KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Szellemmozi

Sírontúli históriák

Schubert Gusztáv

 

Untig elég volt egyszer.”

Hazlitt

 

Van-e élet a halál után? Egy vadonatúj hollywoodi filmben, Flatliners (Egyenes szívgörbe) a címe, orvostanhallgatók nagyfeszültségű árammal repítik magukat a klinikai halálba (és vissza), hogy megtapasztalják, mi is van odaát. Hatvan évvel ezelőtt Houdini, a legendás szabadulóművész még lényegesen egyszerűbb technikával próbálkozott, megígérte feleségének, hogy halála után egy titkos jelszóval üzen neki, ha van túlvilág. Az özvegy tíz évig várt az üzenetre, mígnem kénytelen volt beismerni, hogy a legnehezebb mutatvány nem sikerült, „lehetetlen a túlvilágról visszatérni”. (Az esetet természetesen megfilmesítették.) Mindkét módszer eredeti, csak a kérdés nem az. Rázósabb lett volna azt firtatni: van-e élet a halál előtt? Az etruszkok még így kérdeztek. Ezért heverészhettek mosolyogva terrakotta szarkofágjaikon. Jöhet akármi: éltek. Mi, nyugtalan XX. századi lelkek, már a halál után sem élünk, örökösen visszajárunk az elszalasztott tett színhelyére. Nem csoda. Az evilággal együtt a túlvilág is összeomlott. Nincsenek már nagy bűnösök, nincsenek már emberforma szentek. Kong az ürességtől a Pokol és a Mennyország. Miről írhatna ma túlvilági útikalauzt Dante? A szürke és túlzsúfolt Purgatóriumról nyilván nem volna kedve. A túlvilági váróterem ma ugyanolyan unalmas, mint az evilági üzlet.

Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy a hollywoodi kísértetek a régi világ, valami ősi, méltatlanul sutba dobott emberi tudás utolsó hírnökei, pedig a kísértetek kihaltak, amikor a mozi megszületett. A film „a nagyváros szimfóniája”, és a nagyvárosi emberé. A metropolis kísértete másfajta kísértet, mint amilyen a faluvégi temetőkben vagy az ódon skótföldi kastélyokban tanyázott. Régen a halott családtag (vagy az ádáz ellenfél) kísértett. A halott, míg el nem feledték, élt. És ha valaki volt életében, hát sokáig nem feledték. A modern kísértet nem az emlékezetből lép elénk. A XX. századi fantom névtelen kísértet. Se fia, se borja senkinek. A zombi szegény, névtelen nulla odalent is, akárcsak idefent.

Minden korszakot a maga szelleme kísért. Amikor a modern ember rácsapta a kaput a túlvilágra, a halálfélelmet szabadította magára. A vallás a halált belekomponálta a kép kellős közepébe. Az élet, a pusztulás, a túlvilági lét hármas aktusában a halál múló esemény, gyors átkelés. A modern ember számára a változtathatatlan vég. Minden gondolatunk arra lejt, minden magasba törekvésünk odahanyatlik. A régiek szelleme a pokolból jött vagy a mennyből, a modern idők kísértete sohasem jutott a síron túlra, az oszladozó test a végső nyughelye. A mi kísértetünk haláldémon, a Halál megtestesülése.

A halálnak pedig azért kell megelevenednie, hogy úrrá lehessünk rajta. A vámpír- és a zombifilmmel nem magunkat akarjuk megijeszteni, hanem a halált. A testet öltő halált ugyanis el lehet pusztítani. A vámpírokon és zombikon mindig úrrá lesznek az élők. A kötelező dramaturgia szerint az amatőr vagy profi szelleműzők a film utolsó negyedórájában kifüstölik a szellemeket a kísértetjárta házból.

A kihegyezett karónál és a tűznél is jobb védelmet nyújt a nevetés. Amikor William Castle előírja, hogy filmje, a Ház az elátkozott dombon (1958) vetítése közben egy óvatlan pillanatban 12 láb magas, reflektorfénnyel megvilágított csontváznak kell előugrania a vászon mögül, nem a nézők rettegését akarja fokozni, hanem a grand guignolnak hódol. A Ghost 13 (13 szellem) háromdimenziós vetítésén (1960) Castle még tiszteletlenebbül bánt a szellemekkel, ha a gyengébb idegzetű néző a piros színszűrő helyett a kéken nézte tovább a filmet, eltűntek szeme elől a rémalakok.

Persze mindez csak halovány visszfénye az egykori karneváli hangulatnak, a halálon nem tudunk már vaskosan röhögni, legfeljebb csak félszegen mosolyogni. A horrorfilmeket nézve az öntelt halál helyett többnyire csak a szerzőkön nevetünk.

A halál a nagy Ismeretlen; a kísértetfilmben minden túlontúl ismerős. Nemcsak a vámpírok, a zombik, a kísértetjárta ház is. Élet és halál kapuja lévén, a két világ találkozásának örökös színhelye. Nincs már egyetlen titokzatos szöglete sem. Amikor követjük a Salem végzete (1980) amatőr szelleműzőit a vámpírlakta Marston-házba, legfeljebb azon izgulunk, hogy valamelyik rémüldöző áldozat el ne röhögje magát a felé imbolygó vérszívók láttán. Nincs az a rendező, aki a legrettenetesebbet megjeleníthetné, önnön halálfélelmének ki-ki maga a legjobb látványtervezője. Adrian Lyne túlvilági utazása (Jákob létrája) éppen attól lesz horrorisztikusabb a legvéresebb zombifilmnél is, hogy benne minden egyes rémalak, minden lélekvesztő veszedelem a halálba zuhanó főhős víziója. Vele azonosulva, mi is rettegünk. De hát ez már nem is kísértetfilm, az ezidőtájt a Szellemirtóknál tart, vagyis eljutott a műfaj utolsó állomásához, mesévé szelídült. Ivan Reitman film- és rajzfilmsorozata szombat reggeli gyerekcsemege, semmi köze nincs már halálhoz, pusztuláshoz.

Magunkra maradtunk a halálfélelemmel? Az 1990-es évek legnagyobb kasszasikere egy szellemfilm. A Ghost két hónap alatt 150 millió dollárt hozott a Paramountnak. Azt hihetnénk, a műfaj újraéledt, de hát a Ghost nem diadalmas folytatás, hanem megsemmisítő fordulat. Annak az irányváltásnak a betetőzése, amely már a Poltergeistben (1982) elkezdődött. A Poltergeist ugyan még ízig-vérig szellem-horror volt, de először mutatott némi „filozofikus” hajlandóságot. Nem a kísértetjárás tényét igyekezett bizonyítani, mint az Entitás vagy az Amityville-i rémség (mindkettő „true story”), hanem elborzadva fölötte, okait is kereste. Ebben a filmben azért jönnek elő a zombik és a halál sárkányai, mert a filmbeli kertváros, Cuesta Verde bűnös módon egy temetőre épült. Ennek a helynek a lakói nem tisztelik a múltat, és – ha a „jövő a másvilág”, mint a halálutazó Hajas Tibor írta – nem becsülik a jövőt. A jelen múló zátonyán szorongnak. Ha nincs túlvilág – sugallja a Spielberg–Hooper produkció – bármilyen rémség megtörténhet.

Ha nincs túlvilág, újra ki kell találni. A Ghost amúgy érthetetlen sikerének ez a titka: visszaállítja jogaiba a másvilágot. És – ami ebben a legfontosabb – ezzel újra rendet teremt idelent is. Aki evilági életében jó volt, mint a film főhőse, annak lelkét halála után fénypelyhecskék emelik lágyan az örök világosságba, aki gonosz dolgokat művelt, azt nyívó fekete árnyak vonszolják magukkal az alvilágba. Ilyen ókeresztényi egyszerűségű és kenetteljes túlvilágfilmet utoljára a negyvenes évek elején lehetett látni (Az élet csodaszép; A mi kis városunk). A yuppie-nak, Amerika új urának, láthatóan elege van az ördögűzésből, az okkultizmusból, Új-Hollywood dohos sírköltészetéből. Visszavágyik a tiszta és egyértelmű polgári túlvilágba. A Ghost-tal kísértet járja be Amerikát, Ó-Hollywood kísértete.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4019