálkozásra mindig újra és újra elszabadul a kaleidoszkópszerű világ. A kaleidoszkóp világgal együtt mindig visszatér a megszokott zene.

A látvány teljesen visszazökken a régi kerékvágásba. Mintha egy végtelen perzsaszőnyeg felületén utaznánk.

De ismét zavar támad.

Egy villanásra, ismét fekete fehér, cigaretta kígyózó füstje jelenik meg. A formák szinte obszcénül lágyak és hajlékonyak, egyetlen egyenes vonal sincs az egész képen.

A zene megszakad, tompa, lüktető hang.

Visszatér a kristályvilág.

Ismét szól a zene.

Egy cigarettát tartó sovány férfikéz suhan át a képen.

Szisszenő hang. Alatta az előbb már hallott lüktető hang.

A külvilág képei, melyek a távoli múlt jelen és jövő, emberi, állati, növényi világ képei vegyesen, egyre sürgetőbben, vonzóbban, valamiféle kielégülést kereső fokozódó ritmusban törnek be a hűvös kristályvilágba. Formátlanságuk, lágyságuk, esetlenségük erotikus töltést ad a legkevésbé erotikus képnek is. A feszültség egyre fokozódik, minden véredény, szövet fájdalmasan, pattanásig feszül.

Egyetlen, kitartott magas hang.

Egy csiga nedvesen kocsonyás teste. Lassan kinyújtja az egyik szarvát.

A magas sípoló hang pásztorsíp hangjává szelídül.

 

 

14. Isonzó, 1917. május

 

Békés erdő. Madárfütty, idilli csend.

Messziről mandolin kíséretes olasz dal foszlányait hozza a szél. Lövészárok folyosóján kanyarog a tekintetünk. A katonák pihennek, az egyik térítőt horgol, ketten snóbliznak éppen, van, aki alszik vagy eszik, van, aki önfeledten együttdúdolja az olasz dalt az ellenséggel.

Vegyesen cseh, német, magyar beszéd hallatszik.

Az egyik kanyarulat után feszülten figyelő kis csoportot pillantunk meg. Öt katona tapad izgatott csöndben az árok falához.

Az árokból óvatosan egy zöld gallyakkal álcázott periszkóp emelkedik ki és a fűből éppencsak kikandikálva körbefordul, majd megállapodik.

Halk kereplő hang. Suttogás szlovákul: Azannya, mekkora!

A periszkópos katona mellett egy másik lapul, két kezében zsinórt szorongat. A zsinór kivezet a lövészárokból.

Továbbra is szlovákul suttog: óvatosan húzhatod... lassabban... állj!

A periszkóp szálkeresztes nézőkéjén keresztül látjuk az árokból kibújó zsinórt, végén egy jókora marharépával. A répát egy jólfejlett nyúl szemléli odaadóan.

Szlovákul: húzd, de óvatosan...

Német pusmogás az árok mélyéről: mi van, mi történik? ízes szögedi táj szólással tört német mondat: maradj nyugton, már csak négy méterre van.

A zsinór megfeszül, a répa ugrik egyet valami göröngyön és közeledik a katonákhoz. A nyúl mérsékelten értelmes tekintettel figyeli a sétáló répát. Ül tovább a fenekén és kicsit mintha gyanakodna.

A katonák az árokban már sápadtak a feszültségtől. Senki nem mozdul.

Azután a nyúl lassan felemelkedik és lomhán elindul a répa felé.

Sivító hang, majd detonáció.

Az egész képet betemeti a felcsapódó föld. Rögök szállnak lassan, kavarogva a képmezőn.

 

 

15. Brno, 1923. szeptember

16. Szentes

17. Berlini állatkert, 1941. július

18. Budapest, 1944. december

 

Budapest, holdas éjszaka. A Dunaparton egy kis csoportot nyilasok terelnek. Villámgyorsan felállítják a rakpart szélén a sort és már halljuk is a lövések száraz csattanását és a vízbe zuhanó testek zaját. A város sötét, messziről, mintegy a Duna közepe felől látjuk e jelenetet. Szereplői, mint marionettfigurák mozognak a rakpart szélén. A lövések után néhány pillanattal már teljesen üres a rakpart, a nyilasok, az áldozatok szánalmas kis batyuival, melyet a rakpart széléről nyaláboltak fel sebtében, eltűntek a sarkon. A sötétlő vízen halk evezőcsapások. A kamera lassan megindul a rakpart felé, követve a folyó sodrát, lefelé manőverez. Beéri az egyik, a vízben tehetetlenül úszó testet. Kharon kinyújtja messze az evezőt és a sodródó alak csodák csodája kinyúl utána. Lassan, keservesen felhúzódik, Kharon türelmesen vár, csendben segít. Jólmegtermett, vérmes arcú középkorú férfi száll be a csónakba.

Jó estét. – nyújt kezet udvariasan. – Schwartz Ármin terménykereskedő. Kényelmesen elhelyezkedik a csónak végében, ritkás haját ujjaival gondosan eligazítja nedves koponyáján és szívélyesen rámosolyog a hallgatag Kharon-ra.

Kharon komótosan evez a folyó közepe felé.

Elnézést... nem tudom, mi a szokás... én ugye... hogy úgy mondjam, elhunytam, nemde?

Kharon nem válaszol, egyenletes csapásokkal evez tovább. Bent járnak a folyó közepén. Kharon behúzza az evezőket. Feláll a csónakban és leveszi bő ingét, nadrágját. Egy szál gatyában áll. Beleugrik a vízbe és vissza sem nézve elúszik. Schwartz Ármin hiába kiáltoz halkan utána.

Nincs mit tenni, ügyetlenül átmanőverez az evezőülésre és elrendezi az evezőket, ami annál is nehezebb, mert az egyik már majdnem elúszott a vízen. A csónak tehetetlenül pörög az örvénylő vízen.

Végre megvannak az evezők, Schwartz Ármin felöltötte Kharon meleg, száraz ruháját s most körülpillant a folyón. A csónak orral éppen a rakpart felé áll, háttérben a Parlament sötét tömbje. Onnan jött tehát. Hősünk nagy üggyel-bajjal megfordítja a csónakot, hiszen a Styx túlpartjára kell eljutnia. Megfordul, felnéz. Ott is ugyanaz a rakpart, s mögötte ugyanott, ugyanúgy magaslik a Parlament sziluettje.

Nem érti a dolgot. Talán teljesen körbefordul? Válla fölött visszasandít. Nincs tévedés. Mind a két parton, tükör-szimmetrikusan, ugyanazt látja. A rakpartnak azt a szakaszát, ahonnan nemrég a vízbe zuhant. Két hold világít, a vízben is két holdtányér tükröződik. Tanácstalan. Elindul egyik irányba, de elbizonytalanodik. Talán éppen onnan jött? Végre rászánja magát és kievez az egyik partra. Ahogy csónakja a rakpartnak ütődik, kiszáll, de előbb óvatosan megtapogatja a nyálkás köveket. Valódinak látszik. Vállat von és felkapaszkodik. Óvatosan, minden zajra megrebbenve lopakodik előre. Egyik közeli mellékutcán dzsip robog tova. Mostmár biztos benne, hogy eltévesztette, visszakerült a valóságba, a háborúba. A kihalt utcán az elsötétítés élettelen sötétjébe. Annál jobban vonzza a szemet az a hajszálvékony fénysáv, ami az egyik pincelejáróból vetül az utcakőre. Annin odalopakszik és a fekete karton résén lepillant a kis pincehelyiségbe. Odalenn petróleumlámpa fényében kis társaság kártyázik. Vágni lehet a füstöt, a hangulat érezhetően emelkedett. A pince sarkában egy ládán rádió, a bent ülők most mind afelé fordulnak, és csendben figyelnek. De semmilyen hang nem szűrődik ki az utcára. Ármin belép a pinceablak melletti kapualjba és lebotorkál a lépcsőkön. Benyit a kis szobába. A londoni rádiót hallgatják s ügyet sem vetnek a belépőre. Az asztal mellett van egy szabad hely, felfordított láda, rádobott pokróccal. Az asztalon pedig letéve valakinek a kártyája. Ármin leül a ládára és felveszi a lapokat. A rádióban vége a híreknek, zene csendül fel. A kártyázok visszafordulnak az asztalhoz, rendezik a lapjaikat és türelmetlenül, értetlenül néznek Árminra. Ő zavartan éppen felállna, hogy bemutatkozzék, amikor az egyik katonaruhás fiú, szájában fogpiszkálóval rámordul: – Miért nem tesz már, maga jön. Ármin gyorsan, meg sem gondolva, hogy mit, tesz. De jól csinálhatta, a játék komolyan megy tovább.

Kártyalapok suhannak előttünk, s kicsit furcsán viselkednek egy idő után. A szív, az Ász közepén dobogni kezd, a Dáma vetkőzni, megbolondulnak a kártyafigurák. Egy idő után elhagyják a lapokat, alakjuk is megváltozik, egy perzsaszőnyeg mintáin utazunk tovább. A geometrikus képáradatba organikus formák keverednek, majd egy időre megint eltűnnek. Zene szól.

 

 

19. Budapest, 1962. szilveszter

20. Róma, 1997. január

21. Bratislava. 2003. június


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 17-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4018