KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Mihalicz Csilla: A mozgókép joga Magyar filmtörvény
• N. N.: Filmjogok
• Pálfi György: Taxidermia Így mentem el
• Ruttkay Zsófia: Taxidermia Így mentem el
• Muhi Klára: A madzag vége Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral
• Kolozsi László: Fehér por Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: A temetetlen halott Beszélgetés Mészáros Mártával

• Stőhr Lóránt: A szegénység tízparancsolata Dán dogma
• N. N.: A Dogma tisztasági fogadalma
• Kúnos László: Concerto grosso négy hangra Saraband
• N. N.: Dogma-filmek
• Bori Erzsébet: Amal, a halál Lukas Moodysson
• Zoltán Gábor: Kémiai szerelem Rekonstrukció
• Trosin Alekszandr: Egy „hatvanas” sorsa Elem Klimov (1933-2003)
DVD
• Pápai Zsolt: Rossz szellem a házban Robert Wise: A ház hideg szíve
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Euromozi Európa Filmhét
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Belül semmi A nagy Ő és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Full kúl Apám beájulna
• Karátson Gábor: Bocsásson meg, de nem egészen értem önt Japán
• Vaskó Péter: Hatalom és tea A Gyűrük Ura – A király visszatér
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Két barát
• Korcsog Balázs: Orosz bárka
• Dóka Péter: Jószomszédi iszony
• Nevelős Zoltán: Lépéselőny
• Vincze Teréz: Vér és arany
• Köves Gábor: Mambo italiano
• Kis Anna: Szamszára
• Kolozsi László: Amerikában
• Csillag Márton: Felül semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral

A madzag vége

Muhi Klára

A hivatás leköt és elkötelez. A Simó-osztály két újabb tagjának nagyjátékfilmes bemutatkozása.

 

A Madzag filmegyletet nyolc pályakezdő rendező alapította, Simó Sándor főiskolás osztályának tagjai. A Moszkva tér, a Hukkle, a Macerás ügyek, az Ébrenjárók, az Előre és a Boldog születésnapot után most itt a Montecarlo és a Csoda KrakkóbanFischer Gábor és Groó Diana belépője.

 

*

 

Miről szól a Csoda Krakkóban? Vittorio De Sica filmje, a Csoda Milánóban nyilván tudatos áthallás.

Groó: Szerintem ez egy igazi kelet-közép-európai film. Magyar–lengyel–zsidó misztikus történet, jobbára lengyel színészekkel – szinte az volt az érzésem, mintha a Monarchiában forgatnék. A dédszüleim szülei krakkóiak voltak, és amikor először jártam ott, a krakkói zsidó negyed, a Kazimiers elementárisan feltörte bennem az emlékeket. Nekem csodálatos módon megmaradt a dédapám naplója, amit ő 1940–44 között írt, teli családi anekdotákkal. Leírta például, hogyan készítette a család a trenderli játékot, fából és ólomból, amit hanuka idején játszottak. Ezt a játékot például beletettem a filmbe. A pesti helyszín a hetedik kerület, az a világ, amit már a Kazinczy utca című kisfilmemben is megcsináltam. A filmben keverednek majd a nyelvek, a lengyel, a magyar, a jiddis, a héber és az angol. A történet Pesten kezdődik a nyolcvanas években, aztán ugrunk a jelenbe, ahol két fiatal – egy magyar származású lengyel fiú és egy magyar lány találkoznak egymással. Szinte végig angolul beszélnek, mert nem tudják, hogy a másik tud magyarul. Az ő történetükbe szövődik a csodarabbié, aki héberül és jiddisül beszél. A cím természetesen tudatos utalás, a Csoda Milánóban a kedvenc filmem. A Csoda Krakkóban más lesz persze, de talán a meseszövésében hasonlít majd.

– A Kazinczy utcát vagy a Córesz című dokumentumfilmedet látva – amely a Holocaust utáni harmadik generációs zsidó fiatalok identitáskereső útjairól szól, s végső summázata erősen összecseng Szabó István A napfény íze című filmjének üzenetével – nyilvánvaló számomra, hogy Te is a gyökereidet keresed.

Groó: A Córeszt önző módon magam miatt csináltam, épp azért, mert már annyi kérdésem volt önmagammal szemben. A szüleim generációja számára tabu volt a zsidó származás, én például 13 éves voltam, amikor a nagymamám hallgatását sikerült megtörnöm. A Córesz szereplőit is az motiválta, hogy egy nagymama vagy egy szülő érintett volt a Holocaustban, aztán sokan közülük elkezdtek nyomozni, és tiltakozni az ellen, hogy erről csak csendben és suttogva lehet beszélni. A Córeszben nincsenek egyértelmű válaszok, de amikor elkészült, valahogy nagyon nyugodt lettem. És talán ezért van, hogy a Csoda Krakkóban már mentes a traumáktól. Itt a zsidó és a közép-kelet-európai kultúra keveredése a fontos, nem pedig a Holocaust. Ez a film inkább a hagyományokhoz kapcsolódik, mintsem a Soah-traumához. És talán ez jó. Mert olyan sok kitűnő film készült már a traumákról. Az én filmem tudatosan arra megy, hogy van egy világ, ami kis híján elveszett a Holocaust miatt, de lássuk, mi az, ami visszahozható, ami még megvan.

– Gondolom, Simó Sándortól annak idején inkább a személyes filmezésre kaptatok inspirációkat. A Montecarlo, Fischer Gábor mozija viszont inkább zsánerszerű. Vígjátéki elemekkel átszőtt kalandos történet három középiskolai tanárról, akik, belefáradva kisszerű életükbe, mindent feltesznek egy lapra.

Fischer: Valóban, Simó azt mondta, hogy jobb elindulni egy Így jöttem típusú filmmel. De szerencsére rögtön hozzátette, hogy természetesen mindenki olyan filmet csinál, amilyet akar. Én vagy túlságosan zárkózott vagyok a saját történet megírásához, vagy ügyetlen – próbálkoztam vele, de nem ment. Bizonyos centiknél képtelen voltam magasabbra emelni a dolgot. Aztán amikor erre rájöttem, és már nagyon vacakul voltam, mert láttam, hogy mindenki készül valamire – akkoriban forgott épp a Hukkle –, Pohárnok Gergő egy reggelinél elmesélte, hogy most olvasta az újságban, hogy Franciaországban egy komplett tanári kart lecsuktak, mert elkaszinózta az iskola pénzét. És abban a pillanatban arra gondoltam, hogy na, ez az! Mert hirtelen megjelent előttem, hogy mindez hogyan működne Magyarországon, s hogy mi minden lenne emögött. Egyébként a személyességhez még annyit, hogy Török Feri például azt mondta, ő a Mucsi által játszott figurában látja az őrült Fischert. Ezek szerint mégiscsak beleloptam dolgokat a filmbe magamból, a humoromat, a világképemet.

Groó: Saját élményből dolgozni egyébként nagy veszélyekkel jár. Az én filmem előkészítése többek közt azért tartott három évig, mert nagyon nehéz volt valamennyire is elszakadnom a személyes mozzanatoktól.

– Természetesen a Montecarlóból is sok minden kiderül arról a valakiről, aki ezt a történetet meséli. A film mégis inkább egy csomó más film emlékét hozza elő, a Pókfocitól, a Megáll az időtől a Kis utazásig vagy a Moszkva térig, az iskola közegében játszódó filmek hosszú vonulatát.

Fischer: Mikor felvettük az évzáró-jelenetet, nekem is eszembe jutott, hogy mennyi évzárót láttunk már magyar filmben. És akkor elkezdtem félni, hogy nehogy parodisztikus legyen. Az első változatban például a beszéd még nagyon poénos volt, de mondtam a színésznek, hogy fakóbban, egyszerűbben szeretném. Azt is tudom, hogy nem szerettem volna ezt a filmet a klasszikus vígjáték felé közelíteni, ahol ütemesen jönnek a poénok, végtelenül egyszerű kérdésekre végtelenül egyszerű válaszok érkeznek. Nagyképű leszek, de amikor megszületett bennem az ötlet, olyan filmekre gondoltam inkább, mint azok a jó kis angol prolifilmek, az Alul semmi vagy a Little Voice.

– Szerencsésen sikerült lehántani a két főszereplődről a hozzájuk tapadó közhelyeket. Sőt a Jancsó-filmekben összenőtt MucsiScherer-páros után itt újdonság látni az igen jól működő MucsiKoltai-párost.

Fischer: Igen, ezt mi meg is beszéltük még időben. Mucsi azt mondta, hogy ugye ő a Jancsó-filmekben egy kiabálós, arrogáns pali, és jó lenne, ha itt nem ezt kellene hoznia. De nekem eszem ágában nem volt, hogy olyan legyen. Ez a két ember két nagyszerű színész, a szakma minden alázatával. És én arra gondoltam, hogy akik Koltait szeretik, és akik Mucsit szeretik, az két egymást nem teljesen lefedő tábor. De talán mind a kettő kíváncsi lesz majd, hogy vajon milyen történetbe lettek ezek az emberek belemixelve.

– Elsőfilmesként hogy észlelitek, milyen az a közeg, ahová most megérkeztek? Egyáltalán milyen pályát láttok magatok előtt?

Fischer: Simó annak idején mesélte, hogy egyszer leültek Schiffer Pállal, hogy összeírják azoknak a nevét, akik rendszeresen csinálnak filmet Magyarországon. De 15 névnél nem jutottak tovább. Miközben minden két-három évben 8-10 ember kap filmrendezői diplomát a főiskolán. Én ennek ellenére optimista vagyok, mert most mintha tényleg alakulna valami. S most, hogy elfogadták a filmtörvényt, talán azok az ádáz szembenállások is alábbhagynak, amelyek valószínűleg a pénztelenség miatt váltak oly elkeseredetté. Amikor 2002-ben a filmtörvény kapcsán már nagyon noszogatták a Madzagot, hogy mi is szóljunk hozzá, mi először minden nagyobb csoport prominenseivel leültünk beszélgetni. Ennek az lett a vége, hogy bizonyos körök árulónak bélyegeztek minket. Számomra ez nevetséges volt, mert hogy akar a szakma egyeztetni a filmtörvényről, ha nem állnak szóba a szereplők egymással? A filmesek számára akkor lesz itt pálya, ha mindenki belátja, hogy senki sem a másik ellenében készíti a filmjét.

Groó: Simó annak idején olyan embereket választott maga köré, akik szeretik egymás munkáját. És szerintem emiatt lett a Madzag erős. Mert minket nem robbantott szét, hogy mondjuk a Török Feri már a második filmjét csinálja, én meg csak most jutok hozzá az elsőhöz. Az én osztálytársaim nagyon sok energiát öltek bele abba, hogy a Csoda Krakkóban elkészüljön. Miközben én iszonyú büszke vagyok a Moszkva térre, a Hukkléra, vagy a Macerás ügyekre.

– A hatvanas években a híres Máriássy-osztály gondolkodott hasonlóan, mint ti. De vajon mi van a Madzag-jelenség, a váratlanul gyors sikereitek mögött?

Fischer: Nem feltétlenül arról van szó, hogy Simó kitenyésztett nyolc tehetséges embert. És velünk együtt mások is elindultak, ott van például Mundruczó vagy Fliegauf. Kétségtelen viszont, hogy Simó végigvitt egy módszert, és építette ezt a közösséget. Nagyon fontos pillanat volt például harmadév elején, amikor már kezdett volna szétesni a társaság, hogy elvitt minket Marosvásárhelyre, az ottani Filmművészeti Egyetemre színészvezetési gyakorlatokra. Mi ott két hét alatt emberileg is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. És Simó akkortól kezdte el mondogatni, hogy okosan tennénk, ha együtt maradnánk, ha valamilyen szövetséget alakítanánk ki. Amikor végeztünk, volt szó róla, hogy esetleg átvesszük a Hunniát, de Simó váratlanul meghalt. S mi valójában akkor jöttünk rá, hogy tényleg kell valamit csinálni, különösen Pálfi Gyuri képviselte ezt nagyon vehemensen. A Madzag végül 2002 januárjában intézményesült. Aztán hamarosan rájöttünk, hogy jobb lenne, ha filmjeinket magunk is gyártanánk. Erre alakult a Katapult, amelynek első filmje a Montecarlo, s ötven százalékban a Csoda Krakkóban.

– A Madzag valójában a Bánk bán díszelőadására szervezett obstrukció nyomán vált ismertté, 2002 áprilisában. Mi történt ott, az Urániában tulajdonképpen?

Groó: Ugye, az volt a helyzet, hogy abban az évben a Bánk bánra, meg A Hídemberre nagyságrendekkel több állami pénz jutott, mint az összes többi magyar filmre együttvéve. S ha jól emlékszem, épp Fischer ötlete volt, hogy tiltakozzunk. Soha nem felejtem el, ott ültünk, közel az Urániához, a Stexben, az étlap hátoldalán volt a haditerv. És rettenetesen féltünk. Tudtuk, hogy ott lesz az Orbán is, és effektíve remegtünk. Olyan volt az egész, mintha mondjuk 88 március 15-ét írnánk. De azt mondtuk, nincs mese, megcsináljuk. Török Feri hazarohant egy zakóért, Pálfi Gyurinak meg mondtuk, hogy elég ciki a pulóvere. De akkor még nem készült el a Hukkle, csak az az egy pulóvere volt. Négyen bementek az Urániába, négyen pedig kinn maradtunk, és mobilon mozgósítottuk a Tv 2-t, meg a Duna Televíziót, hogy gyerekek, „dobni” fogunk. Az volt megbeszélve, hogy Hajdú Szabi fogja kezdeni a dobást, mert ő a legbátrabb – mindenki tudta, hogy a Szabolcs megcsinálja. De azt mondta később, hogy volt egy pillanat, amikor úgy érezte, annyira remeg a lába, hogy nem meri. De aztán épp a legjobb alkalmat ragadta meg. A röplapok szinte még melegek voltak, ezer darabot másoltunk belőle. Orbán felment a színpadra, hogy elvágja a nemzeti színű szalagot, és akkor dobás.... Majd futás, mert mi, kintiek láttuk, hogy néhány rendőrautó pillanatokon belül befékez az Uránia előtt. A sarki kocsmába menekültünk, sokáig ott nyomorogtunk a galérián. Aztán amikor előmerészkedtünk interjúkat adni a kiérkező stáboknak, voltak, akik bekiabáltak, hogy szégyelljük magunkat. Másnap Káel Csaba lekommunistázott minket, Zsigmond Vilmos pedig azt mondta, hogy nem szeretjük a hazánkat.

– Hogyan működik azóta a Katapulttal kibővült Madzag, igazi rendszeres műhelybeszélgetéseket kell elképzelnünk?

Groó: Van, amikor igen, van, amikor nem. Szerintem most egy kicsit újítani kellene. Nem lehet csak a dobásból életben tartani magunkat. Gábor forgatókönyvét például egy héttel a forgatás előtt ültünk le megbeszélni. Pedig a Katapult számára az ő filmje lesz a tanulópénz. Mindenesetre jó jel, hogy rendben leforgott. Tudomásom szerint mindenki úgy gondolja, hogy a Katapultnál készül majd a filmje. Ha ez így alakul, talán fel tudunk nőni egy komoly produkciós irodává.

Fischer: A Montecarlo 110 millió forintból készült, ami ma nagyon alacsony költségvetésnek számít. De szerintem ez nem látszik rajta, és ennek az a fő oka, hogy minden fillért a filmre költöttünk. Mivel én vagyok a Katapult egyik tulajdonosa, én választom ki a gyártásvezetőt, sőt a producert is. És nem voltam rest, hetente átnéztem a költségvetést, tudom, hogy melyik fillér mire ment.

– Szerintem a Madzag filmjeit többek között az fűzi össze, hogy szakítottak a régi, mereven elgondolt művészfilm–közönségfilm gondolkodással. De sok minden mással is. A politikai üzengetéssel például. A Moszkva tér ebből a szempontból olyan volt, mint a „dobás”. Egy negatív programadás. Bizonyos dolgok, amikről eddig unos-untig beszéltünk, arról most már nem beszélünk.

Fischer: Vannak, akik úgy csinálják a filmjeiket, hogy abba bele kell pusztulni. Én erre nem vagyok képes, nem is akarok. Szerintem ezt örömből kell csinálni. És attól, hogy valaki filmet csinál, még nem feltétlenül művész. A Montecarlo például lehet, hogy jó film, de a művészet az máshol kezdődik. Most nézem épp a televízióban a Chaplin-sorozatot, és arra gondolok, hogy mi sehol nem vagyunk. De ettől én nem érzem magam rosszul. Inkább azon gondolkodom, hogyan lehetünk versenyképesek. Szerintem úgy, ha eredetiek vagyunk, és tudunk csinálni egy jó budapesti történetet, amit Hollywoodban természetesen nem tudnak. De akkor még csak a tömegkultúráról beszélünk. A művészfilm–közönségfilm kategóriák szerintem önigazolások.

Groó: Ezek a filmek már nem foglalkoznak politikai üzenetekkel, ezek rólunk szólnak, a mi generációnkról. Emlékszem, Simó egyszer nekünk is szegezte a kérdést: a rendszerváltásról maguknak nincs mondanivalójuk? Talán szűkebbre vontuk a kört, de egyszersmind tágabbra is. A mi filmjeink nem a „nagy magyar valóságról” szólnak, amit csak mi értünk, de határoktól függetlenül sok mindenkinek, aki Párizsban, vagy Bukarestben beül a moziba.

– Mit gondoltok a filmjeitek hatásáról? A madzagosok filmjei kifejezetten közönségbarát darabok, mégsem sikerült látványosan megtörni egyikőtöknek sem a nézők masszív érdektelenségét.

Fischer: Nem, mert attól tartok, ma sokkal inkább az a kérdés, hogy mit akarnak eladni a nézőknek. Mesterségesen támasztott igények vannak, amit aztán jó alaposan kielégítenek. Ha a magyar filmre lesz pénz, és lesznek történeteink, akkor azokat el is kell tudnunk adni. Hiszen az emberek szeretik megnézni a saját történeteiket, az említett angol filmek is sikeresek a hazájukban. A Montecarlóra nagyon kevés pénz volt, de ötmillió forintot félreraktunk a film marketingjére, hogy ne legyünk a forgalmazók kénye-kedvének kitéve. Mostanában már az a generáció végez, amelyik ezeket a dolgokat egyre inkább végiggondolja. És nem olyan filmrendezők akarnak lenni, akiket senki sem néz, és akik ugyanúgy éhen halnak, mint az elődeik. Valaki ki is mondta az osztályunkban már másodikban, hogy ő jó kommersz filmeket szeretne csinálni.

– Majdnem elfelejtettem, miért lettetek ti Madzag? Mit jelent a név?

Groó: Csak mert Simó Sanyi minden óráját úgy fejezte be, hogy: Na, itt a madzag vége. Isten áldja magukat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 15-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1765