KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Mihalicz Csilla: A mozgókép joga Magyar filmtörvény
• N. N.: Filmjogok
• Pálfi György: Taxidermia Így mentem el
• Ruttkay Zsófia: Taxidermia Így mentem el
• Muhi Klára: A madzag vége Beszélgetés Groó Dianával és Fischer Gáborral
• Kolozsi László: Fehér por Beszélgetés Török Ferenccel
• Bori Erzsébet: A temetetlen halott Beszélgetés Mészáros Mártával

• Stőhr Lóránt: A szegénység tízparancsolata Dán dogma
• N. N.: A Dogma tisztasági fogadalma
• Kúnos László: Concerto grosso négy hangra Saraband
• N. N.: Dogma-filmek
• Bori Erzsébet: Amal, a halál Lukas Moodysson
• Zoltán Gábor: Kémiai szerelem Rekonstrukció
• Trosin Alekszandr: Egy „hatvanas” sorsa Elem Klimov (1933-2003)
DVD
• Pápai Zsolt: Rossz szellem a házban Robert Wise: A ház hideg szíve
FESZTIVÁL
• Vágvölgyi B. András: Euromozi Európa Filmhét
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Belül semmi A nagy Ő és a többiek
KRITIKA
• Báron György: Full kúl Apám beájulna
• Karátson Gábor: Bocsásson meg, de nem egészen értem önt Japán
• Vaskó Péter: Hatalom és tea A Gyűrük Ura – A király visszatér
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Két barát
• Korcsog Balázs: Orosz bárka
• Dóka Péter: Jószomszédi iszony
• Nevelős Zoltán: Lépéselőny
• Vincze Teréz: Vér és arany
• Köves Gábor: Mambo italiano
• Kis Anna: Szamszára
• Kolozsi László: Amerikában
• Csillag Márton: Felül semmi

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Apám beájulna

Full kúl

Báron György

A tinifilm szigorúan korhatáros műfaj, tizennyolc éven felülieknek kínos és életveszélyes.

 

Volt nekem egy férfirokonom, Emil bácsi. Lehetett negyven vagy hatvan éves, csak annyi biztos, hogy gyerekfejjel felnőttnek látszott, kortalannak, akár Jávor Pál a régi filmeken. Emil bá kifogástalanul pucovált hegyes orrú cipőkben járkált, mert akkor szerinte az volt a módi, mellényes, jól szabott öltönyökben, nyakkendőjét arany tű fogta az ingéhez, kézelőjéből a tűhöz szettben illő mandzsettagomb villant ki. Emil bátyám úgy képzelte, roppant divatos, s ami ezzel számára egyet jelentett, ellenállhatatlanul fiatalos. Elsöprő lendülettel zúgott be a lakásba, megtelt vele a szoba, még le sem vette könnyű drapp krombiját, máris rám támadt, mint egyetlen méltó partnerére, aki megérti őt, elvégre fiatalok volnánk, vagy mi: „Szerrvusszz, úrrri barrrrátom! A brémet skubizod? Pöpec, mi? A skac csak a sérójára nyomja, és máris mehet csörögni a buliba a dögös bigékkel!” Álltam tizenhét évesen, farmerban, kockás flanelingben, hosszú hajjal az előszobában, s igyekeztem úgy tenni, mintha Emil bácsi humorán röhögnék – és nem őrajta.

Emil bácsi felejthetetlen alakja Salinger Richárd és Sas Tamás új filmjéről jutott eszembe, némileg igazságtalanul, elvégre férfirokonom éltes korában próbált meg kétségbeesetten fiatalnak látszani, ami érthető vágy, magam is így vagyok ezzel, mint mindnyájan Emil-korba érvén, aligha elkerülve a nevetségessé válást; szóval, nála ez a törekvés méltányolható és szelíden megbocsátható, ám Salinger Richárd köztudomásúan fiatal ember, fogalmam sincs hát, miért próbál ilyen öreges zihálással fiatalosnak látszani, amúgy kevesebb sikerrel, mint hajdan az előszobánkban Emil bácsi. Nehezen érthető, miért ír valaki a nemzedékéről regényt, ha csak annyit tud e generáció gondolkodásmódjáról, kultúrájáról, nyelvéről, amennyi azokat a bájolgó „ifjúsági” tévéműsorokat lengi be, amelyek leghűségesebb közönsége a nyugdíjasház fanklubja. „Júj, de édi!” – sikoltanak föl nagyanyáink a képernyő előtt, hallván, hogy tökbaró, megahiper, kúlmájer, full kúl csávó, megbugázzuk a dolgot, tökre fogom csípni, soppingolok a zsetonommal, amikor pedig a szereplők szájából az bukik ki, hogy skubizni, durcizni, édi, elalélnak az ismerős érzéstől, hisz ezt már mi is használtuk, amikor be akartunk vágódni az unokaöcsénknél az előszobában, lám, ezek a fiatalok is, hehe, pont olyanok mint mink, cukik, cukik, irtó cukik.

Az Apám beájulna azt a könnyű, csillogó és sehol nem létező műanyagvilágot ábrázolja, ami a nyálas tévésorozatokban és a reklámokban kábítja a publikumot: menő cuccok, utazás, gumizene, csajok, pasik, luxusszállók, futó szexkalandok a medence partján, a homokos tengerparti fövenyen, Eilaton (a könyvben), Krétán (a filmben), Róma kis terein és Barcelonában, a Sagrada Familia tövében. Hőseink ezekből a helyszínekből annyit látnak, amennyit a videózó konzumturista, aki csak otthon, a házi vetítéskor veszi észre a bazi nagy épületet: „hol is volt ez, drágám, Velencében?…á, dehogy, papus, ott víz is volt, nem emlékszel, ez Róma, a szentpéter, ebben lakik a pápa…” S hogy ebben semmi túlzás nincs, annak bizonyítására álljon itt két idézet a könyvből: „A következő napokban nem történt semmi izgi. Elmentünk Jeruzsálembe, de ott nem volt semmilyen pasi vagy hasonló. Az arabokra a Barbi se bukik, meg én se.” Nos, engem ebben nem az ragad meg, hogy a szent város nem „izgi”, mert ott arabok laknak, hanem az a bájos fordulat, hogy „pasi vagy hasonló”. Újabb idézet következik, elnézést. Most a Sagrada Familia van soron: „Azt gondoltam, hogy mekkora biznisz építeni egy ilyen óber gigász Halászbástyát, mindenki idejön, és csengeti a beugróért a lét, amiből aztán tovább lehet építeni. Amikor meg tovább építik, megint eljönnek az emberek, perkálják a zsetont…”

Lehet ilyesmit tartós agykárosodás nélkül végigolvasni?

A könyvvel és – még súlyosabban – a belőle készült filmmel nem az a gond, hogy a tévéklipek plasztikuniverzumát ábrázolja, hanem hogy ezt kritikátlanul teszi, vagyis nem a mű nevettet, hanem maga válik nevetségessé. Ebből a szempontból méltatlannak érzem az összehasonlítást Rácz Zsuzsa sikeres szingliregényével, a Terézanyuval. Rácz könyve is felszínes, mélységek nélküli, ám nem akar mély értelműnek látszani, nyelve, ha nem is csillogóan eredeti, de legalább nem kínosan eredetieskedő, s – ami a legfontosabb – laza kritikával mutatja be azt a gagyi konzumlétet, amitől Salinger Richárd „beájul”. Mivel Salinger semmilyen távolságot nem tart egyes szám első személyben beszélő hősnőjétől, így utóbbi kínosan bugyuta bölcselkedései nem választhatók el a szerző „gondolataitól”, amelyekhez képest egy Zámbó Jimmy slágerszöveg akadémiai székfoglaló: „És ahogy így megfigyeltem, van egy csomóféle ember. Lehet, hogy igazából nem is egy anyagból vagyunk gyúrva. Ha csak a külföldiekre gondolok vagy a fekákra vagy a kínaiakra. Meg belül is sokféle van.”

Nem volna értelme, persze, a könyvet a film fejére olvasni, de azt azért előre lehetett látni, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. A gond az, hogy Sas Tamás filmje határozottan alulmúlja a regényt, márpedig ez az olvasáskor nehezen volt elképzelhető. Salinger bédekker-világa egy fokkal mégiscsak elviselhetőbb leírva, mint megmutatva, a gügyögő álfiatal-nyelv kevésbé kínos olvasva, mint kimondva-hallgatva. A mozgókép természetéből következik ez: a valóság képein lelepleződik a Barbie-fíling teljes hamissága. Az utazási prospektusok helyszínei, a trendi cuccok, a manökenkülsejű, üres arcú fiúk és lányok olyanok, mintha valamelyik reggeli tévés csevegőműsorból léptek volna ki. (Teljesen logikus, hogy a film támogatója az egyik kereskedelmi csatorna.) Ám ami ébredés utáni laza háttértévézésnek elmegy (már ahol), az nagy vásznon, a sötét moziban, másfél órán át kínossá válik. Különösen, ha csak annyiban különböztethető meg a nagyfilmet megelőző reklámoktól, hogy azoknál terjedelmesebb és sutább.

Pedig az Apám beájulnát vérprofi filmesek készítették. Sas Tamást két bensőséges kamaradarabja, a Presszó és a Szerelemtől sújtva sikere és két úgynevezett „közönségfilmje”, a Kalózok és a Rosszfiúk kudarca sem tántorította el attól, hogy, dacolva érzékenységével, harmadszor is beleszaladjon egy tuti fiaskóba. Ragályi Elemérről e munkája láttán aligha hiszi el bárki, hogy Európa egyik legjobb operatőre: úgy fényképezi le a turistahelyszíneket, mintha a Becsali utazási irodának készítene referenciadolgozatot. A két főszereplő közül a Barbit játszó Csősz Boglárka tökéletesen illik a filmbe: se karaktere, se arca, ugyanolyan merev próbababa, mint a vásznon feltűnő összes mellékfigura, akiknek a nevét most csak azért nem írom le, mert többségük fiatal, még a pályája elején áll. Az ugyancsak pályakezdő Gáspár Kata tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz, hogy élettel töltse meg Szarka papirosfiguráját; nem rajta múlik, hogy ez nem sikerül, mert nem sikerülhet. Pedig ő tehetségesnek látszik, legalábbis néhány villanásból erre következtethetünk, ám nincs fiatal színésznő, aki értelmesen és hihetően azt tudná válaszolni a kérdésre, gimnazista-e: „Eléggé, de nálam ez nem nagyon lényeg. Ilyesmi évesen, gondolom, egy csomóan mások is gimnazisták.”

Jó volna látni őt egy igazi filmben.

Rajta kívül még Kern nézhető, aki a szokott hanyag rutinnal hozza a figurát, függetlenítve magát mindattól, ami körülveszi. Ő amúgy ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik a cím szerint „beájulna”. Nem a „vakmerőnek és fiatalosnak” vélt kalandoktól persze: attól, alighanem, hogy ezek a gyerekek milyen menthetetlenül öregesek, fantáziátlanok és ólomszürkék; ha van mégis szín rajtuk, az a Benetton-göncöké. Ám az apák (és anyák) pontosan tudják, hogy a gyerekeik nem ilyenek. Maradnak hát reménybeli nézőknek a nyugdíjasház filmklubjában ücsörgő öregek, bár aligha ezt érdemlik egy becsülettel végigdolgozott élet alkonyán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1778