KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
   2003/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Bán Róbert (1925–2003)
FILMSZEMLE
• Hirsch Tibor: Kísértet-história Kelj fel, komám, ne aludjál!
• Forgách András: A trilógia ötödik darabja Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Horeczky Krisztina: Szép kilátások Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Stőhr Lóránt: Elveszve a sűrűben Beszélgetés Fliegauf Benedekkel

• Takács Ferenc: Nábobok, páriák, Rádzs Rejtelmes India
• Jakab Kriszta: Istenek mozija Bollywood
• Jakab Kriszta: A mozi Indiában
• Pápai Zsolt: Világverők Lagaan
HORROR
• Kovács Marcell: Szörnyek keringői Drakula és Frankenstein
• Ardai Zoltán: Remekbe vágva A texasi láncfűrészes gyilkosságok
• Varró Attila: Vérfrissítés 28 nappal később
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Dél, dél-kelet Thesszaloniki
KÖNYV
• Hirsch Tibor: Új idők új puskája Film- és médiafogalmak kisszótára
TELEVÍZÓ
• Trosin Alekszandr: A 6-os számú nyomógomb Televíziós zavarok
KRITIKA
• Báron György: Emberi hang Szerelemtől sújtva
• Bori Erzsébet: Akar-e ön orosz prostituált lenni? A szerencse lányai
• Vaskó Péter: Újra szól a karikás Sobri
• Pápai Zsolt: A hakni zsenije Szent Iván napja
• Ágfalvi Attila: Tehén, elefánt, axolotl 2 perces mozi
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A Gyűrűk Ura: A két torony
• Hungler Tímea: Bazi nagy görög lagzi
• Vaskó Péter: Úttorlaszok
• Elek Kálmán: Kapj el, ha tudsz
• Varró Attila: Mostohám a zsánerem
• Nedbál Miklós: A gödör
• Somogyi Marcell: Novocain
• Vajda Judit: Fullasztó ölelés
• Baross Gábor: Rocky és Bakacsin

             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bollywood

Istenek mozija

Jakab Kriszta

Bollywood az indiai filmgyártás központja, nem csak a filmeket, hanem a körítést tekintve is nagyban hasonlít az amerikai névrokonhoz.

 

Az indiai film a hazai mozilátogató számára fehér foltnak számíthat a filmélmények térképén. Igaz ez akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy rendeztek már itthon indiai filmhetet az Örökmozgóban, ahol reprezentatív alkotásokat vetítettek a múlt és a jelen filmjeiből, és alkalomadtán a Mediawave programjában is felbukkannak indiai művek. Sőt mi több, olykor-olykor a multiplexek kínálatában is szerepel egy-egy produkció a Hollywoodban kedvelt indiai rendezőknek köszönhetően.

Az indiai film létét és jellegzetességeit meghatározza, hogy India hatalmas ország, különböző nyelvű régiókkal. Filmgyártására a kezdetek óta jellemző az éles elkülönülés a társadalmi problémákat művészi módon megfogalmazó független művészfilmek és a kommersz filmipar között. Napjainkban sincs ez másképp, a gyors előretörés miatt azonban a világ inkább az Észak-Indiában legnagyobb befolyással bíró, bombayi központú hindi filmgyárat, Bollywoodot figyeli, ahol az indiai mozgóképek több mint fele készül.

 

 

Bollywood „rulez”

 

A világ országai közül jelenleg Indiában állítják elő a legtöbb filmet évente. Egy – az Indiai Kereskedelmi és Ipar Kamara (FICCI) megbízásából készített – jelentés szerint az indiai filmipar összesen 2,5 millió embernek ad munkalehetőséget és évente 800-1000 filmet hoz ki, amelyek átlagos költsége 1,4 millió dollárra rúg. Az indiai filmek exportjából származó jövedelem 2005-re feltehetően eléri a 3,4 milliárd dolláros bevételt, a 2000-es összeg csaknem tízszeresét. Hatalmas arányú növekedés – minek köszönhető mindez?

A hindi kasszasikerek központja képes megbirkózni az országon belüli nyelvi és vallásbeli különbségekkel, hiszen egy átlag indiai saját régiójának nyelve mellett többnyire beszél hindiül, ráadásul Bollywoodot segítik a hagyományok is, a történetekhez ugyanis soha ki nem merülő forrást szolgáltat a hindu mitológia. A sztori ismerete (akárcsak a gyermekeknél a mesék esetében) a hazai nézők számára cseppet sem csökkenti a drámai hatást, még ha a szereplők cselekedetei és motivációi így sokszor előre megjósolhatóak. A filmek jelentős hányada épül a következő alapkonfliktusra: a kisemmizett férfihős az őt ért igazságtalanság ellen harcol, nem ritkán valamilyen szerelmi indíték vagy bosszú által vezérelve. A férfiakat igen gyakran behálózzák, még gyakrabban elhagyják vagy átverik a hölgyek (például a fejükbe veszik, hogy a háztartás helyett a munkát választanák, saját keresettel, felrúgva ezzel évezredek tradícióját). Emellett számtalan variációban köszönnek vissza a családi melodrámák fordulatai: válás, újra egymásra találás, felülkerekedés a vallási és a kasztbéli különbségekből adódó leküzdhetetlennek tűnő akadályokon – valljuk be, a mitológia és a hétköznapok világa valóban bőven szolgáltat témát az alkotók számára.

 

 

Masala: mindenből egy kicsit

 

A hollywoodi módszertől eltérően, ahol a filmek többnyire műfajilag besorolhatóak bizonyos kritériumok alapján, a hindi filmek 95%-a a Masala formátumot követi, vagyis a három-négyórás film többnyire mindent magában foglal: szerelem és romantika, családi problémák, erőszak, harci jelenetek, megmenekülés, bosszú, templomi szcénák, bőséges vígjátéki fordulat, musical-jelleg.

India kulturális sajátosságai és vallási hagyományai miatt a szerelmi jelenetek és a szexualitás erősen fátyolozva lehetnek csak jelen. Heves ágyjelenetek helyett a nézőknek be kell érniük buja, vágyakozó pillantásokkal, sokat sejtető érintésekkel, vizes szárikban lejtő tüneményekkel, szűk nadrágban táncoló szívtipró macsókkal, esetleg röpke csókjelenetekkel. A táncok koreográfiája az esetek túlnyomó részében a nyugati videoklipekből jól ismert csoportos elemekre épül, alkalmanként a szereplők szoros összefonódásával, szexuálisan túlfűtött érintéseivel fűszerezve. A férfi és nő közötti érintkezésre roppant szigorral tekintő közerkölcsöt ismerve azonban már ennyi erotika is rendkívülinek tekinthető.

Ezzel ellentétben az erőszak ábrázolásában jóval kevesebb skrupulusa van az alkotóknak: a verekedést, dulakodást férfiak között, illetve nő és férfi között viszonylag kendőzetlenül viszik vászonra. (Férj kergeti a feleségét egy baltával, az asszony ráborítja az asztalt – úgy tűnik, mindez belefér a temperamentumos hétköznapokba.) Ugyanez igaz a verbális erőszak szintjén is: „elvágom a torkodat”, „beléd döföm a nagykést és megforgatom a hasadban”, „szétloccsantom az agyad az asztalon” – cseppet sem szokatlan mondatok az indiai filmekben.

A filmbéli konfliktushelyzettel párhuzamosan gyakran megjelenik a problémák elől az italba menekülő szerencsétlen flótás figurája is, aki züllött haverjaival az italpultot támasztja egy füstös éjszakai bárban (bombay-i szlengben ‘cabaret’), ahol ledér hölgyek buja táncokkal szórakoztatják a verekedésre is hajlamos közönséget. Érdemes tudni, hogy Indiában illegálisak az ilyen „bűnbarlangok”; Bombay-en kívül nehezen találni hasonló helyeket. A filmeseknek mindenesetre az efféle jelenet remek alkalom egy gyönyörű lányokat felvonultató, álomszerű zenés-táncos betétre.

A bollywoodi filmek kötelező alapeleme ugyanis legalább egy álom színrevitele, valamint annyi táncos-éneklős betét, amennyi csak lehetséges. Az indiai színészek, akárcsak a hollywoodi hőskorszakban, rutinosan táncolnak és énekelnek, vagy legalábbis úgy tesznek. A nyugati módon megtervezett koreográfiák, a fülbemászó dalok, a gondos technikai kivitelezés, mind-mind a klasszikus hollywoodi musicaleket idézik. A bollywoodi filmkészítők azonban egyfajta „2 in 1” technikát követnek, vagyis két filmet kapunk egyben. Először elmesélik nekünk a történetet hagyományos, epikus módon, majd ugyanazt újra látjuk dalban, táncos betétekkel előadva. A dalok csak ritkán töltenek be narratív funkciót és viszik előre a cselekményt. Ennek köszönhetően egy átlag film három-négy óra hosszúra nyúlik.

A filmek betétdalai rendszerint túlélik az időszakos sikert, állandó bevételi forrást jelentve így a popzenei iparnak. Rendkívüli muzikalitással megáldott népről lévén szó egy jól megírt, népszerűvé váló betétdal felér egy televízióban, főműsoridőben többször leadott előzetes reklám hatásával, hiszen a taxikban, a zötykölődő buszokon mindig szól a zene. A színészek azonban legtöbbször csak tátognak, biztos megélhetést biztosítva jóhangú kollégáiknak. Lata Mangeshkar, a műfaj királynője, még a Guiness rekordok könyvébe is bekerült mint a legtöbb playback felvételt készítő énekes. A hölgy több mint ötven éves pályafutása alatt csaknem 40.000 szólót, duettet és dalt énekelt fel húsz különböző indiai nyelven.

Éneklős, táncolós jellegénél fogva szinte kihagyhatatlan filmenként legalább egy esküvő, fesztivál vagy ünnep színrevitele, remek lehetőséget teremtve az Indiában honos ünnepségek bemutatására. A csaknem minden hétre jutó össznépi vallási ünnepek mellett tartományonként más-más helyi fesztiválokat is tartanak, esemény tehát akad bőven. A filmkészítők különösen kedvelik Holi ünnepét, amely a tavasz kezdetét jelzi. A főként Észak-Indiában (tehát a hindi filmgyártás vonzáskörzetében) honos hagyomány keretében az ország erre a néhány napra össznépi paintball pályává változik: az emberek színes porfestéket dobálnak, illetve festékpatronnal töltött vízipisztollyal lövöldöznek egymásra. Indiában járva amúgy is úgy érezheti az ember, hogy eddig valójában nem tudta, mit jelentenek a következő fogalmak: tarka, élénk, bíbor, napsárga, türkiz. Az ártatlan néző számára túlzásnak tűnő színorgia ez esetben tehát korántsem különbözik annyira a valóságtól. Hasonló a helyzet az alkalmanként ezer-kétezer főt is számláló esküvőknél. A moziban a látvány rendszerint káprázatos, az európai néző számára túl sok az arany, túlzottan ornamentikusak a tárgyak és a díszletek. Pedig egy valamire való házasságkötési ceremónia a valóságban is két-háromnapos mulatozást jelent, számtalan átöltözéssel és különböző szertartással. Amit a vásznon látunk, korántsem túlzás.

 

 

Hindire hangolva

 

Bollywood nem csak a filmeket, hanem a körítést tekintve is nagyban hasonlít az amerikai névrokonhoz. Ebben jelentős szerepe van annak, hogy India tradíciójában mélyen gyökerezik a természetfeletti erővel rendelkező bálvány imádata, legyen szó istenekről vagy élő személyről, swámiról, gururól, tanítóról. Hasonló rajongásban és bánásmódban részesülnek a mozivásznak héroszai, a filmsztárok is, akik fényűző életet élnek a Bombay nyugati részén található Malabar Hill nevezetű városrész előkelő villáiban, valamint állandó vendégek a város előkelő klubjaiban, folyamatosan témát és biztos példányszámot biztosítva a pletykalapoknak (Stardust, Star and Style, Film World, Cine Blitz) és az interneten lévő, megszámlálhatatlan Bollywoodra specializálódó oldalnak. Egy-egy sztár pályafutását nyomon követni komoly eltökéltséget feltételez, tekintve, hogy a színészek egyszerre tíz különböző filmen is dolgozhatnak. Befutott színésznek vagy színésznőnek lenni tehát igencsak kifizetődő. Vegyük például a közönség egyik kedvencét, Sri Devit. A 37 éves sztár a közelmúltban nyugdíjba vonult (!), tekintettel arra, hogy kilencéves kora óta folyamatosan a kamerák előtt van, és összesen 127 filmben szerepelt. Devi pályafutása pedig egyáltalán nem rendkívüli.

A Bombayben készülő filmek magas számának köszönhetően Indiának nincs igazán szüksége importált filmekre, ráadásul a világsikerek gyakran az otthoni igényekhez igazított remake változatban jutnak el a közönséghez. Csak 2002-ben tizenhat hollywoodi sikerfilm készült el hindi változatban, közülük a Lányom nélkül soha (Brian Gilbert, 1990), a Richard Gere és Edward Norton főszereplésével készült Legbelső félelem (Gregory Hoblit, 1996) vagy a Kutyaszorítóban (Quentin Tarantino, 1992) hindi változata épp most került a mozikba. A város közel kétszáz filmszínházából csupán nyolc vetít rendszeresen angol nyelvű filmeket. Egy mozijegy átlagosan 20 rúpiába kerül, ami nagyjából 100 forintnak felel meg, ottani viszonylatban viszont egy rövid taxiútra elegendő.

Az igen nagy közönséget kiszolgáló Bollywood az ott megforduló hatalmas pénzek miatt is állandóan a figyelem középpontjában van. Szinte hetente röppennek fel hírek állítólagos maffiakapcsolatokról, melyek feltérképezésével a bombayi rendőrségnek is mindig jut elegendő tennivaló. Nemrég például nyilvánosságra került egy hangfelvétel, amely valószínűleg 2000 decemberében készült, és amelyen egy hírhedt maffiavezér, Chhota Shakeel hangja hallható, amint Hrithik Roshan filmszínész eltávolításának tervét beszéli meg. Az eset – érthető módon – hatalmas vihart kavart.

 

 

Globowood áramlatában

 

A filmgyártás indiai moguljai rendkívül érzékenyek a visszajelzésekre. A szakértők szerint határozottan Hollywood hatása, hogy a hősök az utóbbi idők produkcióiban már nem tökéletes példányai az emberi nemnek, isznak, verekszenek, félrelépnek. Sőt, az sem evidens, hogy a filmekben a jó győzedelmeskedik a rossz felett.

Néhány évvel ezelőtt viták voltak arról, hogy a meglehetősen hosszú énekes-táncos betéteket ki kellene hagyni a nyugati közönségnek szánt filmekből. A cselekmény ugyanis gyakran olyan szövevényessé válik, hogy szinte követhetetlen, hiába minden igyekezet. Az elgondolás azonban hibásnak bizonyult, mert bár igaz, hogy az indiai közönség egy része határozottan bugyutának titulálja a hindi filmeket a dal és táncbetétek miatt, rajongók maradnak így is bőven, ráadásul más országokban – úgy tűnik – éppen ez bizonyul vonzónak.

A bollywoodi filmeknek egy időben főleg az Amerikában, Mexikóban és Ázsiában élő indiai közösségek jelentették a biztos külföldi piacot. Nem feledkezhetünk meg persze Angliáról sem, amely ilyen szempontból egyébként is különleges terepnek számít, hiszen a negyvenes évektől kezdve Bollywood szinte mindig valamilyen politikai kontextusban jelent meg a szigetországban. A hindi filmek az ott élő indiai lakosság számára állandó kapcsolatot jelentettek az otthonnal; függetlenségük a filmek hozzáférhetőségével, vetítési lehetőségeivel volt mérhető. A kilencvenes évek közepe óta azonban a független filmforgalmazók különböző fesztiválokon megmutatták a világnak is Anglia féltve őrzött titkát, ennek eredményeképpen a bollywoodi filmek iránt a kereslet napról napra nő.

Egyes vélemények szerint azonban a piac növekedése nagyrészt annak is köszönhető, hogy az indiai filmek az utóbbi években technikailag rendkívül sokat fejlődtek, a fokozódó érdeklődés pedig külföldi befektetőket csábított az országba, így egyre többször fordul elő, hogy egy produkciót külföldről támogatnak. Nem egyedi jelenségről van szó, sokkal inkább a filmipar globalizálódási folyamatáról, Globowood kialakulásáról. Az álomgyár stúdiói világszerte keresik az olcsóbb forgatási helyszíneket, ahol a stáb és a szakértelem is adott, India pedig mindezt még különlegesebbé teszi hagyományaival, amelyek a filmkészítés terén is egyedülállóak. Nem meglepő tehát, hogy a hatások az amerikai filmekben is tetten érhetők: legutóbb például Baz Luhrman hatalmas nemzetközi sikert arató Moulin Rouge című monstre produkciójában fedezhettük fel a bollywoodi musical elemeit.

Érdekes oda-vissza ható folyamatnak lehetünk tehát tanúi: India életben tartotta, szinte konzerválta mindazt, amit az ötvenes-hatvanas években a hollywoodi musicalgyártás jelentett, az évtizedek során hozzáadta mindazt, amitől mindez a sajátja lett, most pedig szép lassan visszacsepegteti tudását a nemzetközi filmgyártás véráramába. Nem mindennapi tehetségű indiai filmrendezők vannak jelen például Hollywoodban: Shekhar Kapur, az öt Oscar jelölést és egy díjat is begyűjtő Elizabeth rendezője, vagy a Hatodik érzék alkotója, M. „Night” Shyamalan, aki bár fiatal kora óta Amerikában él, az indiaiak szeretik származását hangsúlyozni. A két rendezőnek kitüntetett szerepe van a világ filmgyártásában, munkáik nyomán egyértelművé vált, hogy az indiai filmkészítőket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Ezt igazolja az is, hogy egy-egy nagyobb nemzetközi fesztivál programjába ma már automatikusan beletartoznak az indiai alkotások. Berlinben a Nemzetközi Fórum és a Panoráma szekciókban például minden évben szerepelnek indiai filmek. Visszatérő vendég Jayaraaj Raja Sekharan Nair, aki kétszer szerepelt már filmjeivel (Kaliyattam, 1999; Karunam, 2000), valamint Pankaj Rishi Kumar, aki két éve a Kumar Talkies (1998) című dokumentumfilmmel volt jelen. (A film, amely a mozi jelentőségét mutatja be egy apró indiai faluban, eddig 65 nemzetközi fesztiválra jutott el.) Idei felfedezett volt Arand Patwardhan Háború és béke (2001) című háborús dokumentumfilmjével, amely az indiai és pakisztáni békemozgalmak küzdelmeiről és a háborús övezetben élők rettegéseiről szól, akikre rossz ómenként nehezedik Gandhi 1948-as meggyilkolása. Mostanában világszerte szinte állandó vendég a többszörös fesztiválnyertes, tavaly Velencében díjazott, idén újra vetített Monsoon Wedding (2001). A rendező, Mira Nair, a Salaam Bombayjel (1988) tűnt fel, majd a Káma Szútrával (1996) végleg a figyelem középpontjába került, mint olyan indiai rendező, aki filmjeiben különleges érzékkel keveri hazája kultúráját a nemzetközi elvárásokkal. A legutóbbi Velencei Filmfesztiválon Nair neve ráadásul a hatalmas vitákat kiváltó 11’09”01 – Szeptember 11. című film kapcsán is említésre került, hiszen egyike a tizenegy alkotónak.

Korántsem kell tehát attól félnünk, hogy Bollywood egyeduralmi státusza miatt nem jutnának szóhoz az ország más régióinak alkotói. Folyamatos a küzdelem a nemzetközi elvárásoknak megfelelő, művészi színvonalú munkák készítéséért. És bár sokak szerint az indiai filmek iránti érdeklődés egyszerűen annak köszönhető, hogy napjainkban amúgy is divatos a keleti, köztük az indiai kultúrával foglalkozni, legyen szó gasztronómiáról, hinduizmusról, jógáról vagy filmekről, valójában India filmgyártása olyan egyedülálló jelenség a nemzetközi porondon, amely mindenképpen figyelmet érdemel.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/02 22-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2069