KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/január
• Schubert Gusztáv: Királyi többes A rendszer végszava
• Kovács András Bálint: Itt filmesztétika van Filmoktatás
• Zalán Vince: Beszélgetés Lányi Andrással Az esztergomi csata
• Sneé Péter: Fejezetek a filmtörténetből Filmoktatás
• Zsugán István: A diploma: névjegy Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Hartai László: Mozgókép – iskolakeretben
FORGATÓKÖNYV
• Enyedi Ildikó: A víz kerek egy kerek edényben és szögletes egy szögletes edényben
HORROR
• Schubert Gusztáv: Sírontúli históriák Szellemmozi
• Hegyi Gyula: Félelempirula Ghost; Jákob létrája
• Molnár Gál Péter: Botrány a másvilágon Szellemmozi
• Magyar László András: Örök visszatérés Kísértetek régen és ma

• Koltai Ágnes: Coppola
• Hirsch Tibor: San Francisco szultánja Coppola mániái
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A Gustafssonok remenye és bizonytalansága Genf
KRITIKA
• Koltai Ágnes: A perzsa bili Pacsirták cérnaszálon
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: Az eltüsszentett birodalom
• Sneé Péter: Vad orchideák
• Bikácsy Gergely: Egy elkényeztetett gyermek utazása
• Békés Pál: Szemenszedett szenzáció
• Szemadám György: Arachnophobia
• Fáber András: Selyemgubó
• Tamás Amaryllis: A tél foglyai
• Székely Gabriella: Top Gun
TELEVÍZÓ
• György Péter: A valóság látszata 1990. október 26–27–28. a képernyőn
• Schlett István: A blokád a tv-ben Tévéblokád
• Lengyel László: Kedves Elemér! Az MTV elnökének

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

Ghost; Jákob létrája

Félelempirula

Hegyi Gyula

 

Az igazi kísértethistóriák – éppúgy, mint a rejtélyre épülő klasszikus bűnügyi történetek – nem igazán ültethetők át a film nyelvére. A film látvány, a csapongó és szabadon szárnyaló fantázia helyett előre elkészített és megváltoztathatatlan képi csomagot kínál fogyasztójának. Nem a szabad mezőn lovaglás, hanem a sínekhez kötött vasúton (vagy inkább hullámvasúton) száguldás műfaja. Kísértethistóriát olvasni vagy méginkább hallgatni érdemes. Ha olvassuk, akkor ránk van bízva az adagolás borzongó gyönyörűsége, a fantázia szabadsága, a bútoraink meg-zörrenéséből és a lámpánk árnyjátékából közelítő tárgytalan félelem. Ha hallgatjuk, akkor a mesélő adagolja az izgalmakat, hangja és hangszíne éppúgy része a történetnek, mint azok a személyes kis részletek, amelyeket a pillanat varázsának és a befogadó lelkiállapotának megfelelően maga tesz hozzá a meséhez. Kísértetek ugyanis nincsenek (legalábbis racionális tudatunk ezt vallja), de énünk egy irracionális magja mégis szeretne hinni bennük: a szóbeli és az írott mese nyitva hagyhatja ezt a kettősséget, hiszen nem kell végső bizonyosságot produkálnia. A filmen viszont valaminek végül mégis látszania kell: azok az igazán sikeres filmes kísértethistóriák, amelyek a rejtélyre végül racionális megoldást kínálnak, földi erők és személyek illuzionista trükkjeként leplezve le a kísértetjárást. De éppen ezért nem igazi kísértethistóriák – csak pótmegoldásokkal, és nem lényegükben hagyhatják nyitva a rejtélyt, az ismeretlentől való további borzongást.

A művészi tehetség persze olykor a lehetetlennel is megküzdhet, a filmművészet élvonala közel százéves története során folyamatosan a lehetetlenre, a film műfaji és technikai korlátainak meghaladására törekszik. Van azonban egy másik, könnyebb megoldás is, melyet a hollywoodi filmgyártás fejlesztett szakmailag tagadhatatlanul magas szintre. Ennek az a lényege, hogy a rejtély filozófiai alapkérdését kiiktatva egyszerű mesévé degradálja például, a kísértethistóriákat is. Az alapképlet szerint amit látunk, csak játék, egyszerű mutatvány, melynek játékszabályait nyilvánvaló közmegegyezés alapján kell elfogadnunk. A Ghost című film (rendező: Jerry Zucker) – mely 1990-ben az Egyesült Államokban az „év filmjének” számított a pénztárgépek adatai szerint – jellegzetesen ilyen produkció. Nem klasszikus kísértettörténet, hanem a lehető legátlagosabb hollywoodi mese, mely ezúttal éppen egy kísértetfilm kulisszái között és kellékeinek felhasználásával játszódik. Szerény véleményem szerint mindemellett nagyon buta és szimpla film, de ez nem tartozik a lényeghez: a lényeg annak megértése, hogy a klasszikus kísértethistóriák filmre át nem tehető elemei helyett milyen pótmegoldásokkal adja el a történetet.

A mese szerint egy ifjú és éppen nősülni készülő New York-i banktisztviselő, Sam váratlanul utcai gyilkosság áldozata lesz, ám végleges távozása helyett kísértetként tovább udvarol barátnőjének, leleplezi saját gyilkosát, és idővel még bokszolni is megtanul, látványos verekedésben valósággal kiütve az élőket. Technikailag ezt rendkívül egyszerűen oldja meg a film, Sam-et (Patrick Swayze) mi, a nézők mindvégig látjuk, ott ügyködik előttünk a filmen halála előtt és halála után is ugyanabban a fizikai valóságában. A közmegegyezés úgy szól, hogy el kell fogadnunk kiindulópontként: a film többi szereplője viszont nem láthatja. Mindezt eleve nehéz komolyan venni, ráadásul a film helyenként nyíltan fel is vállalja az ebből adódó humort. (Legalábbis európai ésszel nehéz másképp értelmezni egyes jeleneteket.) A legmárkásabb ötlet kétségkívül az, amikor a saját régi életében kísértetként bolyongó főszereplő felkeres egy médiumot, hogy rajta keresztül kapcsolatba lépjen imádott kedvesével. A médium, aki hivatásszerűen „idéz” szellemeket, mindenki másnál jobban megdöbben, amikor életében először „igazi” szellemmel találkozik: ahogy a szélhámosság valóságba csap át, saját magától legalább annyira félni kezd, mint a bűnügyi históriától, amelybe belecsöppent. (Egy kiváló fekete színésznő, Whoopi Goldberg magánszáma ez a szellemes alakítás. ) Értékelhető ötlet az is, hogy ha az emberek nem is, de a számítógépek értik a kísértetté vált banktisztviselőt: talán, mert az átlagemberek számára éppolyan titokzatosak, mint a kísértetek. Nem csak New York-ban ül az a poén, hogy a kísértetek sem egyenlőek, aki életében hajléktalan volt, az halála után is csak a metrón és az aluljáróban kísérthet, a szép drága lakásokba csak a jómódú halott polgárok járhatnak vissza.

A film egyébként egy érzelmes szerelmi történet és egy elég szokványos bűnügyi sztori ötvözete, melyben a hősszerelmes és a „detektív” egy és ugyanaz a személy. A hivatásos rendőrség természetesen tehetetlen, az igazságtétel a magányos hős dolga, és morális tisztaságán meg kiváló logikai képességein túl ehhez szüksége van fizikai erőre és bátorságra is a hagyományos nagy leszámolás jelenetében. Mindez éppúgy a legszokványosabb kliséket követi, mint a szerelmi happy end: csak színezőelemnek számít az a tény, hogy a „detektív” ezúttal saját halála ügyében nyomoz, ehhez pedig ugyebár kísértetnek kell lennie. A hollywoodi moziban az alaphelyzetet – a földöntúliak látogatását, az európai középkorba való visszatérést, a jövőutazást vagy éppen a kísértetjárást – többnyire egyáltalán nem kell komolyan venni: az egész csak díszlet- és jelmezcsere ugyanannak a jól bevált mesének a variálásához. Kísérteteknek ehhez kevés köze van.

De minden általánosítás hamis, Hollywood is zavarba hozhatja a túl könnyen ítélkezőket. Egyik legutóbbi sikerfilmje, az Adrian Lyne rendezte Jacob’s Ladder (Jákob létrája) nem egyszerűen megrendítően jó film (legalábbis számomra), hanem egyben a halál utáni élet kérdésének egyik legtalányosabb és legemlékezetesebb filmes feldolgozása. A film nyomasztó, pszichikailag és fizikailag egyaránt hátborzongató rémálmok sorozata, melyet az egyre rövidülő, megkönnyebbült ébredések és a vietnami rémségekre való visszaemlékezések szakítanak meg. A főhős Jacob a lerobbant, apokaliptikus szennybe merülő New York-ban él, van munkája, barátnője és otthona, ám depressziós rémálmaiban hol ismét a vietnami dzsungelben harcol, hol még iszonyatosabb látomásokba hull alá. Egyre gyengülő tudatával is makacsul az okokat keresi, és a magyarázat egyre egyértelműbben vietnami sebesülésének éjszakájára utal. Valami történt vele akkor, több és más, mint hogy a „Kong” megtámadta. Egykori bajtársait ismeretlen okból meggyilkolják, a túlélők egymástól is rettegnek, őt magát pedig titkosrendőrök fenyegetik meg. Tudatában a rémes inga mind pontosabban jelöli ki a lehetséges megfejtést: azon a véres vietnami éjszakán egy szupertitkos kémiai kísérlet alanyai és áldozatai voltak, a hadsereg hallucinogén anyagot adagolt beléjük, és hatására minden külső támadás nélkül egymást irtották elszabadult szadizmussal. (Ez akár a modern Amerika Vietnam-képe is lehetne, hiszen Hollywood „Vietnam”-filmjei szinte sohasem a vietnamiakról, hanem legtöbbször az amerikaiak belső romlásáról szólnak.) Kevés film ábrázolt meggyőzőbben és hatásosabban iszonyatos hallucinációkat, mint a szorongásnak és a rettegésnek ez a magasiskolája. A történet azonban nem a „politikai krimi” megoldásával zárul, hanem az utolsó jelenetben újabb magyarázatot kap. (Aki a „megfejtésért” nézné végig a filmet, az innen talán ne olvassa tovább e dolgozatot.)

A zárójelenet azt az egyszerre racionális és irracionális – tehát igényes – magyarázatot adja, hogy a filmbeli jelenidő, a vietnami frontról testi és lelki sérültként hazatért Jacob sok-sok fájdalmas visszaesése és időszakos gyógyulása, vívódása a frontélményekkel és beilleszkedési kísérlete a civil életbe, a New York-i mindennapok pokla és halvány reménye egyszerű lázálom, a vietnami hadikórházban haláltusáját vívó ember hallucinációja. A kísérlet hatásos volt, a titokzatos szertől feldobva a „fiúk” az utolsó szálig kiirtották egymást, Jacob is meghalt Vietnamban. A filmben ez a lehetőség látensen végig benne van, a Vietnam utáni élet képsorai bizonytalanul keverednek a Vietnam előtti élet elmosódó, de biztonságot egyedül árasztó emlékfoszlányaival. Azt is végig érezzük, hogy a rémálmok valóságosabbak a pillanatnyi enyhülést nyújtó nappali „idillnél” – noha a film közben ezt esetleg hajlamosak vagyunk a pszichohorror műfaji követelményének felfogni. Mindent összevetve a rendkívül hatásos (és az erősebb idegzetűeket is próbára tevő) produkció igen elegánsan és szellemesen oldja meg a filmet végigkísértő rejtélyt. Az már külön történet, hogy a záró felirat szerint Vietnamban a Pentagon egyes források szerint valóban használt BZ hallucinogéneket saját katonáin. így volt, vagy sem, a Jákob létrája az elmúlt évek egyik legigényesebb amerikai filmje.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 31-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4020