KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kettős vakság

A film mint csalétek

Földényi F. László

Sophie Calle ego-tripje a szerelmi hódításról szól, miközben a film a hódítás eszköze is.

 

Double Blind. A francia koncept-művész, Sophie Calle filmjének a címe kétértelmű, miként maga a film is az. Kettős vakságnak lehetne fordítani. Az angol címben azonban a double-blind kifejezés is visszacseng: Kettős kötés. Vakság és kötöttség. A film a két szereplő elvakultságát és kölcsönös függőségét „meséli el”. Ám azért válhatott az avantgárd filmművészet kiemelkedő alkotásává, mert ennek az elbeszélésnek a „mikéntje” ugyancsak a vakság és a kötöttség mentén bontakozik ki. A film története az alkalmazott filmes technika révén teljesedik ki; a technika viszont a bemutatott történet miatt olyan, amilyen.

Sophie Calle a nyolcvanas években a követés, megfigyelés, kutatás, leskelődés „módszerét” vezette be a képzőművészetbe, s ezzel a kortárs művészetnek egy új horizontját mutatta fel, amely azonnal lelkes hívekre talált, köztük Jean Baudrillard-ra, aki már a nyolcvanas években kis könyvet írt Sophie Calle-ról. A kilencvenes évek elején Sophie Calle módszerét a filmművészetre is kiterjesztette. 1989-ben ismerkedett meg New Yorkban Greg Shepard amerikai fényképésszel. A férfi, akibe beleszeretett, egy évvel később feltűnt Párizsban, majd visszatért Amerikába – Calle nélkül. Egy újabb év elteltével S. C. New Yorkba ment, hogy visszahódítsa a férfit, aki nem viszonozta az érzelmeit, és szakítani akart a lánnyal. A hódítás legmegfelelőbb eszközének a film látszott. Egy film elkészítése ürügyén Calle egy Amerikát átszelő közös utazásra invitálta a férfit. Sophie Calle így mesélte el a Kettős vakság keletkezésének körülményeit: „Szerettem Greget, és azt akartam, maradjon velem, ezért kerestem egy indokot: szeretnék filmet készíteni az utazásunkról. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a műalkotás, a film csupán ürügy: valójában nem gondoltam arra, hogy el is készítsem. Gregnek azonban az volt az álma, hogy filmeket csináljon… Így azután a kamerán keresztül beszélni kezdtünk egymáshoz, én franciául, ő angolul – miközben egyáltalán nem törődtünk azzal, hogy mit mond a másik… Később összeházasodtunk, hasonló indokból: kértem, vegyen feleségül…, amit ő meg is tett, a film kedvéért, úgy gondolván, ez megfelelő csúcspont lesz.”

Az 1992-ben elkészült film egy New Yorkból Kaliforniába vezető utazás történetét meséli el. S. C. és Greg Shepard egy-egy kézi kamerával felfegyverkezve ült be az öreg Cadillac-be, s a közel három hétig tartó utazás során válogatatlanul mindent megörökítettek: tájakat, szállodákat, autószerelő műhelyeket, alkalmi útitársakat. És természetesen egymást. Az utazás egyik célpontja Las Vegas volt, pontosabban egy ottani autós kápolna, ahol bárki törvényesen összeházasodhatott – autóban ülve. S. C. és Greg Shepard is élt ezzel a lehetőséggel –, hogy azután Kaliforniában röviddel később végleg szakítsanak egymással.

Egy hódításról szól hát a Kettős vakság – miközben a film a hódításnak az eszköze is. Attól figyelemreméltó alkotás, hogy miközben látjuk, S. C. hogyan éri el a célját, annak is szemtanúi lehetünk, miként készül el a film, amely nélkül ezt a célt nem lehetett volna elérni. Egyfelől látni egy filmet, amely önmaga elkészültéről szól. Másfelől látni egy filmet, amelyben éppen a film lesz puszta ürügy, s a szerelmi hódításhoz képest másodlagos jelentőségű. S. C. úgy vállalkozik arra, hogy filmet forgasson, hogy közben épp a filmkészítés érdekli a legkevésbé. Hagyományos értelemben vett klasszikus film helyett egy „pszeudófilm” az eredmény, egy „visszájáról” nézhető film. Möbius-szalagra emlékeztet a Kettős vakság: mindennél fontosabbnak látszik, miközben a lehető legkevésbé fontos. Egyszerre cél és eszköz. A „reality TV” műfaja később ilyesmivel próbálkozik – de anélkül, hogy reflektálna önnön közegére.

A film azonban nemcsak a hódításról szól. A két szereplő állandóan figyeli egymást, miközben kizárólag önmagukkal vannak elfoglalva. Úgy függenek egymástól, hogy nem látják a másikat. A szó szoros értelmében túszul ejtik egymást. Ennek a hadviselésnek és túszejtésnek a kamera a fegyvere. S. C. és Greg Shepard egy-egy kézi kamera segítségével párbajozik. Az egymásra irányuló kamerák pedig minden sebezhető pontot észrevesznek. Miközben a szavak a vágyakról szólnak, az egymás arcára irányuló kamerák a vágy hiábavalóságát és céltalanságát rögzítik; ha pedig közömbössé válik a társalgás, akkor a látványok a semmitmondás mögötti frusztrációt tárják fel. És mivel az utazás tétje a szerelem, illetve a szexuális megszerzés, a kamera nem pusztán képek rögzítésére szolgáló fegyver, hanem szexuális hódítóeszköz is. Elvben a semleges rögzítés a feladata, de közben a lehető legelfogultabban meg is erőszakolja azt, amire irányul. Fallikus eszköz, akárcsak a fényképezőgép Antonioni Nagyításában. Azzal a különbséggel, hogy a Nagyításban a modell megerőszakolására szolgáló kamera csupán dramaturgiai kellék. Látjuk, hogyan „erőszakolja meg” vele a fényképész a modellt, viszont nézőként nem a fényképezőgép kamera „szemével” látunk. A Kettős vakságban viszont kizárólag azokon a kamerákon keresztül látunk mindent, amelyek fegyverekként, falloszokként merednek egymásra. A Nagyítástól eltérően itt nincsen rálátásunk. Hol az egyik kamerán keresztül nézünk, hol a másikon – de nincs egy harmadik kamera, amely semlegesen, elfogulatlanul mutatná a másik két elfogult kamera működését.

A Kettős vakság így nemcsak a szereplők kölcsönös függőségéről és elvakultságáról szól, hanem arról is, hogy éppen e függés során nincsen úgynevezett „tiszta látás”. A film S. C. és Greg Shepard kapcsolatát tárja a néző elé, anélkül, hogy „objektív” képet nyújtana róla. A kapcsolat ingatagsága és „bemérhetetlensége” a téma, ám ez a téma egyszersmind a film látásmódját is meghatározza. A „monokuláris perspektíva”, amely Stephen Heath filmteoretikus szerint a film műfajának egyik alapvető sajátossága, a Kettős vakságban „binokulárissá” alakul át. Azzal, hogy S. C. lemond a harmadik, „fölöttes” kamera alkalmazásáról, amely „kívülről” mutatná be a kapcsolat alakulását, a filmművészet egyik alapvető problémáját is tematizálja. Nevezetesen azt, hogy a filmek általában nem reflektálnak a filmes „elbeszélés” mikéntjére. A Kettős vakság természetesen nem az egyedüli film ezen a téren. Francia alkotásról lévén szó, óhatatlanul eszembe jutnak az Új regény vonulatában született filmek, mint amilyen a Tavaly Marienbadban is. Ezek töredezett látványvilága, kollázst idéző technikája, a leskelődés megkülönböztetett szerepe vagy ritmikus ismétlődése azt sugallja, hogy nincsen egy kitüntetett, az adott film világához képest transzcendens nézőpont. Ez vonatkozik S. C. filmjére is: a transzcendens nézőpont hiánya nála azt eredményezi, hogy a film nemcsak a két szereplő kapcsolatának alakulását követi nyomon, hanem saját elkészülésének folyamatát is.

Az irodalomban közismertek az úgynevezett „autotematikus” művek, amelyek saját létezésük előfeltételeit is tematizálják (Novalistól Pirandellón át Borgesig). A Kettős vakság ugyanezt teszi a film műfaján belül. A két szereplő azért lép kapcsolatba egymással, mert filmet kell forgatni (a film mint csalétek); a film viszont csakis azért készülhet el, mert adott egy kapcsolat, amely így vagy úgy, de mindenképpen formálódik, alakul. De nemcsak az irodalom kínálkozik párhuzamként, hanem a festészet is. A festészet történetében az említett transzcendens nézőpont a kubizmus megjelenésével rendült meg. Sophie Calle filmje ennyiben kubista filmnek is nevezhető. Azzal, hogy a két kamera felváltva irányul egymásra, illetve a környezetre, szertefoszlik a látvány „objektivitásának” az illúziója. Nehezen összerakható töredékekből, látványforgácsokból áll a film; a mozgóképek időnként megmerevednek, állóképek sorozatává alakulnak át, miközben a mögöttes hang továbbra is egy mozgó, de átmenetileg láthatatlan képsorhoz kapcsolódik; előfordul, hogy az autónak a képernyő felét betöltő visszapillantó tükre egyetlen mozdulatlan tájképet mutat, miközben mellette egy másik táj rohan – s mindeközben hallani Sophie Calle vagy Greg Shepard hangját, amint szexuális fantáziáikról vagy élményeikről vallanak.

Sophie Calle filmjében a néző folyamatosan azzal szembesül, ami a filmekben egyébként észrevétlen marad, nevezetesen hogy a kamera, miközben ráirányul valakire, az illetőt nemcsak megmutatja, hanem létre is hozza, „identitást” ad neki. Ez az identitás oly módon épül fel, hogy közben folyamatosan kérdésessé is válik – a vágy ugyanis, ami a film egyik központi témája, beteljesületlen marad, s végső soron a beteljesülés hiánya lesz az, ami a két szereplő identitását meghatározza. Sophie Calle-t a szexuális beteljesülés vágya élteti, de ehelyett, miközben a kamera reggelenként a közös ágyra irányul, nap mint nap arról értesülünk, hogy: „no sex last night”. Greg Shepard vágya pedig a nő helyett arra irányul, hogy filmet készítsen. S ekkor az irodalom és a festészet mellett harmadik párhuzamként a pszichoanalízist kell említeni. A kezdeti vallatást és faggatózást a véget nem érő vallomás váltja fel. Úgy tárulkoznak fel egymás – és a néző – előtt, mintha pszichoanalízisben lennének: a vágyaikról, a fantáziáikról, a szexuális rögzültségeikről, az ösztönháztartásukról mesélnek. A férfi azért, hogy így tartsa távol magától a nőt; a nő pedig azért, hogy így szerezze meg a férfit. E kölcsönös hadviselés felemás eredménnyel zárul: mindketten győznek, miközben vesztesek is maradnak. A férfi érzelmileg és szexuálisan távol tartja magától a nőt, de végül – a film kedvéért – mégis kénytelen feleségül venni. A nő pedig Las Vegasba érve megszerzi a férfit, de érzelmileg nem tudja birtokba venni, és szexuális kapcsolatuk is sok kívánnivalót hagy maga után.

A film a pszichoanalízis egyik alaptézisére épül: a vágyakat nem az határozza meg, mire irányulnak, hanem hogy mire nem irányulnak. A Kettős vakság mindvégig ezt a nemet, ezt a hiányt járja körül. Mintha folyamatosan egyetlen vakfoltot látnánk, s a látványokat a visszájáról néznénk. Ennyiben a film emlékeztet Erdély Miklós Álommásolatok (1977) vagy Enyedi Ildikó Flirt (1980) című filmjeire. Az analitikus alaphelyzet adja meg a Kettős vakság keretét is. A film elején arról értesülünk, hogy a közös utazás S. C. barátjának, az ismert francia fotóművésznek, az AIDS-ben elhunyt Hervé Guibert-nek a temetése napján kezdődött; a film végén pedig megtudjuk, hogy Greg az utazás során, miközben szerelmet hazudott, sőt Sophie Calle-t feleségül is vette, folyamatosan szerelmesleveleket írt egy nőnek, s ez a házasság felbomlásához vezetett. A halál és a tettetés, a szimuláció: ez a film kerete; amit pedig nyomon követhetünk: két ember identitásának a „kibontakozása”, ami úgy valósul meg, hogy éppen az identitásuk válik kérdésessé. A személyiség, amely úgy épül fel, hogy a személyiség hiánya tartja össze: a Kettős vakság erről a paradox helyzetről szól. Posztmodern film a javából, amelyet nemcsak mozikban vetítenek, hanem a világ vezető modern múzeumaiban is állandóan műsoron tartanak. Ám ha arra gondolunk, hogy a szerelmi kapcsolatok többségének mindig is hasonló volt a „dramaturgiája”, akkor Sophie Calle filmjét akár egy ősi történet feldolgozásaként is nézhetjük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3403