KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Kísértetek régen és ma

Örök visszatérés

Magyar László András

 

A kísértetfilmek elszaporodását látva könnyen úgy vélhetjük, hogy ősi hagyományok újjáéledésének, kivirágzásának vagyunk tanúi. A hagyományos kísértethit és a mai kísértetfilm között azonban nem egyértelmű a kapcsolat. Az ősi társadalmakban, amelyekben az egyes generációk sorsa és az egyének élete századok alatt is alig változott, alig különbözött, az egyéniség határai jóval elmosódottabbak voltak mint manapság. Éppen ezért az élet és a halál határa is homályosabb lehetett. Ebben a világban – mivel egyéni létről bizonytalanabbul beszélhettünk – a lét és az élet sem egy pontban kezdődött s ért véget. Ez a kísértethit világszemléletbeli föltétele. A világot eképpen látó ember könnyen úgy hihette, hogy szeretett vagy gyűlölt halottjai továbbra is léteznek, ezért aztán erősen kívánta vagy rettegte visszatértüket. Ez a két ellentétes érzelem, a vágy és a rettegés teremtette meg a kísértetet. Ebben a régi világban a kísértethit nem egyéb, mint az adott világszemlélet által lehetővé tett racionális – azaz gondolati úton következtethető és megragadható – válasz az embert gyötrő vágyakra és félelmekre.

A kísértet, aki nem volt más, mint testében (vámpír, zombi) vagy teste nélkül visszatérő, fénnyel, kopogtatással visszajelző halott, e vágyak és félelmek jellege szerint többféle funkciót is betölthetett. Amennyiben jelenléte kívánatos volt, megjelenhetett segítő, őrző, tanácsadó vagy igazságtevő erő alakjában, ha viszont tartottak megjelenésétől bosszúálló vagy gyilkos-gyötrő szellemként tért vissza.

A halott vagy a halott szelleme a legkülönfélébb alakokat ölthette: belébúj-hatott természeti és használati tárgyakba (kövekbe, felhőkbe, fegyverekbe, ékszerekbe), állatokba (leggyakrabban az ősöket megtestesítő totemállat testébe), növényekbe (gondoljunk a Halottak Napja virágaira vagy a mesében az anya sírján nőtt rózsabokorra) vagy éppen emberekbe – élőkbe vagy holtakba egyaránt. (Ezeket a kísértethordozó személyeket nevezték „energumenoi”-nak.) Megjelenhetett továbbá természeti jelenségek (árnyék, fény, szél, tűz, víz, füst) formájában vagy éppen saját, földöntúli láthatatlan vagy alig látható mivoltában is. Ám akármelyik formában mutatkozott is meg a szellem, külsejét leginkább a vele kapcsolatos érzelem határozta meg: a kísértet undorító, félelmetes, rémisztő, ha visszajövetele kellemetlenül érint bennünket, ha viszont segítségünkre, hívásunkra érkezik természetesen kellemes, ragyogó, fényes külsőt ölt. A kísértet külsejét az adott kultúra éppen használatos jelrendszere, illetve a kísértetet látó ember egyéni képzetrendszere is befolyásolja. (Más az angol keresztény és a pápua természethívő kísértete s az egyéni szimbolika is más- és másképpen öltözteti föl, jeleníti meg, beszélteti a szellemet.)

A kísértet, függetlenül megjelenései formájától, funkciójától és „helyi értékétől”, az adott világ integráns része, a kozmosz építőköve, a kísértethit pedig valamely – esetleg nem túl logikus, ám összefüggő – saját szabályai szerint racionális világkép következménye volt. Az a világszemlélet, amely a kísértetet lehetségessé tette, igen nehezen omlott össze: e folyamat megdöbbentően hosszú ideig, nagyjából az i.e. 6. századtól a 19. századig tartott. A folyamat vége felé – amikor az empirizmus térhódítása, a tények szaporodása, és az újfajta induktív ráció uralomra jutása következtében a világ összefüggő magyarázata lehetetlenné vált – egy újfajta, bár korántsem előzmények nélküli világszemlélet kapott erőre: az irracionalizmus.

Az irracionalizmus gyökerei az ókorból erednek: előzményének tekinthetők a misztériumvallások (az eleusziszi és orphikus misztériumok, a Kübelé-vallás...), a gnószisz egyes irányzatai, sőt a keleti remeték aszketikus extatizmusa is. A későbbiekben ebbe a vonulatba sorolhatók a középkori miszticizmus képviselői, Eckhart mestertől, Szent Terézen át, a 17. századi rózsakeresztesekig, továbbá a kabbala provançe-i iskolája és a Széfer Bahir szerzői. Az irracionalizmus alaptétele szerint az igazság, azaz a valóság gondolkodásunkkal nem ismerhető s nem is ragadható meg: ehhez közvetlen kapcsolatra, az érzékek és a logika béklyóinak levetésére van szükség.

Ha sem a tapasztalatban, sem a logikában nem bízunk, bizonytalanság fog el, s képtelenné válunk a kritikára. Az az ember, aki összefüggéstelen, érthetetlen világban él, semmire nem meri biztonsággal azt mondani, hogy nem igaz. A kora középkori ember számára a hit egybecseng a logikával és tapasztalattal. A 13. századra már a logikával és tapasztalattal dacolva kell hinni: „credo, quia absurdum!”.

Mivel sem a világ, sem a világkép változása nem egyenletes, számos olyan elem maradt fönn az „épület” összeomlása után is, amely annak építőköve volt, sokan pedig még manapság is középkori világszemlélet-maradványokat őriznek elméjükben. Az irracionalizmus népszerű változatát – amelyet babonának szoktunk nevezni – tehát képzetrendszerüket tűiéit képzetek és azok az emberek tartják fönn, akik e képzeteket még őrzik.

Ez a folyamat jól nyomon követhető a kísértetirodalom változásaiban is. A kísértet, természetesen, emberi színjátékunk legősibb alakjai közül való: szerepel már a Gilgames-történetben, egyiptomi szövegekben, s a kínai ősfilozófusok töredékeiben is. Ezekben a munkákban a kísértet a kozmosz, a rend része, szerepe a valóság egyik részletének reprezentálása. Mihelyt azonban a társadalmak fejlődése fölgyorsul, a nemzedékek elszakadnak egymástól, ami elmúlt, ami régi, az előbb-utóbb idegen, „érdekes” lesz. A hellenisztikus kor alkotásaiban a szellem részint még az antik epika kötelező toposza, részint már hatásvadász írói fogás. Homérosz nyomán az antik epikus költők, regényírók hőseiket elkerülhetetlenül elutaztatták az Alvilágba, szellemet idéztettek velük, illetve jelenlétükben. így van ez Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesekjében, Petronius Satyriconjában vagy Xenophón Anthia és Habrokomészjában is. E művek olvasói egyébként valószínűleg éppoly szkeptikus és zavarodott értelmiségiek lehettek, mint amilyenek mi vagyunk. A kereszténység – mely egy időre újból rendet teremtett a világban – a kísértetnek új helyi értéket adott: noha az egyház nem tiltotta a kísértethitet, nem is támogatta azt, hiszen pogányság maradványaként tévelygésekre adhatott alkalmat. A kísértet, mint irodalmi alak csak a 13. századtól lép elő újra, tanulságos vagy mulattató novella- és történetfüzérekben, gyakran már ekkor ironikus felhangokkal. A 15–16. század – a világ kitágulásának, az információk megszaporodásának s az antikvitás újra-fölfedezésének időszaka – minthogy a régi világrend összeomlását eredményezte, kedvezett az irracionális képzetek terjedésének. Az okkultizmus (Picus, Trithemius, Agrippa), a boszorkányüldözésekkel kapcsolatos gyakorlati demonologia (Remigius, Molitor, Delrio), és a reformáció körüli viták során sok szó esett szellemekről, kísértetekről is, jóllehet a viták középpontjában nem ők, hanem a démonok s egyéb természetfölötti lények álltak. A démonok és kísértetek nem azonosak, noha e két csoport közt gyakori a keveredés. A démonok megszemélyesített (vagy legalábbis akarattal rendelkező) természeti vagy természetfölötti erők, s nem feltétlenül emberi eredetűek, a kísértet viszont mindig halott emberek visszatérő vagy visszajelző lelke vagy teste. (A különbségtétel lényeges, nemlétező dolgok esetében nincs fontosabb az osztályozásnál!). A démonológiai viták csillapultával a kísértet újból a szépirodalomba – s részben a kialakuló újságírás körébe – szorul vissza: a 17. század kuriozitás-irodalma előszeretettel nyúl kísértet-témákhoz (Harssdörffer, Francisci von Hohenlohe műveiben számtalan példát lelhetünk erre.)

A kísértetirodalom fénykora azonban csak a 18. században érkezik el: nem véletlen ez, hiszen a racionalizmus-empirizmus és az irracionalizmus ekkoriban vívta legélesebb – s végsősoron egymást leginkább erősítő – harcát. Walpole Otrantói kastélya (1764), Ward-Radcliffe Udolpho titkai című munkája, Schiller, Goethe, Cajetan Tschink több műve jelzi a szemléletváltozást. E kortól, s főleg a romantika korától kezdve (Jung-Stilling, E. T. A. Hoffmann, Jean Paul), hatalmas kísértet-irodalom alakul ki, mely mindmáig virágzik, s olyan alkotókkal büszkélkedhet, mint Poe, Le Fanu, Gogol, Thackeray, Bierce, Borges vagy Julien Green. Ez a kísértetirodalom azonban már egészen más kísértetet mutat be nekünk, mint a Gilgames-mítosz vagy Homérosz eposzai. Az új kísértet az irracionalizmus terméke – nem része a világnak, hanem a világ ellenére létezik: azokra a képzeteinkre apellál, amelyek egy korábbi s már összeroskadt világépület maradványaiként rekedtek bennünk. Nem gondolkodásunkra, tapasztalatunkra és tudásunkra, hanem zavarunkra, tanácstalanságunkra és értelemundorunkra épít.

Ám tévednénk, ha azt hinnénk, hogy az új kísértet őszintén megvallja származását. Kevesen akadnak, akik teljes lélekkel az irracionalizmus illetve az empirikus racionalizmus mellé szegődnek, legtöbbünkben keveredik e két gondolkodásmód. Mai világunkat az empirikus tudomány túlságosan hatalmában tartja ahhoz, hogy az egzaktságot bárki is fél-vállról vehesse. E skizofrén állapotból számos mulatságos következmény származik: kísértet-mérő gépek, tudományos spiritizmus, lefényképezett szellem, dimenziókutatás és hasonlók. Kettős világszemléletünkből, elfojtott vágyainkból és félelmeinkből pedig a kísértetirodalom és kísértetfilmek iránti érdeklődésünk ered.

Az irracionális iránti igényre egzisztenciákat is lehet és lehetett alapozni. A 18. század második felétől egyre többen éltek a természetfölöttiből. Swedenborg, Cagliostro, Saint-Germain márki, illetve Mesmer, Puysegur híres és sikeres figurái koruknak. Az 1840-es években Amerikából importált szeánsz-divat – mely ma is tartja magát – kiváló emberekből is híveket toborozhatott magának. A technikai-tudományos forradalom dacára, vagy talán éppen ezért, a szellemipar ma is virágzik. A valóság átalakítására szolgáló eszközeink tökéletesednek, a rendelkezésünkre álló kvantitatív adathalmaz maga is világnyi méretűre nőtt, ám a mikro- és makrokozmosz, amelyben élünk, még mindig érthetetlen, sőt egyre inkább az. Bizonytalanok vagyunk, kritikai érzékünk nem működik, hiszen nincs biztos mérték, amelyhez ítéletünket szabhatnánk: az irracionális prédái maradtunk.

Tudattalan vágyaink-félelmeink testet kívánnak ölteni és csak félig feledett hagyományaink, ősi képzeteink közt találunk számukra megfelelő jelmezt. Mérhető világunk a fény világa, a sötétség, az ismeretlen számára nincsen benne hely.

A villany ekkor elalszik és a zárt ablak előtt meglebben a függöny.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4022