KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Gazdag Gyulával

A diploma: névjegy

Zsugán István

 

Az 1990/91-es tanév kezdetétől Gazdag Gyula filmrendező (sz.: 1947) a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola Film- és TV főtanszakának kinevezett vezetője. A gyakorlatban 1991. március végétől kezdi meg itthoni ténykedését.

– Régebbi ígéretem és az érvényes szerződésem kötelez: márciusig még vissza kell mennem Kaliforniába – mondja, amikor szeptemberben, kinevezése másnapján Budapesten beszélgetünk. – Az U.C.L.A. (University of California Los Angeles) film- és tévétanszékén vagyok vendégtanár. Két és egynegyed év óta tanítok ott – közben a Santa Fe-i egyetem filmtanszékén is volt egy szemeszterem –, s minthogy a Los Angeles-i osztályom diákjai jövő tavasszal diplomáznak, a vizsgafilmjük befejezéséig mindenképpen velük kell dolgoznom. Azzal a feltétellel vállaltam el az itthoni megbízatást, ha március végéig fizetés nélküli szabadságot kaphatok.

Induljunk el attól a világszerte mindig vitatott alapkérdéstől: lehet és kell-e egyáltalán a filmrendezést mint olyat, tanítani?

Meggyőződésem és tapasztalatom szerint a filmkészítés mesterségét lehet és kell is tanítani. Ha abból indulunk ki, hogy olyan filmkészítőkre van szüksége a világnak, akik szuverén egyénségek, akkor a tanítás folyamata a technikai ismeretek elsajátításán túl hozzásegítheti őket ahhoz, hogy rájöjjenek: miben különböznek egymástól. A technikai alaptudnivalókat bármelyik értelmes ember maximum fél év alatt képes elsajátítani. De a filmkészítés szakmájának a dramaturgia ismerete például éppoly szerves része, mint az operatőrség vagy a színészekkel való bánásmód, és ezer más tudnivaló. Sőt: a filmrendezést annyira lehet és kell tanítani, hogy az erre fordítható idő tulajdonképpen a világ valamennyi egyetemén vagy főiskoláján kevésnek bizonyul.

Hallomásból mi is tudjuk, hogy Amerikában rengeteg egyetemen tanítanak filmrendezést, és ahány egyetemen, állítólag annyiféleképpen...

Ez csak részben igaz. Négy-öt jelentősebb filmiskola működik, és ezek – részben persze különböző – metodikája nagyjából meghatározza mindazt, amit összefoglalóan „amerikai típusú filmoktatásnak” szoktunk nevezni. A legfontosabb egyetemek: a Dél-Kaliforniában működő U. S. L; a Columbia, a New York-i Egyetem és a NYU (New York University). Ezek közül az UCLA-n kívül nagyjából a Columbia University módszereit ismerem alaposabban. A különféle egyetemek közötti legfontosabb különbségeket részben az okozza, hogy mit ajánl hallgatójának az iskola: menynyire gazdag a fölkínált tanulási-tanári választék, amiből a diákok saját igényeik szerint szemezgethetnek: hogy milyenek a „jegyzett” tanár-egyéniségek; és nem kevés esetben aszerint dönt egy-egy jelölt, hogy melyik egyetemen mennyi a tandíj.

Mennyi?

Az amerikai átlagjövedelmekhez képest meglehetősen drága: három-tízezer dollár egyetlen tanévben. Ráadásul a vizsgafilmeket is saját zsebből kell elkészíteniük a hallgatóknak (legalább kettőt, de inkább hármat a három év alatt): a tandíjban csupán az egyetem technikai berendezéseinek használata foglaltatik – a szakszerű tanári irányítás mellett. Ehhez persze megpályázhatnak mindenféle ösztöndíjakat: a kevésbé tehetősek pedig a legváltozatosabb munkákat vállalják el főiskolai tanulmányaik mellett. (Gyakorta előfordul, hogy valamelyik diák egy-két évre abbahagyja az egyetemet és elmegy pincérnek, taxisnak, benzinkutasnak, másegyébnek, és abból spórolja össze a következő tanévre valót).

Hogyan működik a felvételi rendszer? Van-e egyáltalán szűrővizsga, vagy bárki beiratkozhat, ha befizette a tandíjat?

Minden szakaszban kemények a vizsgafeltételek. Konkrétan a UCLA rendjénél maradva: itt három év a tanulmányi idő, de eleve csak négyéves egyetemi tanulmányok befejezése után lehet jelentkezni. (Kivételes esetekben csak érettségivel is fölvesznek fiatalokat, de csupán bizonyos speciálkollégium-jellegű szakokra). A tantárgyak közül viszonylag szűk tartomány az általánosan kötelező, minden egyéb szabadon választható: a félév elismertetéséhez azonban bizonyos minimális összpontszám elérése szükséges.

Mekkora a hallgatói létszám?

– Az UCLA-nak azon a tanszékén, ahol tanítok, a tavalyi év végén 300 körüli beiratkozott hallgató volt. (Sose lehet tudni ugyanis, hogy mindannyian visszajönnek-e a következő tanévre: mindig akad, akinek nem sikerül összespórolni a tandíjra valót. Annak a huszonkét főből álló filmkészítői csapatnak, akiket tanítok, a rendezés-technika alapelemein kívül a szakma minden fortélyát meg kell ismernie három év alatt, a forgatókönyvírástól a gyártásvezetőségen át a vágásig-keverésig.)

Konkrétan miből áll a felvételi vizsga?

– Csupán írásbeli filmelemzést vagy

– novellát kell beküldenie a hallgatójelöltnek és a bizottság ezek alapján kénytelen dönteni, minthogy személyes meghallgatásra márcsak az óriási távolságok miatt sincs mód.

A fölvettek száma hogyan aránylik a jelentkezőkéhez?

Öldöklő a verseny, s minthogy egyre kevesebb a fölvehető diákok száma, mind nehezebb bejutni. Az idei tanévre 18 új hallgatót vehettünk föl – kilencszáznál több jelentkező közül. (És mint említettem: egyáltalán nem biztos, hogy akit fölvettünk, az anyagilag is végigbírja a főiskolát). Egy elsőéves – tízperces, tizenhatmilliméteres, színes – vizsgafilm elkészítése átlagosan nyolc-tízezer dollárba kerül, és noha sokféle alapítványtól lehet támogatást szerezni, a diákok pénze rendszerint soha sem elég. Sok hallgatónk egyszerűen azért nem képes megszerezni az oklevelet, mert a diplomafilmjét – pénz híján nem sikerül befejeznie. Dehát mindez ott természetes dolog: az itthoni diákokétól gyökeresen eltérő az általános szemlélet és gondolkodásmód.

És ha valaki kezébe kapta a diplomáját, az mire garancia?

Semmire. Az egyetemi diploma: névjegy. Arra jó, hogy egyáltalán szóba álljon vele egy producer, ha épkézláb filmötlete van. És persze az sem mellékes, hogy az egyetem minden tanév végén levetíti a vizsgafilmeket a Los Angeles-i filmarchívum mozijában: vetítéseket szervez a New York-i Filmakadémián a szakmabeliek számára, és ez már komoly lehetőség: bárkire fölfigyelhet valamelyik stúdió vagy producer ügynöke, és akár munkához is juthat. Vagy szövetkezhet egy producer-szakon végzett évfolyamtársával és közös filmötletükkel együtt kezdhetnek pénzember után kutatni. Szóval a lehetőségek variabilitása végtelen, de a pályára kerülni egyáltalán nem könnyű.

Fiatal amerikai filmesekkel alkalomszerűen elbeszélgetve olykor megdöbben az ember, hogy a mi fogalmainkhoz mérve mennyire műveletlenek bizonyos területeken...

Ez részben igaz, másrészt nem. Noha már valamennyien egyetemi diplomával jönnek az UCLA filmes szakára, amelyikük nem angol szakot végzett, az alkalmasint a számunkra legelemibbnek tetsző kötelező olvasmányokat sem ismeri. Eleinte megdöbbentett: ha csak úgy mellékesen beleszövök a mondatba egy nálunk szállóigeként ismert Shakespeare-idézetet, az osztály fele esetleg nem is tudja, miről van szó. Akad olyan rendezőhallgatóm, aki soha életében nem járt színházban. S a filmműveltségük is javarészt arra korlátozódik, ami azóta készült Amerikában, mióta ők megszülettek... Más szakmákban viszont elképesztően jól képzettek, és napra- sőt percre készen tájékozottak.

És nem bizonyult elengedhetetlennek az efféle elemi műveltség-hiányok pótlása?

– Dehogynem. Az irodalmi ismeretek kiegészítése az elméleti tanszék feladata. Én azt igyekeztem elérni, hogy legalább az első világháborútól a hetvenes évekig ívelő európai filmtörténet alapműveiről is legyen valami képük: némi fogalmat alkothassanak arról, hogy milyen fajta filmi gondolkodásmódok lehetségesek. A hallgatók többsége akkor látta először az egyetemes filmművészet alapműveit a Rettegett Ivántól a Csoda Milánóbanon át a Nagyításig. Rendkívül lelkesen nézték őket, de mikor elemezni kezdtük a filmeket, kiderült, hogy nehéz, sőt majdnem lehetetlen megközelíteniük e remekművek mélyebb rétegeit, mert egyszerűen hiányzik hozzá a szükséges kulturális bázisuk: egészen más kaptafára jár az agyuk. S ez nem egyszerűen a nyűtt hollywoodi kaptafa; annak egy intellektualizált változata – de kaptafa.

Tömören összefoglalva: mi a jó, az eltanulnivaló; és mi a rossz az amerikai pontosabban a Los Angeles-i filmoktatásban?

Rendkívül jó, hogy felnőttként kezelik a diákokat. Mindent maguknak kell megcsinálniuk, és bizonyos, hogy aki az UCLA diplomáját megszerezte, az mindent megtanult, ami a filmkészítői szakmához a gyakorlatban szükséges. Általában ötfős csoportokban dolgoznak, cserélgetve a szerepköröket, egymás filmjeiben fölváltva látják el a szükséges feladatokat a sofőrködéstől a díszlettervezésen át a vágásig és hangosításig.

Föltételezem, hogy a videotechnika ott már egészen hétköznapi. Ennek segítségével nem lehetne olcsóbbá tenni a vizsgamunkák elkészítését?

– Isten mentsen meg tőle! Természetesen a videótechnikát is megtanulják (legtöbbjüknek már gyerekkora óta van Home-videója), de ha valaki a videóval kezdi a tanulást, könnyen rászokik a pongyola fogalmazásra. Meggyőződésem szerint a technika oktatásának az a jó módszere, amely sűrítetten megismétli a filmtechnika történeti fejlődését a rajztanítástól a fekete-fehér fényképezésen át a színes mozgóképig. Ha valaki sajátkezűleg előhívott és lenagyított egy fekete-fehér fotót, és megtanulta, mitől pontos: milyen egy igazi fénykép, az utána másképp néz majd bele a videó keresőjébe is: más lesz a viszonya, a személyes kapcsolata az anyaggal... Ugyanígy a hatásmechanizmusok elemzése is – a forgatókönyvtől a sminkig... Az Öldöklő angyalt például féléven át elemeztük kockáról-kockára, és a tanév végéig sem jutottunk el Buñuel remekének huszadik percéig... A rendezőnek fölényesen kell tudnia elmesélni egy történetet. Hogy ezt megtanulja, ahhoz meg kell ismernie, hányféleképpen meséltek el egy történetet a legkülönfélébb helyeken és korszakokban – a görög mitológiától vagy az óceániai népmeséktől mondjuk a reneszánsz festményekig: milyen művészi eszközök révén sűrítették bele ez utóbbiak egyetlen állóképbe mindazt, ami a konkrét esemény előtt és után történt... Az ilyesminek látszólag és közvetlenül nincsen köze a filmkészítéshez, de aki megtanulja a mozgókép-analízist, az ha kézbe vesz egy forgatókönyvet, képes lesz megítélni, hogy adekvát nyelven, hatásosan mondja-e el, amit akar... Szóval ilyesmit lehet és kell megtanítani egy filmfőiskolán...

Ha nem tévedek, gondolatban is hazaértünk a Vas utcába: egy óriási ország nagy egyeteméről, egy kis ország kis főiskolájára...

Sose töprengtem azon, hogy az ottani módszerekből mit lehetne adaptálni és mit nem: ugyanis egy-az-egyben gyakorlatilag semmit. Amit ott tapasztaltam, az nyilvánvalóan hatott rám: ahogy az itthoni szemléletem is óhatatlanul érvényesült az ottani tanóráimon. Az UCLA metodikáját ide lehetetlen adaptálni, de az amerikai egyetemi oktatásnak számos olyan szervezeti, működési előnye van a miénkhez képest, amiből érdemes tanulni. Meggyőződésem, hogy a mi főiskolánknak azért kell gyökeresen megváltoznia, mert átalakult körülöttünk a világ. Ennek a főiskolának már rég nem az a feladata, ami akkor volt, amikor mi a hallgatói voltunk. Soha többé nem szabad egyedül a magyar filmszakma számára képezni olyan, specializálódott embereket, akik csak egyetlen dologhoz értenek és arra készülnek, azt remélik, hogy abból fognak megélni egy egész életen át. Aki ma elvégzi ezt a főiskolát, annak a szakma garantáltan univerzális mesteremberévé kell válnia, mert meglehet, hogy öt évig vágóként keresi majd meg a kenyerét, közben operatőri feladatot vállal, amíg rendezéshez jut: szóval sokkal flexibilisebben kell tudnia a szakmát, mint eddig. És bűn csupán a magyar gyártás számára filmkészítőket kiképezni, mert a jövendő friss-diplomás az egyik évben mondjuk egy japán cég megrendelésére forgat majd referenciafilmet, miközben előkészít egy francia producerrel egy francia–olasz tévéfilmet, azután operatőrként dolgozik egy orosz nagyjátékfilmen... Szóval sokkal intenzívebbnek és sokoldalúbbnak kell lennie a főiskolai oktatásnak.

Aminek természetesen két alapfeltétele van. Legelőször is sürgősen fel kell újítani a főiskola technikai felszereléseit: mind a hagyományosakat, mind a legmodernebb eszközöket. (Képtelenség, hogy még ma is ugyanazokkal a vágóasztalokkal kínlódunk, amelyek már akkor is megértek a kiszuperálásra, amikor mi voltunk itt hallgatók...) Jól tudom persze, hogy pillanatnyilag erre sincs pénz, de valamit mindenképpen ki kell találnunk. És sokkal Intenzívebbé kell tenni az oktatást, kezdve a jóval szigorúbb felvételi vizsgával. Eltökélt szándékom például kötelezően megkövetelni az angol nyelvtudást: ebben a szakmában egyszerűen nem lehet nélküle létezni, már csak azért sem, mert a szakirodalom zöme kizárólag angolul hozzáférhető: másrészt sok külföldi vendégtanárt szándékszom meghívni egyes előadásokra vagy kurzusokra, s ők bizonyosan nem fognak magyarul megtanulni, a mi egy-két tucatnyi hallgatónk kedvéért...

Ha jól értem, az egyetemi diploma a felvétel előfeltétele lesz?

Nem szeretném vaskalaposan értelmezni a föltételeket. Ennek a főiskolának az elmúlt évtizedekben is voltak olyan évfolyamai, ahová zömmel csak diplomásokat vettek föl; másokba túlnyomórészt frissen érettségizetteket, és végül mindegyik féle évfolyamból kikerültek kiváló, középszerű és a pályára alig-alig alkalmas filmesek. Az a lényeg, hogy a jövőben csak azokból válhassanak filmkészítők, akik tényleg azok is akarnak lenni. Ha tehát valaki elhatározta, hogy ide akar felvételre jelentkezni, az majd sürgősen megtanul angolul. Értelmetlen, sőt antihumánus eljárás: olyan fiatalemberek kezébe filmes diplomát adni, akik későn döbbennek rá, hogy tévesen választottak pályát, és örök-megkeseredett „magán-zsenikké” válnak. Száz flexibilis szakember közül kiugorhat akár egy-két valódi zseni és világsikerű profi, de a többinek is meg kell tudnia élni a szakmájából.

És a humán alapműveltség? A főiskola miképpen lesz képes a gimnáziumok – tisztelet a kivételeknek! – már-már kétségbeejtő hiányait pótolni?

– Még a mi diákkorunkban se nagyon fordulhatott elő, hogy valaki Thomas Mann, Tolsztoj vagy Kafka ismerete nélkül leérettségizhessen. (Utóbbit ugyan még nem tanították, csak éppen már nem tiltották: de olyan osztálytársunkkal szóba se álltunk, aki nem olvasta; a legfrissebb Nagyvilág-számmal együtt.) Dehát aki filmet akar csinálni, az valamilyen történetet kíván elmesélni. Szakmájának elemi része tehát, hogy állandóan olvas, hogy fölényesen, behatóan és naprakészen ismeri az egyetemes irodalom- és drámatörténetet... Ezen a főiskolán olyan hagyományai vannak például a művészettörténet tanításának, amilyet Szőlősiné legendás órái képviselnek – s hasonló bázisa van az irodalom- és drámatörténeti oktatásnak is – ezekre lehet és kell is építeni.

Milyen lesz a kötelező –, illetve a választható tantárgyak aránya: azután pedig hogyan alakul a szabad tanárválasztás?

Ez utóbbi a legfontosabb. Ki kell derülnie, hogy az oktatásban a Mestereknek – az osztályvezető tanároknak – van a legdöntőbb szerepe. Bizonyos alaptantárgyakat mindenki számára kötelezővé kell tenni, de meg kell adni a lehetőséget arra is, hogy a szaktárgyak jelentős körét minden osztály attól tanulhassa, akit – a Mesterével közösen – erre a legalkalmasabbnak vél. Ideális esetben meg kellene szüntetni a főiskola művésztanárainak állandó tanári státuszát, hiszen mindenkinek vannak kiváló tanítási periódusai: más években viszont inkább a saját alkotói életművük építésére koncentrálnak. Jelenleg olyasféle tanári szamárlétra érvényesül a főiskolán, hogy aki régebben tanít, azt automatikusan magasabb tanári fokozat illeti meg. Holott a művésztanár: elsősorban művész, aki mellesleg tanít. Legyen tehát mód arra, hogy valaki egyik évben csak három előadást tart, a másikban akár egyet sem: a harmadikban pedig osztályfőnökséget vállal. Ez ügyben a tanároknak és a diákoknak is meg kell adni a kölcsönös kiválasztás-kiválasztódás lehetőségét. Magát a Mestert, az osztályfőnököt nem választhatják a diákok, de meg kell adni nekik a lehetőséget, hogy az osztályfőnökkel egyetértésben bárkit meghívhassanak vendégelőadónak: ők döntsék el, kit és miről akarnak hallani. És meg kell adni számukra a legkülönfélébb egyéni specializálódási lehetőségeket is – például „áthallgatás” révén más egyetemeken, főiskolákon.

Milyen az ideális osztályfőnök, a Mester: laza, „laissaiz faire”-stílusú, avagy szigorú, úgynevezett „poroszos”?

A kétféle módszernek olyan egyensúlyát kellene megtalálnunk, amely valóban működőképes. Nem szabad uniformizálni az oktatást. Akadnak nagyhatású művésztanárok, akiknek egyéniségük, stílusuk szerves része, hogy – úgynevezett – „lazák”. Az ilyen stílusú tanár egy jól működő oktatási rendszerben olyan „poroszos” tanársegédeket választ maga mellé, akik szigorúan megtanítják az egzakt tudnivalókat. Vagy ellenkezőleg: ha maga a Mester „poroszos”, akkor rendszeresen vendégül hív „laza” stílusú előadókat. A kétféle módszert együttesen, kombináltan kell hatni hagyni a diákokra. Amennyiben döntő szerephez jut a tanár egyénisége, ő szabja meg az oktatás stílusát, és ha valóban autentikus személyiség, akkor az a diákok számára is vonzó lesz... Tudomásul kell vennünk: ahogy a kor, a világ változik körülöttünk, úgy változtatja meg a jelöltek igényeit és a tanárok lehetséges magatartásformáit is. Akik ősztől idejárnak tanulni, azokat más körülményekre, más feladatokra kell felkészítenünk, mint a tíz-huszonöt évvel ezelőttieket, de akár a tavalyiakat. Mást és máshogyan kell tanítani a főiskolán, mert színvonalas, flexibilis, sokoldalú, és eredeti egyéniségű, profi mozgóképcsinálókra holnap is, holnapután is szükség lesz mindenütt a világon – így remélhetőleg Budapesten is.

Viszontlátásra márciusban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 12-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4016