KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Doku-front

Háború egyenes adásban

Bakács Tibor Settenkedő

A totális háború nem a harctéren, hanem a médiában dúl.

 

Már a folyosón vannak. Igen… a helyzet válságos…szüneteltetjük az adást, de mindenki maradjon a tévé előtt. Reméljük, hogy mikor újra képet látnak, akkor is mi leszünk a stúdióban…(sistergés a monitoron).

Részlet a bukaresti tévéstúdió ostromából

 

Amikor fáradt vagyok, s már ahhoz sincs kedvem, hogy meglocsoljam a virágaim, fogat mossak és pizsamát húzzak, előveszem nagyapám felvételeit, nézegetem a lelőtt repülőgépeket, lövészárkokat, bunkereket, vagy nézek egy kis háborút a csatornákon. A narrátor hangja körülölel, az evakuálásokba meg belealszom. Igaz, utána rémálom.

A háború totálissá válását a média „intézte el”. A média magának a háborúnak eszméjét és jellegét domesztikálta magába. Amikor az öldöklés az egyenes adás legfőbb érdekessége, újra kell értékelni mind a hadvezetés eddigi módszereit és eszközeit, mind a média stratégiai szerepét. Ahogy ezt Vietnam után mindig gondosan megtette a Pentagon az Öböl háborúban vagy Boszniában. A romániai forradalom valóságosságát semmi sem fejezte ki hűebben, dokumentaristább elkötelezettséggel, mint az, hogy egyenes adásból tájékozódhattunk róla. A haditudósító álma, hogy roham közben szíven lőtt katona képét rögzítse és közvetítse (még ha az hazugság vagy kozmetikázott igazság is, mint Capa nevezetes spanyol fotója), végül is megvalósult a műholdas egyenes adásban. De ez a történet vége.

 

 

Birodalmi bunkermozi

 

A mi XX. századi történetünk sokkal inkább kezdődik Hitler bunkerjeiben, azokban, amiket Speer talált ki neki, kezdődik a III. Birodalom mozitermében, ahol az UFA filmjeit nézegette bajszát harapdálva.

Hitler haditudósításokat nézett-e vagy fikciós filmeket, komoly filozófiai és esztétikai kérdés, hisz 1943-ig Németország minden csatát, háborút megnyert, a vásznon látottak azonosak voltak a vászon mögöttiekkel, ám ’43 után ez a bunkerben vetített szélesvásznú történelem eltért a látottaktól. A földig gyalult Berlint már a propagandagépezetnek sem sikerült úgy eladni, mint városrendezési tervet.

Azt mondják, Hitler kedvence mégis egy „dokumentum-propagandafilm” volt, amit a varsói gettó elpusztításakor több kamerával készítettek a nácik. Többször, szakértő szemmel megnézte, benne látta a német katona idealizált eszméjének (kinematográfiai) megvalósulását. Furcsa, hogy a hadvezetésben szürrealista formákat öltő Hitler őrültségében olyan producerré vált, akinek semmi sem drága. Így a hős, a német katona a történet végére főszerepből statiszta szerepbe kényszerült. Statiszták százezrei a havas sztyeppén. Hitler úgy viselkedett, mint egy kokainista hollywoodi rendező: Paulus tábornokát több százezer katonával föláldozta a zárókép miatt. Sztálingrád bevétele pár utcán múlott, s azt a berlini délutáni lapok azon frissiben közölték. „Órák kérdése Sztálingrád eleste!” Más történt. Az, ami Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című filmjében: az idő kizökkent, az érme mindig képes felére hullott, a három kilométer széles város elkezdett a végtelenbe nyúlni, az órákból napok, a napokból hónapok lettek, s a szemmel belátható utcát soha nem foglalták el. A média, a Beobachter, Goebbels mániákusan sugározta Hitler moziból kiüvöltött parancsát, a „nem hátrálni, meghalni”-t… Késő. Sztálingrád után az oroszok és az amerikaiak egészen a bunker moziterméig jutnak, felkapcsolják a villanyt, de Hitler sehol, csak egy elszenesedett testet látnak, Fredi Kruger polóban.

A háború katonai értelemben véget ért, más szempontok szerint egészen ’89-ig tartott, illetve a Mátrix évével végre kitört. Attól függ, ki mikor kapcsolódik be a game-be, Star Wars vagy Desert Storm, mindegy, széles a piac, legyen az a játék- vagy mozi- vagy fegyverpiac. A piac metamorfózisa a háború egyik múzsája.

A bénult békeidőkben meg összenőtt bennünk az emlékezés, hangja és képe a színészeké, a forgatókönyveket már nem Jaltában írták, ahogyan Lenin helyett Spielberg lett a nagy tanítómester, iskola helyett hozzá járunk moziba. Friss hír: Pearl Harbornál az amerikaiak hősiesen helytálltak.

A történelemről való információszerzés tehát a mozifilmekben tévútra vezethet, ahogyan magam is hittem Eisenstein snittjeit a Téli Palota ostromáról. Ehhez képest micsoda csalódás, hogy még kapuja se volt, nem is laktak benne a forradalom idején. Sztálin sem mondott soha beszédet a Vörös téren a frontra vonuló katonáknak, Hitler sem oly magas és férfias, mint ahogy ez Az akarat diadalában tűnik, mindez film, a valóságnál teljesebb látvány, a történelem tényein túlfutó álom.

Ha eltekintünk a mozifilmes ideológiai és történelmi katyvaszoktól, Koltay Gábortól vagy Spielbergtől, bizonyos értelemben Leni Riefenstahltól, a háborús dokumentumfilmek frontján egyeduralkodónak tűnik az angol modell, a BBC csatornában megtisztult, a tényeket feltáró, bemutató és értelmező doku-mozi, amit hazánkban egyszerűbben Spektrumnak mondanak. „Láttam a Spektrumon…” – olyan kifejezés, mint az írva vagyon. Így a film helyett fontosabb annak közvetítője, arra való tekintettel, hogy a világon sehol nem vetítenek műsoron dokumentumfilmeket. Amióta a mozi teljességgel a szórakoztatóipar része lett, a valóság dokumentumait átadta a tévének. Kit érdekel ez a fajta naturalizmus a plaza sötétjében, pénzért, az otthonomtól távol? A dokumentumfilm piaca nem a mozi, hanem a fogyasztói ipar lett, annak elektronikus formája, a tévé. Ezen széles spektrumon sugározzák az emberi szenvedés koncentrációját, a „létező legnagyobb emberi erőfeszítést – a háborút” –, ahogy Patton tábornok ezt kéjelegve megfogalmazta Monte Cassino bástyái alatt.

 

 

Apropó, Spektrum

 

Ha angolokról, módszerről, rendesen lenyírt gyepről beszélünk, helyes, ha mi magunk is követjük az ajánlott módszert. Vegyük például a Brit Királyi Légierő című, többórás dokumentum-propaganda filmet, mely minden eresztékében hordozza a műfaj erényeit. A megrendelő egyrészről a Brit Királyi Légierő s annak a katonai utánpótlásért felelős hadosztálya, másrészről viszont a történelemre kíváncsi túlélő nemzedékek, amelynek tételezése is mutatja, milyen fontos és erős a szellem működésében a kontinuitás fenntartása. Még akkor is, ha azt egy tévé teszi, egy olyan eszköz, amely valójában irtózik a valóság képétől a kép valóságának kedvéért, vagyis a jelen abszolutizmusában él. Talán evvel is magyarázható, hogy az ilyen típusú dokumentumfilmek „összeálltak egy csatornába”, és érdekérvényesítésük saját esztétikájuk és módszerük lett. Megszületett a Spektrum, a National Geographic. Ám a harcigáztól zöld béka most ugrik a vízbe.

A háborús pszichózis éppúgy fenntartható szakmai szempontból, mint ahogy a spielbergi pedagógia is kívánja ezt az ő mozijában. Pacifistaként elkötelezett nézője vagyok a minden eszközzel végrehajtott tömeges emberölésnek. Az egyik nap a Háború a jövőbent nézem, kedden a Noriega elleni tengerészgyalogos puccsot, amiben rengeteg a dokumentum, majdnem annyi, mint a Falklandról látottban szerdán, de sokszorosa az Öböl háborúénak, pedig arról naponta látok pár fotót…, s színes ceruzával bejelölöm mindig, ha a kamikazékról, a Gestapóról, az Enigmáról, a francia kollaboránsokról, az Africa Corpsról vagy a Fau I és II-ről van szó, a sor végtelen.

A sötét angyalon túl van egy másik ok is, amiért ezeket nézem. De magyarázatához szét kell szedni a média sorozatvetőjét.

A Brit Királyi Légierő története lineáris és egyszerű. Az első világháborútól kezdődik, nemcsak azért, mert az első repülőgépeket ebben a világverekedésben használták először céltudatosan és gonosz szándékkal, hanem – s ez más nemzetek fiaitól, például tőlünk alig várható el – a gyökereket, a mozgató rugókat is fel akarják tárni. Aki a Másodikról akar beszélni, annak szólnia kell az Elsőről, már csak azért is, mert a Második után lett csak az Első, addig úgy hívták, Világháború. S míg a jóban az egy az érték, a gonoszban a második fejezi ki a tökéletességet. A vicc szerint a harmadikról nem tudunk semmit, csak a negyedikről, amit kőbaltával vívnak. A linearitás egyszerűségét nemcsak a történelem kronologikussága adja. Azt a módszert, hogy valamin keresztül mutatja a történelem hajtűkanyarjait, igazi és jótékony empirizmusnak tekinthetjük. A mi filmünk esetében adódott a forma–tárgy–fegyver technológiai története, Roland Garrostól kezdve a vörös báró Manfred von Richthofen keresztül egészen a föld közelbe repülő, hangsebességnél gyorsabb Jimmy-ig, aki egy Tornadóban ül. Ahogy Otar Joszeliani A Hold kegyeltjeiben egy tányér történetén keresztül hatol át a történelem zegzugain, s mesél napjainkig, úgy ennek a dokumentumfilmnek is kézre adódott a német és az angol tervezők párharca a levegőben. A kőbaltás vicc tehát nem vicc, filozófiai tétel, Einsteintől származik. Így az angol dokumentumfilm soha nem téved le az útról, nem téveszti meg saját nemzeti büszkesége, nem értékeli át a történteket saját jelenéből. Amíg a stukák vagy a Mitsubishi Zérók uralják az eget, angolok zuhannak le, s minden hősiesség csak remény, semmi több. Pánik és katarzis egy dokufilmben. Az empirikus szerkesztési mód arra is lehetőséget ad, hogy a történelem holisztikusan is értelmezhető legyen, fejlődési íveket és időnként összegzéseket sűrít magába, minden feltételt előkészít a megértéshez. Az empíria megengedi a transzcendenciát is, amire jó példa a filmben a német légierő szétesésének kitárgyalása után hosszan mutatott szempár és mosoly: Göringé. Egy mosoly egy régi fotóról. Göring volt, aki talpra állította újra a Luftwaffét, s a terrorbombázást feltalálta az emberiség számára. A mosoly után stáblista, a következő rész a jövő héten, addig ez a mosoly, vajon megnyerjük-e a II. világháborút?!

 

 

Bátorság és hazaszeretet

 

Hermeneutikai feltételezés szerint a közlő a kor megértési lehetőségét már a tények és képek feldolgozásán keresztül birtokolja. Nem tudom, így van-e, de az biztos, hogy ezt a „birtoklást” bizonyítani tudja vizuális megoldásaiban. A mesélésre klasszikus narrációt használ, inkább basszust, mint tenort, de ezt folyamatosan vetített képek fölött végzi. Nincsenek beszélő fejek. Az az abszolutizmus, hogy az elmúlt idő csak akkor érvényes, ha létezik róla kép, megváltoztatta a dokumentum fogalmát. Három típusú felvétel kereszteződik egymással: a haditudósító helyszínen készített dokumentumai, az ennek hiányában forgatott rekonstrukció, illetve az ehhez közel álló, de korlátozott illusztráció. A Vietnamban harcoló farkaskutyákról készített filmben ezeket például azonnal egymásra vágták, így a képzelet nem marad kép nélkül, s ami fikció, annak az eleje vagy vége mégsem az, a hitelesség meg eléri maximumát. Ez rendkívüli archívumi feltárást kíván, szakértőket, az adatközlők felkutatását jelenti. Nem akadály sem idő, sem távolság, sem pénz. Költséges munkáról van szó. A magyarok valószínűen soha nem tudnának dokufilmet forgatni például a II. világháború top tízes listáján szereplő debreceni páncélos ütközetről, az utolsó emberig tartó balatoni ütközetekről, de még Budapest ostromáról sem, pedig könnyűszerrel találni mind a mai napig golyó ütötte falat.

Inzertezést, ábrát, térképet vagy más grafikai jelet csak akkor használnak, ha összefoglal vagy kijelöl valamit a narráció. Ezt a Brit Királyi Légierő történetében olyan szintig fokozzák, hogy fotómontázst, montázst is látunk, emblematikus erővel, minden didaxis nélkül.

A sorozat végére már az űrtechnikában röpülünk, a háború olyan múlt, ami tervezhető jövőt jelent, s nekem is kedvem lenne a haditengerészet hidroplánjain röpülni, különös tekintettel arra, hogy bombázódzsekijükre minden jobb csaj bukik. S most nem csak a PR lólába lóg ki, hanem egy, a történelmével oppozíciós viszonyban élő nemzet egészségessége is, amely időben gondol vadászrepülőinek kiképzésére. (Talán aktuális ez a mondat akkor, amikor a világhírű magyar vadászpilótákat szélnek eresztették.) Ahogy ezt tette 1920 elején, nem sejtve, hogy ezekkel az egyetemistákkal, báró fiúkkal, tisztviselőkkel meg fogja menteni Angliát egy rettenetes ember mosolyától. Göring csak eggyel nem számolt, azt gondolván, hogy német princípiumról van szó, a bátorsággal és hazaszeretettel. – Stáblista következik nálam is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3395