KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pearl Harbor

Szuperimázs, giccsháború

Takács Ferenc

Hollywood időről-időre átírja az amerikai történelmet. A Gyalázat Napjának újabb eposza szerelmi románcba foglalt harctéri videójáték.

 

Már David Wark Griffith, az amerikai film feltalálója is megsejtette, hogy a film – amellett, hogy elsősorban adaptációs szórakoztatás, azaz többé-kevésbé ismert versek, színdarabok, regények mozgó látvánnyá alakítása – a nemzettudat „formálása” terén is kereshet valamit, például megalkothatja (ugyancsak többé-kevésbé ismert események ilyen-olyan műfajú leírásaiból) a nemzeti történelem vizuális populármitológiáját, jellegzetes és felismerhető ikonok gyűjteményének rögzítésével megfogalmazhatja a nemzet önképét, az ország imázsát. Hogy miként kell ebből a célból adaptálni a történelmet, erre maga adott példát, az Egy nemzet születésével, sőt később is, egyik utolsó, már hangosfilmes próbálkozásával, a Lincolnnal.

Példáját azóta is híven követi az amerikai film: időről-időre, tíz-húsz évenként menetrendszerűen filmszalagra kerülnek a függetlenségi háború eseményei, az Alamo-erőd hős védői, Lincoln útja a kalyibától a Fehér Házig, Észak és Dél háborúja Grant és Lee tábornokok vezényletével, Custer hősi halála Little Bighornnál és a többi celluloid-népmesévé emésztett história. De ugyanígy tálalja fel Hollywood újra meg újra a modern amerikai politikai történelem hol mesésre, hol „tényfeltárósra” színezett legendáriumát, Martin Luther Kinget, John F. Kennedyt, Richard M. Nixont és a többieket.

A nemzet nagy próbatétele és mitikus egybeforrasztója, az eposzi heroizmus igazi pillanata a háború, s persze nem az önmagunkkal, hanem a külső ellenséggel, az életformánkra fenekedő Másikkal való gigászi küzdelem. Ezt aknázza ki populármitológiailag, ebben találja meg idealizálásnak (vagy dezilluzionálásnak), mitologizálásnak (vagy mítoszrombolásnak) hálás alkalmát az amerikai „háborús filmeposz”; annak is elsősorban a második világháborús változata, hiszen ekkor és ennek a háborúnak a révén lett Amerika azzá, amilyennek mi ismertük meg: világhatalmi tényezővé, „az amerikai évszázad” névadójává.

A legújabb ilyen film idén készült el, s épp a felvezetése folyik világszerte, mégpedig fülsiketítő csinnadrattával: a Pearl HarborA szikla és az Armageddon rendezőjeként elhíresült – Michael Bay munkája 135 millió dollárba került (nem hivatalos híresztelések szerint még ennél is jóval többe), három óra a vetítési ideje, s máris megdöntött egy sor költségvetési, előállítástechnikai és forgalmazási rekordot. Évfordulós film, hiszen idén lesz hatvan éve a Day of Infamy-nek, azaz „a gyalázat napjának”, ahogy Amerikában nevezik: 1941. december 7-én vasárnap reggel a japán hadiflotta repülőgépei meglepetésszerű csapást mértek az egyik Hawaii-i haditengerészeti támaszponton állomásozó amerikai hadihajókra és repülőgépekre. A támadásban közel háromezer amerikai vesztette életét, és az amerikai hadigépezetet tetemes haditechnikai veszteség érte. Az Egyesült Államok még aznap bejelentette, hogy belépett a háborúba.

A film természetesen úgy működik, ahogy a nemzeti populármitológiának és -ikonológiának működnie kell, azaz korábbi feldolgozások sorába beálló, azokkal valamilyen formában számot vető munka, új variáció a régi témára. Éltető konvenciói a legáltalánosabb szinten az amerikai „háborús film” konvenciói, de van két konkrétabb előzménye is, két korábbi Pearl Harbor-film: a Most és mindörökké (1953), amelyet Fred Zinnemann rendezett James Jones 1951-es hadi-bestselleréből, és Richard Fleischer eseménytörténeti rekonstrukciója, a Tora! Tora! Tora!, amelyet 1970-ben mutattak be. A Pearl Harbor zárórészének, a néhány hónappal későbbi tokiói bombázásnak a történetéről is készült már film: az 1944-es Harminc másodperc Tokió felett, amelynek leghíresebb jelenete, az amerikai repülőgép-anyahajón a könnyű vadászgépek számára készült felszállópályáról üggyel-bajjal, a vízbe zuhanást kockáztatva elrugaszkodó B-25-ös nehézbombázók látványa alighanem közvetlen – bár ahogy elnézem: felülmúlhatatlan – mintául szolgált a rendezőnek és az operatőrnek.

A forgatókönyv szerzője, Randall Wallace egyébként maga is mintát követ filmírói módszerében. Ugyanazt a receptet használja, amelyet Spielbergék alkalmaztak nemrég történelmi-mítoszi szuperprodukciójukban, a Ryan közlegény megmentésében (ez a film is mitikus hadieseményt mitologizált újra, a történelmi és legendás súlyában egyaránt Pearl Harborhoz fogható normandiai partraszállást). A recept valahogy így szól: tanulmányozd át az eseményről készült dokumentumokat és történetírói feldolgozásokat, piszkálj elő az adattömegből egy „emberileg érdekes” apró tényt, és kerekíts (alakíts-hamisíts) belőle – természetesen valamely ismert, népszerű és ezerszer bevált elbeszélésséma segítségével – a tényszerűséget igazoló pecsétet, az „így történt” látszatát viselő tiszta és teljességgel művi fikciót. Spielberg és forgatókönyvírója, Robert Rodat ezt az apró emberi tényt Stephen E. Ambrose 1994-es könyvének, a magyarul is megjelent D-nap 1944. június 6. – A partraszállás hiteles történetének egyik zárójeles megjegyzésében találták meg a négy Niland-fivérről, akik közül három elesett, a negyediket ezután hátravezényelték az arcvonalból, s ebből a szomorúan bizarr esetből fabrikálták meg Ryan közlegény megmentésének legendáját, sőt népmeséjét. A Pearl Harbor elbeszélésének kiindulópontja hasonló apró tény, mely emberileg érdekes ugyan, de történeti jelentősége anekdotikus: a japán rajtaütés során az amerikai repülőgépek zöme még a földön harcképtelenné vált vagy megsemmisült, s csupán két vadászpilótának, bizonyos Kenneth Taylornak és George Welchnek sikerült egy kisebb repülőtérről felszállni és felvenni a harcot a japán vadászgépekkel, mégpedig igen hősiesen, mivel egyes források szerint hét, más adat szerint tizenhárom japán gépet lelőttek. (Egyébként a háromszáz támadó gép közül a többi – viszonylag – épségben visszatért a japán repülőgép-anyahajókra.)

Ebből a tényből és ebből az epizódból kerekedik ki a film története (vagy meséje), a fiktív elbeszélés. A kikerekítés művelete során – mint máshol, itt is – lényegében két művelettípus jut szóhoz. Egyrészt óhatatlanul olyan elemekkel vagyunk kénytelenek kiegészíteni kiindulópontul szolgáló tényünket, amelyekről tényszerűen tudjuk, hogy nem igazak vagy nem történtek meg: ilyen hamisítás például, hogy miután két hős pilótánk – filmbeli nevükön Rafe McCawley és Danny Walker – kitüntette magát Pearl Harborban, öt hónappal később, 1942. április 18-n önkéntesként részt vesz a Tokióra mért légicsapásban, s az akció során Danny életét vesztette. Nos, dokumentált (és ellenőrzött) tény, hogy Taylor és Welch nem voltak ott Tokió felett, sőt McCawley és Walker nevű katona sem repült a B-25-ösökön. A mítosz viszont akkor kerek, ha a film nem a megalázó Pearl Harbor-i vereség képeivel, hanem az első igazi – jelképes és mitikus – amerikai győzelemmel, a japánok megszégyenítésével végződik. S – természetesen – ennek a mítosznak csakis azok lehetnek a héroszai, akik már Pearl Harborban bizonyítottak, mégpedig a nagy közös vereség magányos győzteseiként. Még akkor is így van ez, ha evvel a mítosz kénytelen vérző szívvel lemondani arról, ami egyébként élteti: a tényszerű igazság látszatáról.

Könnyebben megy a lemondás erről a látszatról a másik művelettípus esetében: amikor olyasmivel kerekítjük ki a történetet, aminek semmi nem mond ellent, amit tudhatunk, egyszerűen azért, mert ide azok a dolgok tartoznak, amelyeket nem tudunk és nem akarunk tudni hőseink életbeli mintáiról. Itt már akadálytalanul veheti át az uralmat a történelem és a tények felett a sematizált műviség, a bejáratott elbeszélésbeli konvenció, amely egyszerre hivatott szolgálni a Griffith-i kettős célzatot: a populáris mitologizálást és a populáris szórakoztatást. Megtudjuk tehát, hogy Rafe és Danny kisgyerekkori barátok, akik már odahaza, Tennessee-ben, a gabonaföldek és dűlőutak porában is a repülésről álmodoztak; hogy Rafe mindig is idősebb testvérként óvta-segítette Dannyt; hogy együtt lett belőlük pilóta, mégpedig bátor, fékezhetetlen, öngyilkos bravúrokra is képes repülő; hogy Rafe még szerelmétől, az ápolónő Evelyntől is hajlandó elszakadni, csakhogy önkéntesként harcolhasson Angliában a németek ellen; hogy Evelynt a Pearl Harbor-i kórházba rendelik; hogy Rafe-t Angliában bevetés során lelövik és halottnak nyilvánítják; hogy Danny-t Pearl Harborba vezénylik; hogy a Rafe-t meggyászoló Evelyn beleszeret Danny-be; hogy Rafe-ről kiderül, hogy megmenekült, él és Pearl Harborba vezényelték; hogy Rafe, Evelyn és Danny hármasának kétségbeejtő és feloldhatatlan szerelmi-baráti dilemmáját (trilemmáját?) egy pillanatra a japán orvtámadás feledteti velük, s a tokiói légicsapás, Danny halála hoz rá megoldást; hogy a háború után Rafe elveszi Evelynt és apja helyett apja lesz Danny és Evelyn kisfiának; hogy a csöppség még szinte ki sem látszik a földből, máris repülni akar…

Szórakoztatásnak tömény giccs, a nemzet mítoszának infantilis képzelgés az egész. Voltaképp szét is esik erre a kettőre: barátság és szerelem eme szívszorító történetét merő alkotói önkény kapcsolja össze Pearl Harborral és a történelemmel, hiszen ez a történet bárhol és bármikor megtörténhet. Pontosabban annyira valószínűtlen, hogy sehol és semmikor nem történhet meg, csupán művi és irodalmi konvencióként, ősi románc-elbeszéléssémaként létezik, ezen kívül – például az életben vagy a történelemben – nincs szubsztancialitása. Amiből persze az is következik, hogy a kétféle célzat, a szórakoztatás és a mítoszteremtés kölcsönösen felőrli egymást a filmben, a két bába között éppen az a gyermek vész el, amely a film tétje lenne: a szívre-észre egyaránt ható, mert a dolog súlyát és valóságát sugallani tudó hatékony nemzeti példa és erkölcsi lecke.

Amit látunk, annak se súlya, se valósága. A példaképnek szánt hősök gügye közhelyeket ismételgetnek („minden sikerül, csak akarni kell” – nagyjából ezen a szinten), narratív szerepükön kívül egyetlen értelmes gondolatuk, szokatlan indulatuk, egyéni megnyilvánulásuk sincs. Ugyanez történik a „nagytörténelmi” szereplőkkel is a filmben, például Roosevelt elnökkel, akinek bárgyúságig idealizált alakja mellett Joszif Visszarionovics Sztálin a Berlin elestében árnyaltan és kritikusan ábrázolt, bonyolultan negatív karakternek látszik.

A történelmi Pearl Harbor itt tehát ürügy csupán az irodalmi giccsre. Vagy fordítva: úgy nyolcvanhárom perc giccs után végül is kezdetét veszi, amit a cím ígér: a történelem, azaz a japán orvtámadás, és innentől kezdve harmincöt percen át gyönyörködhetünk a pusztítás orgiasztikus spektákulumában. De a részben „valódi” kellékekről, részben makettekről készült, komputergrafikai szekvenciákkal kiegészített képsorok halmazati hatása – együtt a szaggatott, ugrálós, rövid képsorokkal dolgozó „MTV-s” vágással – itt is ellentétbe fordítja a szándékot: az „így történt, ilyen volt” érzése helyett mintha valamiféle hipernehézre csinált, irtózatos összpontosítást igénylő videójáték művi élményével ajándékozná meg a nézőt. Ahol egyébként még az interaktivitás pillanata is elérkezik: egy japán repülőgép célkeresztjében látjuk odalent az amerikai hadihajót, s a pilótával együtt önkéntelenül mi is megnyomjuk a kioldógombot, mégpedig a kellő pillanatban, s elpusztítjuk a célpontot.

Nota bene: a saját hadihajónkat, ha történetesen a film eszmei üzenetének a megcélzottjai, amerikai nézők vagyunk. Azaz itt is, a látszólagos naivságában is velejéig romlott öncélú szórakoztató célzat győzött, a játékos vizualitás egyszerre falta fel a háború borzalmait, a populármitológiai hőskultuszt és a hazafias buzdítást. Nemzettudatról és országimázsról már ne is beszéljünk: a Griffith-i program ezúttal önnön dugába dőlt.

Mondhatjuk persze, hogy a „háborús film” nemigen tud szabadulni attól az ellentéttől, amely benne az eseményfeldolgozói, elvben dokumentarista elem „tényszerusége” és a tényt fogyaszthatóan tanulságos történetté kikerekíto fikció muvi volta között feszül. Mégpedig azért nem, mivel ennek a két dolognak az összekapcsolása maga is eroszakos alkotói beavatkozás eredménye, s – legalábbis eredetében – mesterséges és mechanikus muvelet. Ebben a Pearl Harbor tanulságosan osztozik legrangosabb film-előzményével, hiszen az 1953-ban készült Most és mindörökkében is minden belső narratív indok és szükségszerűség nélkül, mintegy a fiktív elbeszélés végére odabiggyesztett hadtörténeti tényként tesz pontot a történetre a Pearl Harbor-i orvtámadás. De Zinnemann filmje képes ezt az önkényes kapcsolatot motiválni, sőt a szükségszerűség sugallatával megtámogatni. A rendkívül keserű, szinte „amerikaellenes tevékenységet” súroló mértékben dezillúziós filmben a hadsereg szadista és esztelen gépezet, amely az egyéni akarat és méltóság megsemmisítésére tör. Parancsnoki agyalágyultság és altiszti önkény, kocsma és kupleráj, fajgyulölet és futkosó: erre a világra csap le a japán légitámadás, amelyet már-már megérdemelt büntetésként, azaz jelképileg megokolt végkifejletként forraszt egybe a fiktív előzményekkel a néző; annál is inkább, mivel a történet főhősével, akiből időközben gyilkost és katonaszökevényt „faragott” a hadsereg, nem a japánok, hanem tulajdon bajtársai végeznek a légitámadás során.

Mindez persze avval függ össze, amelyet egy másik elbeszélői mufaj, a történelmi regény alapproblémájaként ismerünk régről, mégpedig annak hagyományos formájában: hogyan lehet motiválni, muvészileg hihetővé és jelentéssel bíróvá tenni regény és történetírás, fikció és tény paradox együttélését ugyanabban a muben. (És mindehhez még csak érintenünk sem kell a tárgyban egy ideje hangoztatott elméleti kételyeket, amelyek fényében mostanában már egyáltalán nem válik el világosan egymástól a kettő: a történelem, ha megírják – és a megírton kívül más történelem ugyebár nem létezik –, legalább annyira fiktív konstrukció, mint akármelyik regény.) Zinnemann-nak annakidején sikerült harmonikussá tenni ezt az együttélést; Bay még csak kísérletet sem tett harmonizálásukra.

Mint ahogy az sem jutott eszébe, hogy számot vessen a másik előzmény, Richard Fleischer 1970-es Tora! Tora! Tora! című filmjének tanulságaival. Ez a film ugyanis úgy kerülte ki muviség és tényszeruség dilemmáit, hogy gondosan tartózkodott a „feldolgozástól” és a „kikerekítéstol”. Tárgyilagosan felmondta a Pearl Harborig vezető amerikai és japán diplomáciai és katonai lépésekre vonatkozó ismereteinket, s közben sem hősöket, sem gazembereket nem ábrázolt, továbbá ellenállt annak a késztetésnek is, hogy szerelemi szálat szőjön bele szikáran dokumentarista történetébe. Amikor ez a film készült, javában folyt a nagy csata: a háború Vietnamban és a háborúellenes mozgalom háborúja odahaza, Amerikában. Józanító hatása ott érződik a film minden kockáján: semmi ítélkezés, semmi értékelés, semmi állásfoglalás, hogy mármost melyik fél vívott „igazságos” és melyik „igazságtalan” háborút. Fleischer képes volt elvszerűen semleges és elkötelezetlen lenni; Bay filmjében minden pozitívum Amerikáé.

Olyannyira, hogy szinte semmi sem szűrődik be 1941 Amerikájának valóságos viszonyaiból és ezeknek a viszonyoknak a negatív vonásaiból. Látjuk, hogyan válik hőssé egy fekete katona, de homály fedi, hogy 1941-ben egy rasszizmustól megosztott társadalom rasszizmustól megosztott hadserege – egymást utáló digók, polákok, svábok, biboldók, kokszosok és egyebek gyülekezete (lásd Norman Mailer regényét és a belőle készült filmet, a Meztelenek és holtakat) – vívta a háborúját a japánok ellen, s ebben a háborúban az ellenségképet is keményen rasszista fogalmi keretben rajzolták meg. Olyannyira, hogy nem sokkal Pearl Harbor után a Nyugati Part többezer japán-amerikai lakosát, köztük sok második-harmadik generációs amerikait is, „fajilag” megbízhatatlannak nyilvánítottak, és internáltak a háború idotartamára. (Összehasonlításképpen: a Wehrmachtot legyozo és Németországot elfoglaló amerikai inváziós hadseregben tízezerszám szolgáltak második generációs – sőt első generációs, Németországban született! – német-amerikaiak; ők – nyilván, mivel fehér emberek voltak – teljességgel megbízhatónak minősültek.)

Szépség helyett giccs, igazság helyett púder – akárhogy dekázunk, ez a Pearl Habor mérlege. Hogy mi jó van benne? Hát, a légicsihipuhi és néhány szép Csendes-óceáni naplemente. Aki ennyivel beéri, élvezni fogja a filmet.

Griffith persze nem érné be ennyivel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3394