KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Gyorsbüfék, gyors nők

Tamás Amaryllis

 

Gyorsbüfék, gyors nők, hosszú-lassú utóhatású, keserédes „vigalom” – Amos Kollek trilógiává sikeredett (Sue, Fiona) filmjeinek harmadik darabját tavaly Cannes-ban az Ökonomikus Zsűri díjra méltatta.

Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be, avagy értekezés arról, hogy ami a legkönnyebb, az a legnehezebb… élni – kölcsönözhetnénk a film alcíméül akár a klasszikus mondást. S azt is meg kell jegyeznünk, látva a boldogságkergető megnyomorítottak, a kegyetlen hüllőérzékiségben/érzéketlenségben vegetálók – Bella (Anna Thomson), a pincérnő és vonzáskörében élők – sorsának szinte dokumentumélességű föltérképezését, hogy Kollek filozófiai, pszichológiai előképzettsége vagy könyve (Ne kérdezd, szeretek-e) mintha előtanulmánya volna a kegyetlen-illúziótlan, lehangoló bonc-műveknek.

Kollek az elrontott emberről értekezik, akiben még megvan a normális ember. A mérték, a szenvedély devalvációjáról szól, hiú, kevély, megalázható, didergő nőkről és férfiakról. A mindenáron boldogságot akarókról, hűtlen „boldogokról”, komisz egoizmusról, bakfis öregasszonyokról. Brunóról (Jannie Harris), a meghunyászkodás és hetykeség taxis-bajnokáról, aki mintha elfelejtette volna észrevenni, hogy kétgyermekes családapává „cseperedett”; Belláról – akit ide-oda ráncigál cinizmus és frivolitás, az egyedüllét rémülete, mikor tíz éve ragaszkodik értelmetlenül, érdemtelen Broadway-rendező, nős szeretőjéhez. Kapcsolatuknak a boldogsághoz semmi köze, annál inkább a szenvedéshez. Kibúvónak, védekezésnek, hazugságnak épp megfelel. De: senkit nem lehet önmagától megmenteni. Így élni mindhalálig – a szeretetlenség mint betegség, melynek kórokozóját a tudomány még nem ismeri.

Kollek hősei minél többet tudnak a perspektívátlan kapcsolatokról – ahol a valódi dialógus tilos művelet –, úgy tűnik, annál kevésbé képesek változtatni rajta. Mielőtt elviselhetetlenül nyomasztóvá válna a gyorsbüfé beltenyészete, egyetlen, felragyogó pillanatban kitüntetett ponttá sűrűsödik a szeretet. Egy négy év körüli kislány szólal meg, őszinte természetességgel és igaz tekintettel. A kulisszahasogató felnőtt (emberi és színészi) maszkok – minden, ami fals, szemet-fület sértő – azonnal lelepleződnek. Kollek még egy ilyen pillanatot engedélyez: amikor az agg gavallér könnyed eleganciával fölsegíti a lengyel emigráns örömlány kiskabátját. A benne élő kiskamasz még valódi nyelven beszél.

Emma fantáziátlan szenvedése ott ér véget, mikor Miskin és Aljosa félkegyelműségét, az „ostoba ártatlanságot” követve, ösztönösen megment egy ismeretlen, idős nőt. Azaz, a lényébe kódolt parancsot teljesíti: „A jót először tenni kell, és csak azután akarni és gondolni”.

Mit is honorálhatott a zsűri a – végül befejezetlen tündérmesévé kerekített – Gyorsbüfék, gyors nőkben? Talán, hogy nem az irónia bosszúja mozgatja a kamerát, talán, hogy Amos Kollek története nem fullad bele a vigyorgásba – az aljasságon, a gyarlóságon, a generálőrületen. Talán, hogy hírt ad a lélek finomabb hangoltságáról, ha csak néhány pillanat erejéig is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/08 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3416