KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Mihalicz Csilla: A mozgókép joga Magyar filmtörvény
• N. N.: Filmjogok
• Pálfi György: Taxidermia Így mentem el
• Ruttkay Zsófia: Taxidermia Így mentem el
• Muhi Klára: A madzag vége Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral
• Kolozsi László: Fehér por Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: A temetetlen halott Beszélgetés Mészáros Mártával

• Stőhr Lóránt: A szegénység tízparancsolata Dán dogma
• N. N.: A Dogma tisztasági fogadalma
• Kúnos László: Concerto grosso négy hangra Saraband
• N. N.: Dogma-filmek
• Bori Erzsébet: Amal, a halál Lukas Moodysson
• Zoltán Gábor: Kémiai szerelem Rekonstrukció
• Trosin Alekszandr: Egy „hatvanas” sorsa Elem Klimov (1933-2003)
DVD
• Pápai Zsolt: Rossz szellem a házban Robert Wise: A ház hideg szíve
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Euromozi Európa Filmhét
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Belül semmi A nagy Ő és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Full kúl Apám beájulna
• Karátson Gábor: Bocsásson meg, de nem egészen értem önt Japán
• Vaskó Péter: Hatalom és tea A Gyűrük Ura – A király visszatér
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Két barát
• Korcsog Balázs: Orosz bárka
• Dóka Péter: Jószomszédi iszony
• Nevelős Zoltán: Lépéselőny
• Vincze Teréz: Vér és arany
• Köves Gábor: Mambo italiano
• Kis Anna: Szamszára
• Kolozsi László: Amerikában
• Csillag Márton: Felül semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Így mentem el

Taxidermia

Pálfi György

Ruttkay Zsófia

A Taxidermia forgatókönyve Parti Nagy Lajos elbeszéléseinek felhasználásával készült. Az irodalmi szinopszisból, Pálfi György rendező kommentárjaiból, a forgatókönyv jeleneteiből és az előkészítés során gyűjtött háttérinformációkból összeállított montázs illusztrációi a filmtervhez készített CD-ROM képanyagából származnak.

 

El akarom mondani. Mert hozzátartozik. Az életemhez... Meg annak a megszületéséhez, ami már igazából nem én vagyok. És mégis én. És talán még annál is inkább én, mint én voltam… Maga a tökéletes műalkotás. A maga egyszerűségében és végtelen bonyolultságában. A lehetetlen. Egy kis fricska, ami felér az Isten orráig.

Ami nekem sikerülni fog.

Persze vannak szépséghibák. Kettő. A fejem, meg a jobb karom. Ez az egyik. Arra nem bírtam mit kitalálni. Hát Istenem. Torzó lesz. Archaikus.

  

Preparálás – más szóval: taxidermia. A Révai lexikon régies meghatározásában: kitömés. „művészi tevékenység, amelynek sok csínja-bínja van. Mielőtt a tetem bőrét hasán, hátán vagy oldalán felvágva lehúznák, az állat hosszáról, szélességéről, egyes részeinek nagyságáról pontos méretet vesznek, majd óvatosan lefejtik a bőrt, mindennemű rothadó részektől, hústól megtisztítják, és belső felét jól bekenik méreggel. Ezek után kóccal körülvett drótból készült vázra vagy az állat alakjának és nagyságának megfelelően turfából kifaragott modellre húzzák rá. Azután a felvágott helyen a bőrt összevarrják, a szükséges részeket rendbe hozzák, a hiányzó részeket pótolják, és végül természetes helyzetbe állítják.”

A preparálás modern formája a XX. század elején kezdett kialakulni. Anatómiailag pontos, kifinomult mozdulatokat utánzó műtesteket kezdtek használni, és fejlődtek a kikészítés módszerei is, aminek eredményeként manapság már a megtévesztésig életszerű preparátumok készülnek. A professzionális preparátorművészek világbajnokságon mérik össze tudásukat több kategóriában. Manapság a preparátorok az állatvilág művészeinek (wildlife artist) vallják magukat, és neheztelnek az elavultnak tartott kitömés (stuff) szó használata miatt.

  

Csak a másik, ez a hülyeség, ami csak pár órája jött, de… van benne valami. Szóval, hogy ez mégiscsak én vagyok.

Én, a Balathony Lajos. Testemet kipreparáltam, fejtől lefele már rothadatlan szobor vagyok. Általam készített vaspók, mindenfelé karok vesznek körül. Szétszedtem magamat. Eljutottam a tökéletes végpontig, ahol a dolog összeér az elejével. Szükség szerint el kellett jutnom önmagamig.

Már csak a gép tart életben, és ő is fog elpusztítani, új életre kelteni… visszavonhatatlanul. A mechanika, látom, működni kezd… a szívemet tartó kar a lüktető hús súlyától kifele fordul. Hamarosan eléri a billenőzárat, az pedig oldja az eddig hátrafeszített pengét. Akkor válik majd el a fejem a testemtől, és csak egy pillanatra rá, dolgozó jobb karom a vállamtól.

Már alig van időm, hogy elmondjam, ami fontos.

A nagyapám. Igazából nála kezdődött ez az egész. Nem is azért, de ha a sors – vagy nem is tudom, mert ez azért nem a sors, hanem valami csoda… vagy varázslat – szóval, ha ez a csoda nem úgy történik meg, ahogy megtörtént, akkor az apám sem az lenne, aki, meg nem valószínű, hogy ha lenne is egy Balathony Lajos, akkor az az lenne, aki én vagyok. És akkor ez az egész kísérlet sem lenne. Mert akkor talán nem is lenne értelme. Akkor az egész család, mármint ez a bitang ága, mi, akik akartunk is valamit az élettől, egyáltalán nem is léteztünk volna. Vagy nem így. Erről van szó. Erre megy ki az egész. Hogy mi, így, ahogy vagyunk, az apu, meg én, minekünk talán nem is kellett volna, hogy legyünk, mégis voltunk.

 

 

10. Kép. Belső. Kamra – éjjel

 

Éjszaka van. A disznó a teknőben. Megint állva kell aludni. Vendel a lépcső alatt áll. Hallgatja a szíve hangját, a kutyákat, meg a családot, amint lefekvés előtt sorban kimennek az udvari vécére.(Mert a budira menésnek szigorú rendje van ebben a házban. Vendel már álmában is megismerné az egy harsány, a két vékonyka és az egy szaggatott csurgást-csobogást.)

Egyszer csak valaki belép a sötét kamrába a katona mellé. Érezni a leheletét.

Századosné: Itt van, Morosgoványi?

Vendel: Alázatosan jelentem, itt.

Csönd, csak a lélegzeteket hallani.

Vendel: De nem fog megfázni a századosné asszony így, az ágyból kikelve?

Századosné: Az, hogy én fázok-e, az csak magán múlik, Vendel, hogy mennyire ügyes – leheli a századosné buján a megilletődött katona fülébe.

Századosné: Vakargasson, Morosgoványi, vakargasson!

És már bújik a katonához, szorosan.

Vendel ledönti az asszonyt a teknőbe, a besózott, feldarabolt húsokra. Gombolja a nadrágját, gyűri fel a hálóinget, húzza le a bundabugyit, csókolja az asszonyt, ahol éri. Az fojtottan, de szenvedélyesen sikítozik.

Századosné: Maga vetkőztet, kis csacsi? Hát tél van, hát egy asszony az nem fázhat fel a berendezésével… Hallja, Morosgoványi, annak sok meleg kell, rengeteg, rengeteg.

Vendel gyönyörködve nézi a szép kövér századosnét. Simogatja mindenütt, csókolgatja a karját, a combját, végül szájon csókolja.

  

Pálfi György: A három generáció történetét szkeccsfilmként kezelem, amelyet azonban egy alkotó készít. A három szkeccs között nincs formai átkötés. Látszólag három különböző történet: három főszereplő, három történelmi kor, három különböző világ.

  

Az apám disznófarokkal született. Ez az egész sport, ez a versenyevés persze amiatt is volt. ‘84-ben majdnem kijutott az olimpiára. Csak akkoriban, ugye még központilag irányítottak, és a szovjet csapat, no meg a baráti országok bojkottálták az ünnepi játékokat… Az meg senkit sem érdekelt, hogy ő ebbe beletörött.

Az anyja sokáig azt hitte – mert a nagyapám, szegény, még csak egy nappal sem élhette túl az apám nemzését... –, szóval a nagyanyámék sokáig azt hitték, hogy hormonos. Azért zabál. Mikor a szakácselvtárs a nehézüzemi konyhán meglátta, mit tud a papa ipari zsírban (egy perc huszonkilencet tudott), akkor jött ez az egész, hogy járjon le az edzésekre. A Kinizsi Húsosokhoz. Enni. Ezek akkoriban fejhúsban versenyeztek, vérsajtban, ipari szalonnában. De az apám ostyában volt verhetetlen. A mártott ostyában, piszingerben. Kettő kilencvennyolc volt az egyéni csúcsa. Négyzetméterben... Csak úgy viszonyításképpen, Igor Voksztogonov 3,21-gyel lett Európa-bajnok Szófiában ‘69-ben.

  

Versenyevés. Az alkalmi evőversenyekből mára új látványosság nőtte ki magát: a versenyevés, amelyet egyre többen tartanak sportnak, művelőit atlétáknak.

A versenyevők nemzetközi szervezetbe tömörülnek (International Federation of Competitive Eating), melynek különféle „szakosztályai” vannak: csirkeszárnyevők, pizzaevők, rákevők, osztrigaevők, hurkaevők, palacsintaevők, chili-evők, maceszevők, vajevők. Mint minden versenysportnak, az evésnek is szigorú szabályai vannak. Többnyire tilos az úgynevezett „római módszer” (evés – hányás – evés), ami azonnali diszkvalifikációt jelent.

Az egyik legnagyobb múltú evőverseny a Nathan’s Hot Dog-Evő Verseny. 1916 óta minden évben a Függetlenség Napján rendezik meg nagy pompával New Yorkban. A hagyományosan amerikai versenyszám fődíját, a mustársárga színű övet immár hatodik éve a japánok nyerik el. A legújabb japán csoda, a vékony testalkatú Takeru Kobayashi, 2001 óta minden évben csaknem kétszer annyi, több mint 50, hot dogot termel be 12 perc alatt, mint az amerikaiak nagytestű sztárja. (Igaz, egyesek megvétózták a tavalyi eredményt, mert látni vélték, hogy Kobayashi az orrán keresztül alkalmazta a római módszert.)

 

 

A Versenyevők Nemzetközi szervezete által nyilvántartott evőrekordok (válogatás):

 

Vaj

7 db 11 dkg-os sózott vajrúd (összesen 77 dkg)

5 perc

Don Lerman

 

Káposzta

2,95 kg káposzta

9 perc

Charles Hardy

 

Maceszgombóc

16 és 1/4 Ben’s Kosher maceszgombóc

5 perc 25 mp

Oleg Zhornitskiy

 

Marhanyelv

1,43 kg marhanyelv

12 perc

Dominic Cardo

 

Majonéz

4 üveg 900 gr-os majonéz (összesen 3,2 kg)

8 perc

Oleg Zhornitskiy

 

 

17. Kép. Belső. Nullázó – nappal

 

Szünet. Az első számban, a levesben Kálmán a szovjet versenyző után végzett, és pár másodperccel megverte Miszlényit, a második helyen kezd tehát a szovjetek által választott lóveronaiban. Kálmán és Béla együtt siet a nullázóba.

 

Béla: Végig a spinét bámultad.

Kálmán: Így is a második vagyok

Béla: Mert én húztalak

Kálmán: (legyint) Ah. Kiscsibe. Blőe…

Béla: Ez a verseny fontosabb annál…

Kálmán: Ez a nő lesz a feleségem.

Béla: Hülye vagy? Nem is ismered…

Bejön az edző

Jenő bá: Hova bámulsz, bazmeg, egész idő alatt?

Kálmán: Én… én csak…

Jenő bá: Tudod hol vagy, kiscsibe? Nem? Akkor jól nézz magad alá, tudd, hogy hol állsz.

Kálmán óvatosan lenéz a mocskos csempepadlóra.

Jenő bá: Fordulóponton. Erre elbaszod. Mi ér meg neked valamit is?! Ha második leszel – Norvégia! Hát hülye vagy?

Kálmán: Második vagyok.

Jenő bá: De hogy?! Épp hogy. Nekem ne dumáljál! Nézzél bele a tányérodba, és zabáljál rendesen! Ez most már nem leves. Bekapsz nekem valami műfogat vagy karikagyűrűt, aztán kész. Értettem?

Kálmán: Igenis.

Jenő bá: Na. Lipid: száraz, zsíros, tele minden szarral, gézzel, vattával. Kevés síkosító, hogy elég legyen a három ürítés. Értettem?

Kálmán és Béla összenéz: a Gizi is ezt mondta.

  

Azért szeretett. Szeretnie kellett. Ha másért nem, hát azért, mert én szerettem.

Szóval, volt ez a disznó, a Vilma. Medgyasszay színművésznőről kapta a nevét, a százados úr tréfáskedvű lányai adták minden évben a hízómalacnak az aktuális művésznevet. Valahogy úgy lehetett az egész, ahogy én meg most megteremtem önmagamat. Mi Balathonyak, vagyis, igazából Morosgoványiak, ha tényleg így hívták az igazi nagyapámat, vagy maradjunk a Medgyasszaynál? Mindegy. Ilyenek vagyunk. Önteremtőek.

 

 Pálfi György: „Mindhárom szkeccs középpontjában a test áll – a maga naturalisztikus valójában és szürrealisztikus vágyaival. És ahogy a testen eluralkodnak a vágyak, úgy kerekedik felül a naturalizmuson a szürrealizmus, és sorolja sajátos esztétikai rendbe a testek burjánzását.

Azonos nyersanyagra kívánok forgatni, de szkeccsenként az akkori kornak megfelelő világítási technikával, esetleg kamerával. Ez csak egy érzetet ad majd a nézőnek, de mégis elválasztja, ugyanakkor a másik oldalról nézve egységbe foglalja a történetet.”

 

 A végén már csak figyelte, hogy márványosodik, a zsírtól, ahogy feszül egyre széjjelebb… a bőre. Én nem voltam elég jó neki. Macskákat tartott. Hármat. Velük akarta folytatni. Amit ő elkezdett. A Gizike, a legnagyobb macska, anyu után kapta a nevét.

Igazából neki már akkor abba kellett volna hagynia, mikor terhes lett. Velem. De persze ez nem olyan, amit csak úgy... Úgyhogy megegyeztek, hogy én csak egy ciszta vagyok. Vagy mióma? Szóval, hogy továbbra is zabálhasson. Mindenki ezt csinálta. Nekik meg épp kinézett egy szocsi út, azt semmiképpen nem akarták kihagyni. Ezért az útért a felszabadulás negyvenedik évfordulójára ettek vagy negyven kiló kaviárt. A Biszku elvtársnak. Vörös csillagot, vörös kaviárból, szépen dekoráltan, ötkilónként elválasztva szalonnacsíkokkal. Aztán az egyik lenullázással együtt én is kijöttem. Ugrott a nyaralás.

 

 Fridzsider-szocializmus.Helyeseljük, ha valaki becsületes munkával keresett pénzét megtakarítja, és televíziót, hűtőszekrényt, motorkerékpárt, autót vagy bármi egyebet vesz magának, utazik vagy családi házat épít. De nem helyeseljük, ha valakinek az életszemlélete annyira eltorzul, hogy nem a becsülettel végzett munka emberi öröme, az annak révén elnyert tisztesség adja élete értelmét, hanem fődolog lesz számára a szerzés, a hörcsögként való gyűjtés.

Kádár János, az MSZMP főtitkára

 

 Én másfél kilóval születtem. Most másfél percem sincs hátra... Gizike másfél méterre nőtt meg. Nyolcvan kilósra. Tizenöt kiló margarin. Ennyi volt a napi adagja. Csak zsiradék. Semmi hús! Ez volt a hülyeség. Az oltári nagy baromság. Hogy tilos a lipid. Apu tiltotta nekik. Akkor már csak Balaton-szeletben utazott. Ugye, az ostya! Mondtam. De sztaniolostul. Úgy gyorsabban csúszott. Vagy tizenöttel több ment le percenként... Vasrács volt közte és a macskák között…

Az apu engem nagyon szeretett. De én sosem bírtam szeretni.

Innentől már csak a visszaszámlálás. Mint szilveszterkor az éjfélnél.

Már villan a penge... Zaj. Csatt…

Csak még azt akartam mondani, hogy... Mit is? Izgulok.

Én megcsináltam magamat.

Ott azért mégiscsak hibáztam, hogy vannak dolgok, amiket sehová se lehet, amiket nem lehet beletömni semmilyen preparátumba. Műfaji korlát, hiába. Mert hiába tömöd ki az apádat, úgy szimbolikusan, meg a nagyapádat, az egész családot, már ahogy úgy elképzeled őket... Meg ez a kísérlet is, jónak jó, meg ezt aztán tényleg soha senki... De mikor úgy végiggondolod az egészet, azt, amit ilyenkor érzel, azt nem nagyon lehet kitömni.

Pedig ez is én vagyok.

...Igen...

 

 

21/b. Kép. Belső. Sportkórház – szülészet – nappal

 

Az orvos lehúzza a gumikesztyűt a kezéről. Már Kálmán is bent van a rendelőben, Gizi leszállt az emelvényről. Érdeklődve figyelik a kis üvegben, a folyadékban ücsörgő békát. Várják, mit mond a doktor. Az még mossa a kezét, majd leül az asztalhoz, receptpapírt vesz maga elé, akkurátusan előkeresi a tollát, ránéz a békára, aztán a stopperórára. A béka hirtelen megmozdul és felmászik a létrán. A doktor leteszi az órát, és írni kezd.

 

Orvos: Akkor, Gizella elvtársnő, átigazolunk a Zöldérthez.

Gizi és Kálmán egymás nyakába esnek örömükben.

Orvos: Azért még egyet pisilünk, és vért veszünk, jó?

Átadja a receptet.

Orvos: Gratulálok.

Gizi elkomolyodik, és bökdösni kezdi könyökével Kálmánt. Aki beszélni kezd.

Kálmán: Tudja, doktor úr, lenne egy probléma…

Orvos: Zöldért.

Kálmán: Igen, csakhogy a Gizi, ugye, Konzervos…

Orvos: Zöldért.

Kálmán: Igen, de az másodosztály…

Gizi: Egyáltalán nem fizet kalóriapénzt…

Orvos: Hiába. Rendelet van. Terhes anyáknak át kell igazolni.

Kálmán borítékot tesz az asztalra.

Orvos: Ciszta vagy mióma?

Gizi és Kálmán egyszerre válaszol.

Kálmán: Ciszta!

Gizi: Mióma!

Az orvos fejcsóválva ír a papírra.

  

Von Hagens professzor a plasztináció felfedezője. A speciális eljárás során a testnedveket műanyag helyettesíti, így a szervek, szövetek tartósíthatók. 1995-ben nyílt meg a Körperwelten (Testvilágok), „az igazi emberi test anatómiájának kiállítása”, amely a mai napig több mint tizenegymillió látogatót vonzott világszerte. „Az emberek érzelmileg viszonyulnak a látottakhoz, magukra ismernek, és valamiféle büszkeséget éreznek a saját testük iránt” – állítja a professzor.

Von Hagens tervezi, hogy halála után magán is elvégezteti a plasztinációt, és családját is meg kívánja őrizni az örökkévalóságnak. Egy egyszerű internetes szerződés megkötésével bárki felajánlhatja holttestét kiállítási célra.

 

 Már nem fogom tudni befejezni. A Medgyasszayt elmondtam, a nagyapámat agyonlőtte a nagyapám, azt is mondtam. Vagy nem?

Hú, a legjobbra pont nem maradt… Nem, ez már nem fér bele. Ez itt van. Ez nincs több két... Mikor az édesárugyárban… Az apu, kisiskolásként az osztállyal... Pedig ez a legjobb. Hogy akkor jött rá. Mint én ott, a Balatonon. A fűben, amikor a bogarak... Hogy nem csak a szolmizálás van a világon, meg a kötélre mászás. Akkor kellett rájönnie. Ez biztos. Hogy végtelen. Hogy addig tágul, ameddig csak akar, hogy benyeli a halált. Hogy azt csinál, amit csak akar....

Mert végtelen…

Neki a tér. Nekem az idő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 10-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1764