KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Bán Róbert (1925–2003)
FILMSZEMLE
• Hirsch Tibor: Kísértet-história Kelj fel, komám, ne aludjál!
• Forgách András: A trilógia ötödik darabja Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Horeczky Krisztina: Szép kilátások Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Elveszve a sűrűben Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

• Takács Ferenc: Nábobok, páriák, Rádzs Rejtelmes India
• Jakab Kriszta: Istenek mozija Bollywood
• Jakab Kriszta: A mozi Indiában
• Pápai Zsolt: Világverők Lagaan
HORROR
• Kovács Marcell: Szörnyek keringői Drakula és Frankenstein
• Ardai Zoltán: Remekbe vágva A texasi láncfűrészes gyilkosságok
• Varró Attila: Vérfrissítés 28 nappal később
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Dél, dél-kelet Thesszaloniki
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Új idők új puskája Film- és médiafogalmak kisszótára
TELEVÍZÓ
• Trosin Alekszandr: A 6-os számú nyomógomb Televíziós zavarok
KRITIKA
• Báron György: Emberi hang Szerelemtől sújtva
• Bori Erzsébet: Akar-e ön orosz prostituált lenni? A szerencse lányai
• Vaskó Péter: Újra szól a karikás Sobri
• Pápai Zsolt: A hakni zsenije Szent Iván napja
• Ágfalvi Attila: Tehén, elefánt, axolotl 2 perces mozi
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Gyűrűk Ura: A két torony
• Hungler Tímea: Bazi nagy görög lagzi
• Vaskó Péter: Úttorlaszok
• Elek Kálmán: Kapj el, ha tudsz
• Varró Attila: Mostohám a zsánerem
• Nedbál Miklós: A gödör
• Somogyi Marcell: Novocain
• Vajda Judit: Fullasztó ölelés
• Baross Gábor: Rocky és Bakacsin

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Horror

28 nappal később

Vérfrissítés

Varró Attila

A feltámadt brit horrorfilm rég várt lökést adhat a végelgyengülő műfajnak. Danny Boyle digitális zombifilmje.

 

Míg néhány esztendővel ezelőtt magára valamit is adó brit elsőfilmes rendszerint a gengszterfilmet választotta csiszolatlan, ám ifjonti energiáktól duzzadó tehetsége szemléltetéséhez a millennium óta egyre több törekvő pályakezdő kísérletezik a szigetországban évtizedek óta csúnyán elhanyagolt horror műfajával. A fakószőke East End-i bérgyilkosok helyébe vérbő machetés sorozatgyilkos lép (Világítótorony), a bandaháborúk vagány katonáit világháborús kísértetektől rettegő frontharcosok váltják fel (Bunker, Deathwatch) – a nagyhangú Tarantino-fiókákat lassanként kiszorítják Romero, Craven és Raimi önjelölt hívei (28 nappal később, Halálnak halála, Dog Soldiers). Mint az első tucatból is világosan kiderül, az ezredfordulós bűnfilmekkel szemben a rémfilm sokkal tágabb teret kínál a különféle alkotói attitűdöknek: míg a Gengszterek gengsztere, a Szexi dög vagy a listavezető A ravasz, az agy… tartalmi, dramaturgiai eltéréseik ellenére egyformán formacentrikus filmkészítők erősen verbalizált, látványos stílgyakorlatainak tekinthetők, a zsánerváltó utódok alkotásai között egyaránt találhatunk pergő ritmusú slashert (Világítótorony), minimalista lélektani drámát (Bunker), vagy a brit szocreál iskolát természetfeletti elemekkel felszínesítő dokumentarista darabot (Urban Ghost Story). Bár az angol low-budget rémfilmnek egyelőre nem született meg a maga Guy Ritchie-je, az ígéretes aspiránsok között újabban a generáció olyan befutott alkotói is helyet kérnek, mint Lynne Ramsey, Jonathan Glazer vagy a Trainspottingjával nyolc éve trendet vágó Danny Boyle.

Hogy a Boyle ötödik mozifilmjét (egyben félresikerült hollywoodi kitérője utáni hazatérését) jelentő 28 nappal később ez idáig a brit horror új hullám talán legerősebb darabjának bizonyult, nem kizárólag a film vitathatatlan – bár kisszámú – érdemeinek köszönhető. Az eddigi felhozatal egyelőre igen egyenetlen színvonalat képvisel, darabjai gyakran nemcsak a műfaji elődök utánérzései, de egymást is erősen lenyúlják. Noha a horror száz eseménydús esztendeje talán a leggazdagabb sztori-készletet kínálja írónak-rendezőnek, az új alkotók szinte monomániás módon vonzódnak bizonyos alapszituációkhoz, amelyek közös jegye a szigorúan izolált mikrokörnyezet és a homogén szereplőgárda. A Bunker és a Deathwatch hősei második világháborús kiskatonák földalatti bunkerbe, illetve körülzárt lövészárokba szorulva, a Dog Soldiers (kb. Korcs-katonák) túlélő gyakorlatra ledobott katonai különítménye kicsiny tanyaházban reked a támadó farkasemberek elől menekülve. A Gödör és a My Little Eye néhány fős szereplőgárdája önjelölt házi fogságot vállaló fiatalokból áll, a Halálnak halála pedig a hollywoodi tinihorrorok szolgai másolata néhány kikötői raktárépületbe szorítva. Úgy tűnik, mintha a brit birodalom hajdani fényes elszigeteltsége az ezredfordulóra a nemzet legerősebb félelemforrásává változott volna, köröket verve a xenofóbiára vagy a londoni ködre – a valódi ok azonban inkább a gyártási körülményekben keresendő. Mint azt a low budget/independent filmesek képzeletbeli tankönyvének első törvénye kimondja: „Ha nincs pénzed a filmhez, végy egy helységet és hat embert, aztán találd ki, milyen történettel teheted mindezt izgalmassá.” A mai elsőfilmes-generáció pontosan tudja, hogy ehhez az alapképlethez legegyszerűbben rémtörténet illik, és noha erre a világ más táján is rájöttek (lásd a kanadai Kockát vagy a japán gimihorrorokat), láthatóan az angolok bíznak leginkább sikerében. Nem véletlen, hogy a modern médiatífuszt jelentő Big Brother-show is először Nagy-Britanniában talált horror-ekvivalensre: míg az amerikai Játék életre-halálra csupán a porosodó sci-fi regények elavult túlélőjátékait helyezte valóságshow környezetbe, a My Little Eye helyszíne gótikus hangulatú Való Villa a 24 órás manipulációt hiperagresszív módon kiszolgáló villalakókkal. Noha a klausztrofób rémtörténetekre szavazó alkotók rendszerint igen jó érzékkel választják meg az érdekfeszítő helyszínt (bunker, világítótorony, lövészárok), és karakter-készletük is megfelel egy igényesebb Tarantino-rajongó elvárásainak, a filmek rendre elbuknak az idézett törvény első kiegészítő pontjánál: „Ezután írj olyan forgatókönyvet, amely másfél óráig fokozza, de legalábbis fenntarta az alapheléyzetből fakadó feszültséget.”

Hasonlóan a Dog Soldiers szerkezetéhez, a 28 nappal később is a történet utolsó harmadára tartogatja a főhősök elszigetelését, ezáltal nagyobb mozgásteret enged mind nekik, mind a forgatókönyv szerzőjének. Bár a Parttal elhíresült Alex Garland a szüzsét tekintve nem tesz többet a Romero zombi-trilógia két utolsó darabja, a Holtak hajnala és a Holtak napja összeillesztésénél (utóbbi vágott verziója Kannibál holocaust 2 címen a honi videótékákban), megfejelve a Triffidek napja legendás nyitójelenetével, a párfős szereplőgárda miniodüsszeiája a vírusfertőzéstől elzombisodott Londonból a túlélőket befogadó észak-angliai katonai támaszpontig legalább elegendő állomást, változatos helyszínt biztosít a történet számára. Kétségtelen, hogy a neves trilógiát nyitó Eleven holtak éjszakája egyetlen ostromlott tanyaépületével sokkal nagyobb kihívást jelentett volna a BoyleGarland párosnak, akik látható igyekezetük ellenére sem képesek feszültséget csiholni hőseik között – szerencsére mindig a legjobbkor siet néhány villámgyors élőhalott valamelyik lépcsőházból, templomkertből vagy gyorsétteremből a jelenet megmentésére. A Gödör vagy a Halálnak halála egyre fogyatkozó gárdájának még ennyi segítség sem állt rendelkezésre.

A másik narratív fogás, amely könnyített a 28 nappal később alkotóinak terhén, ugyancsak felfedezhető a zsánertársak többségében, de ez esetben is Boyle-ék tudták leginkább hasznosítani. Rendezője szerint a Bunker háborús dráma és horror keveréke („A Vaskereszt találkozik a Hauntinggal”), a Gödör és a My Little Eye pedig a rémfilm és krimi mesgyéjén állomásozó pszichothriller képviselői: több komoly hagyományokkal rendelkező műfaj – több kínálkozó lehetőség a film számára. A 28 nappal később sem vegytiszta zsánerdarab. Virulens szörnyetegei elütnek a tradicionális zombiopuszok jellegzetes emberevő alvajáróitól, előképeik inkább Romero fertőzött kisvárosi megszállottjai (Crazies) és Cronenberg szexmániás parazitahordozói (Parasite Murders) közt keresendők. Ezeket a hiperaktív élőhalottakat a brit poszt-apokaliptikus sci-fi regényekből (a Triffidek napjától Ballard életművén át James Herbert 48-áig) ismerős környezetbe helyezni több mint szerencsés ötlet: nemcsak az ezredfordulós látványéhség igényéhez igazítja a régi kliséket, de sikerrel céloz meg a hagyományos zombihíveknél jóval szélesebb közönséget. Hasonlóan jól megválasztott hibriddel állt elő Neil Marshall a Dog Soldiersben, amikor a szokott farkasember-sztorivonalat elvetve (magányos hős rejtélyes támadás után fokozatosan fenevaddá fajul) az akcióhorror mellett döntött: adrenalindús filmje a Bolygó neve halál karcos átirata vérszomjas werewolfokkal és egyenként zsákmányállattá váló nagydumás brit kommandósokkal a ködös Highland rengetegében. A jólfésült hollywoodi tinihorrorok után igazi vérfrissítést jelent Boyle és Marshall punk-hangulatú munkája, amelyek nemcsak direkt („no bullshit”) történetvezetésükben, de üzenetükben is a fényes hetvenes éveket idézik: minden farkasembernél rémisztőbb a felismerés, hogy leginkább az ember az embernek farkasa.

A 28 nappal később igazi ütőkártyája azonban nem a tartalmi elemek paklijában rejtőzik: Boyle – nyugodt lelkiismerettel műfajtörténeti jelentőségűnek nevezhető – fogása a filmhez választott médiumhoz kapcsolódik. Nem mintha a hipermodern DV-kamera és a horror most először talált volna egymásra, elég a félresikerült Szállóra gondolni, ahol emberevő rémek szőttek értelmetlen és kihasználatlan zsánerszálat a Time Code-ban megismert Figgis-stílbe – Boyle azonban az első alkotó, aki képes volt méltó szerepet adni a DV-technológiának egy alapvetően fantasztikumból táplálkozó műfaj keretei közt. A digitális kézikamerával felvett 28 nappal később hanyag nemtörödömséggel kerüli ki a két véglet csapdáját: nem Ideglelés-féle dogma-horror, ahol maga a médium az egyetlen sztár, minden más (dialógusok, színészek, cselekményvezetés) statisztaszerepbe szorul mögötte – ugyanakkor nem is marketingfogásként bevetett kuriózum, aminek valódi előnyeivel nem igazán próbálnak élni az alkotók (My Little Eye). Boyle és operatőre, Anthony Doy Mantle többnyire dokumentarista keresetlenséggel rögzíti a főhősök viszontagságait, csupán a közelharcok esetében alkalmaz rövidke stilizált tempóváltást, éreztetve a vírusfertőzött emberszörnyek nézőpontját: mintha csak újra az eleven holtak és texasi láncfűrészes mészárosok korában járnánk, ahol a legszürkébb hétköznapi valóság vásznát szakítja át egy-egy sokkoló pillanatra a megmagyarázhatatlan borzalom. A DV diadala legtisztábban a film nyitó harmadában mutatkozik meg: a kihalt londoni főtereken bolyongó magányos hős főként totálokban felvett homevideós képsorai egy valódi nagyváros valódi apokalipszisét sugallják (a stáb a kora hajnali órákban dolgozott, pár perces forgalomlezárásokkal, amelyeket a hagyományos filmforgatás nem tett volna lehetővé), százszor hatásosabb módon, mint amire kompjúter technika valaha képes lesz – a támadó vírushordozókat megfékező belvárosi benzinkút-robbantás híradóbejátszást idéző képsorai minden bizonnyal a 21. századi horrorfilm első emblematikus pillanatát jelentik.

A friss brit horror kis költségvetésű filmjei – minden hibájuk ellenére – épp a legjobbkor jött felmentő seregnek számítanak: a megkopott műfaji irónia helyett többnyire erőteljes, őszinte gesztusokkal élnek, Kaptár-típusú kompjúterjátékok helyett hisznek a puritán képek hatalmában, dehibernált ősszörnyek helyett az emberarcú démonról mesélnek. Danny Boyle kísérlete elsősorban azért könyvelhető el sikernek, mert az új hullám éllovasaként új eszközt is ad a rémfilmesek kezébe megmutatva nekik, miképp használhatják azt természetes egyszerűséggel, mégis hatékonyan. A többit meglátjuk a legközelebbi teliholdkor.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2074