KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Mihalicz Csilla: A mozgókép joga Magyar filmtörvény
• N. N.: Filmjogok
• Pálfi György: Taxidermia Így mentem el
• Ruttkay Zsófia: Taxidermia Így mentem el
• Muhi Klára: A madzag vége Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral
• Kolozsi László: Fehér por Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: A temetetlen halott Beszélgetés Mészáros Mártával

• Stőhr Lóránt: A szegénység tízparancsolata Dán dogma
• N. N.: A Dogma tisztasági fogadalma
• Kúnos László: Concerto grosso négy hangra Saraband
• N. N.: Dogma-filmek
• Bori Erzsébet: Amal, a halál Lukas Moodysson
• Zoltán Gábor: Kémiai szerelem Rekonstrukció
• Trosin Alekszandr: Egy „hatvanas” sorsa Elem Klimov (1933-2003)
DVD
• Pápai Zsolt: Rossz szellem a házban Robert Wise: A ház hideg szíve
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Euromozi Európa Filmhét
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Belül semmi A nagy Ő és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Full kúl Apám beájulna
• Karátson Gábor: Bocsásson meg, de nem egészen értem önt Japán
• Vaskó Péter: Hatalom és tea A Gyűrük Ura – A király visszatér
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Két barát
• Korcsog Balázs: Orosz bárka
• Dóka Péter: Jószomszédi iszony
• Nevelős Zoltán: Lépéselőny
• Vincze Teréz: Vér és arany
• Köves Gábor: Mambo italiano
• Kis Anna: Szamszára
• Kolozsi László: Amerikában
• Csillag Márton: Felül semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A Gyűrük Ura – A király visszatér

Hatalom és tea

Vaskó Péter

A gyűrűk szövetségének heroikus mozikalandja szerencsésen véget ért, a trilógia elfoglalhatja díszhelyét a rajongók polcain.

 

A Gyűrűk Ura emberére talált Peter Jacksonban, aki nem csupán alkotóelemiben, de szellemében is képes volt újrateremteni a Tolkien-univerzumot: lélegzetelállító tágasság, képzelőerő és műgond. Mégis, ennek az univerzumnak legfőbb jellemzője, minden látszat ellenére, a változatlanság utáni vágy, aminek legbeszédesebb képviselője nem is a könyv és a film cselekménye, hanem megformálásuk hogyanja. Tolkien és Jackson világa egyaránt „helyre tett”, kerekre formált és zárt világ, az élet amolyan nosztalgikus, feudális rekonstrukciója, amely kizárólag megnyugtatóan megoldható problémákkal szembesít. A regény különös ellentmondásként, amellett, hogy a Gyűrű képében a hatalomvágy csábításáról és veszélyéről mesél, hibátlanul ábrázolja a hatalom és tekintély ornamentikáját (a hierarchia megkérdőjelezhetetlen mind emberek, mind hobbitok között), amiként az egymást követő részekben a film is a tehetség, technika és eszközpark egyre monstruózusabb reprezentációjává válik.

Tolkienből lassan és szinte titokban lett kultusz, a fantasy máig tisztelt atyja, akinek köpenyéből tucatjával bújtak ki a tehetségek és plagizátorok. Pedig a derék filológus és nyelvészprofesszornak esze ágában sem volt ilyesmi, gyermekei szórakoztatására írta könyveit, mintha maga is egy afféle öreg varázsló lett volna, aki mit sem tud jogdíjról, határidőkről és egyebekről. Híveit nem feltétlenül írásművészetével hódítja meg – mi tagadás, A Gyűrűk Ura számos erénye mellett meglehetősen nehézkes, egyenetlen, sok helyen túlírt, pátosszal terhelt mű, mégis maradandó könyv. Tolkien titka azokban az évtizedekben van, melyeket „főállásban” a középkori kultúra, nyelvészet és az északi mondák, legendák, mítoszok kutatásával töltött, s ez idő alatt nem csupán ismeretek birtokába jutott, de részévé, vérévé vált ez a kultúrkör. Tolkien a mítoszok elemei mellett annál sokkal fontosabbat, a mítoszok logikáját, struktúráját dolgozta bele regényébe, miközben megmaradt velejéig késő-viktoriánus angolnak.

A könyv s nagyrészt a film is, bár minden elemében ízig-vérig a pogány ősmúlt összetevőiből épül fel, mégis sokkal közelebb áll az iskoladrámák és moralitások világához. A Paradicsom hobbitfalva, a Megye, a kispolgári megelégedés óvott és biztosított helyszíne, a Pokol Mordor fekete földje, a Gonosz székhelye, melynek legfőbb fegyvere a hatalomvágyat jelképező Egy Gyűrű. A Purgatórium pedig maga az utazás, mely szembesít a világgal, annak szépségeivel, gonoszságaival, alámerít és megtisztít, miközben kitartóvá nevel, veszélyekre figyelmeztet és nemes kötelességre oktat, hogy az utazó ekként megtisztulva térhessen vissza a Megye áldott és boldog középszerébe. Akár egy angol fiúiskola programja, mindenkinek és mindennek rendelt helye és szerepe van a világban: monarchiák fegyelmezett tekintélytisztelete – férfibarátságok, lordok, proletárok, gyarmati szolgálat és egzotikum. Életgyűrű kandallótól kandallóig – Phileas Fogg különös kalandjai után időre megtér a klubba, és hidegvérrel meleg teát kér. A kaland itt nem cél, mint a pogány mítoszokban vagy a francia lovagregényekben, a kaland paradox módon a kalandos élet elhárításának eszköze, a hősök a világot nem felfedezik, hanem karbantartják.

Míg a pogány mítoszok hajtómotorja a világ megdöbbentő kiszámíthatatlansága, Tolkien tökéletes világot építetett, amiben nem érhetik meglepetések, mindenkiről mindent tud, semmi nem kerüli el a figyelmét: hosszú nyelvészeti, szociológiai fejtegetésekbe fog, olykor elmenve egészen a hobbit-szőr göndörödési mutatójáig és a tündenyelv hangkészletének elemzéséig, ami az átlagolvasót olykor nem kis türelmi próba elé állítja. A történet és műfaj fő vonzereje nem is ebben a pozitivista lendületű leltározásban, hanem az így létrejövő világba való csábító eszképizmusban rejlik. Ha már Don Quijoténak is baja volt az egy négyzetméterre eső romantikus kalandok számával, hogy a búbánatba ne lenne a személyivel, taj-kártyával, APEH-számmal, törzsvásárlói igazolvánnyal, köztérfigyelővel beazonosított nyugati világ hősének?

Peter Jackson filmje megdöbbentő érzékkel képezi le mitikusnak és kertvárosinak ezt a különös tolkieni egyvelegét. Egyrészt megmutatja rajtunk a film hatalmát, komolyan vett és nagy gonddal űzött bűvészetében szó sincs filléres szemfényvesztésről vagy búcsús gagyiról. Jackson az első részben szinte hibátlan arányban adagolja az összetevőket, a fekete lovasok vagy a Mória bányáiban játszódó jelenetek kiválóan példázzák, miként erősítheti egymást látvány, kaland és akció. A mesteremberi ambíció és szabadjára engedett fantázia itt műfajában egyedülálló, kivételes teljesítményeket hoz létre: az egymásba ágyazott ősi viking, kelta, romantikus, szecessziós és teljesen fantázia szülte motívumok stilizáció és jelzés helyett legtöbbször önálló és létező valósággá lépnek elő, fantasy-dokumentum benyomását keltik, legyen szó egy övcsatról, kapukilincsről, tűzdémonról vagy akár egy óriási sziklacsarnokról (a filmtrilógia művészeti vezetője két neves Tolkien-illusztrátor, Alan Lee és John Howe voltak). A számítógépes lehetőségekkel kibővített virtuóz kamerakezelés szintén e világ részévé tesz minket, kívülálló helyett a tájakat, épületeket, jeleneteket bejáró kíváncsi résztvevő szerepét osztva ránk. Jackson filmje mintegy megmutatja az önmagát elunt, bizonytalan vagy épp cinikus módon filmeket sorozatgyártó hollywoodi eszközrendszerben rejlő lehetőségeket, Hollywoodon kívül.

Az illúzió lenyűgöző és önfeledést kiváltó szerepét nemcsak az eksztázisban utazó barokk kamatoztatta haszonnal, a tömegfilm mozifreskójának szándéka sem kevesebb. Cél a tökéletes illúzió és szuggesztió, a nézői révülés, a terápiás önfelejtés. Mozitrip, és ezt a célt számos helyen kiválóan teljesíti ez a filmtrilógia. Mindezt az is elősegíti, hogy Jackson jó érzékkel nem a megasztárok első soraiból sorozta szereplőit, így a néző számára színész és szerep jóval könnyebben és akadálymentesebben azonosul, válik eggyé.

A jóravaló korlátoltságot, akaratlan hősiességet és kedélyes humort megjelenítő, érzelmes hobbitbarátságok s az Aragorn és Arwen közti szerelmi szál (amit pedig Jacksonék a szemérmes, sőt aszexuális regényhez képest igyekeztek feljebb srófolni) már korántsem vall ilyen lubickoló fantáziára a filmtrilógiában, sőt gyorsulva sodródik a mézeskalács-szíves romantika irányába, de a jelenetek azért szerencsére sohasem csúsznak át a kínos giccstartományba.

Kétségtelenül szerencsés döntés volt a rendező részéről, hogy egyben forgatta A Gyűrűk Ura három részét, megtartva így a stílusbeli egységet, elkerülve a siker mérgező, elbizakodottá tévő mellékhatását, ugyanakkor érezhető egyfajta elmozdulás a trilógia egyes részei között.

A második részben megbillen az első részt jellemző kényes egyensúly, a szétváló történetszálak szétzilálják magát a filmélményt is. Míg az első részt Jackson bátor és jó érzékű dramaturgiai döntésekkel példásan egybetartotta, A két toronyban mintha hagyná szétszaladni a ménest. A rész főmagjának szánt kürtvári ostrom bár méretében és kiállításában imponáló, mégis inkább félmegoldásnak érződik, mintha lépést, ütemet tévesztett volna a rendező.

A befejező harmadik rész, A király visszatér tulajdonképpen biztonsági játék, Jackson itt nem bíz semmit a véletlenre. Mindenből dupla adagot használ, és biztos, ami biztos alapon beleborítja a fűszerpolcot a lábosba. Hatalmas, armageddoni csata több ezer statiszta és a Massive komputerprogram jóvoltából, zuhanóbombázóként sárkánygyíkokon manőverező gyűrűlidércek, trollok és olifántok, mint hatalmas, húsból való tankok, árvízként mindent elborító halottak serege. Gandalf még jobban ráncolja szemöldökét, a hobbitok még szorosabban összefonódnak, Gollam még mélyebbre merül skizofréniájába, egyszóval minden ugyanaz, csak még olyanabb, mint eddig. A hatás kétségkívül lenyűgöző, egyszersmind sterilebb is.

A király visszatér vitathatatlanul a trilógia méltó befejezése, amelynek célja és valószínűsíthető eredménye, hogy a nézők torkára forrassza a szót. Ugyanakkor a dübörgésben és könnyfakadásban némileg elsikkad az emberi lépték, amely a belső hitelességhez mérce. Némi hiányérzetet okoz azoknak a kis recéknek, felhangoknak a jelenléte, melyek átélhetővé teszik, humánra szinkronizálják a monstre jeleneteket és megahatásokat, és amelyek az eredetvizsgálatnál nem csupán hatásvadászatot jeleznek vissza. Zenei hasonlattal élve, A király visszatérben a tutira menő hangmérnök a hangulat kedvéért úgy felcsavarta a rézfúvósokat, hogy alig hallani tőlük a zenekart, és elkezd csengeni az ember füle. Talán ennek a koppanásig feltolt hangerőnek köszönhető az is, hogy Jackson rendesen megszenved a film befejezésével, az utolsó fél órával, némileg begörcsöl, keresi, de nem igazán találja a megfelelő hangot és tempót. Ezzel együtt aki látta és szerette a trilógia előző két részét, az garantáltan nem fog csalódni A király visszatérben.

Visszatekintve a teljes A Gyűrűk Ura-adaptációra, Peter Jackson pazar iparművészeti darabot hozott létre, kívül-belül hasonulva a mintaként szolgáló regénnyel. Akárcsak Tolkien, a szórakoztatás céhes mesterdarabját készítette el a ponyva és művészet közti keskeny sávban, mindkettőt súrolva, de valójában egyiknek sem részeként. Lelkesedése, műgondja minta és etalon a kalandfilmes céhen belül, s egyben a kontárok megszégyenítője. Vállalását teljesítette: feledtet és szórakoztat, kívánhat-e fantasy ennél többet?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1780