KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Álomlabirintus

Jan ©vankmajer-portré – 1. rész

A nyelvöltögető prágai szürrealista

Varga Zoltán

Jan ©vankmajer életművét a képzelet, az álom és a gyermekkor szabadságának fantomjai formálták.

 

Szoboszlay Péternek ajánlom, aki megismertetett ©vankmajer filmjeivel

 

„Minden hatalmat a képzeletnek!” – Jan ©vankmajer ezzel a jeligével foglalta össze művészi hitvallását, s ugyanezt a mondatot írta ki az erkélyére helyezett transzparensre a „bársonyos forradalom” napjaiban. Jan Poą, a művész értő elemzője szintúgy ezt a címet adta a rendezőről írt portréjának (lásd Filmvilág 1990/6), amelyben a szerző az egyetemes animációs filmművészetben korszakalkotó jelentőségűnek látja ©vankmajer munkásságát. Ezt a megítélést az időközben eltelt mintegy három évtized csak még inkább megerősítheti; ám a ©vankmajer-életmű nemcsak az animációs film egyik legragyogóbb fejezetét jelenti, hanem az európai (különösen a közép-kelet-európai) filmtörténetben is megkülönböztetett hely illeti. Annál is inkább, mert ©vankmajer túllépett az animációs rövidfilmnek az élőszereplős játékfilmekre alapozó filmtörténeti gondolkodás számára sokszor sajnos láthatatlan vagy kevéssé észlelhető keretein, s az elmúlt évtizedekben az animációt integráló, küllemükben a szabványosabb élőszereplős filmekhez közelítő, terjedelmükben pedig az egészestés játékidőt kitöltő filmek sorát alkotta. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a ©vankmajer-életmű a legkevésbé sem határolódik le a mozgóképekre, hanem számos más – elsősorban képzőművészeti – területet is felölel, akkor Jan ©vankmajer a 20-21. századi kelet-európai művészetek tágabb összefüggéseiben is a megkerülhetetlen alkotók között emlegethető. A portréban az életmű mozgóképes oldalára fókuszálok, a filmes ©vankmajer álmait és rémlátomásait, bábjait és tárgyait kísérlem megidézni – ámde nem árt emlékeztetni a mester intelmére, miszerint poézis csak egy van, csak a megjelenési formái különbözőek.

 

A meghosszabbított gyermekkor

Jan ©vankmajer 1934-ben született Prágában; abban a városban, amely meghatározó módon inspirálta művészetét: legyen szó az alkímia örökségéről, a II. Rudolf uralkodása (1576-1611) alatt kibontakozó manierista művészet emlékéről s különösen a szürrealista mozgalomról. Képzőművészeti iskolaéveit követően színpadi díszlettervezőnek s bábosnak tanult – ©vankmajer később olyan színházaknak dolgozott, mint például a Semafor, a Laterna Magika vagy a Činoherní klub. 1964-ben készítette első filmjét, a Scharzwalde úr és Edgar úr utolsó trükkjét (Poslední trik pana Schwarzwaldea a pana Edgara), amely megalapozta mozgóképes munkásságát: 1992-ig 27 rövidfilm került ki a keze alól (beleszámítva antológiába szánt 20 másodperces önportréját is); az 1988-ban a Valami Alice (Něco z Alenky) bemutatásával kezdett egészestés filmcsokor pedig a 2018-as búcsúfilmmel, a Rovarral (Hmyz) bezárólag hét tételt számlál. Filmjein kívül ©vankmajer aktív képzőművész is; festményei, grafikái, kerámiái, kollázsai mellett ún. „taktilis objektumok” kiállítása fűződik a nevéhez, amelyek segítségével a tapintás, az érintés és a látás, illetve képzelet rejtelmeinek felfedezésére invitálta a befogadókat.

©vankmajer számára döntőnek bizonyult a szürrealista elkötelezettség megerősítése. Bár a korai filmeket sem nehéz a szürrealista ihletés felől megközelíteni, ©vankmajer valójában az 1960-as évek legvégén csatlakozott a Cseh Szürrealista Csoporthoz, nem utolsó sorban a társaság teoretikusa, Vratislav Effenberger hatására, s ez az elköteleződés életre szóló programmá vált. A prágai szürrealisták közös tevékenysége nem kevésbé befolyásolta a ©vankmajer-filmek világát, mint a rendező saját álmai és tudattalanjának mélyéről feltörő egyéb ötletei; különösen a művész felesége, a festőként, keramikusként és költőként is alkotó Eva ©vankmajerová (1945–2005) volt az, aki – főként mint társtervező – rajta hagyta fantáziája és keze nyomát Jan ©vankmajer számos rövidfilmjén és első öt egészestés művén.

©vankmajer a szürrealizmust nem lezárult művészeti irányzatnak, sőt nem is bizonyos eszközhasználatot előíró esztétikának tekinti; mint fogalmaz: „A szürrealizmus nem művészet, hanem (…) a lélek mélységeibe vezető út, hasonlóan az alkímiához vagy a pszichoanalízishez. Ezekkel ellentétben azonban nem egyéni út, hanem kollektív kaland.” Ez a „kollektív kalandként” megélt meggyőződéses szürrealizmus adja az összetéveszthetetlen szerzői kelléktár kereteit. ©vankmajer filmjeit akár néhány másodperc alapján föl lehet ismerni; erről a képtartalmak, a plánozás, az események egyaránt gondoskodnak. Ezúttal csak a legfeltűnőbb (meghökkentő ellentétekbe rendeződő) jellegzetességekre utalva, ©vankmajer filmjeiben minden megmozdul, életre kel, ami élettelennek látszik, holt tárgynak hinnénk csupán – legyen szó játékfigurákról, hétköznapi eszközökről, ósdi bútordarabokról vagy akár sárról és fagyökerekről –, ám mindeközben, ezt ellentételező folyamatként is, a ©vankmajer-animációk legmarkánsabb jegyét a pusztulásvíziók adják. Filmjeiben a bomlás, a mállás, a szétesés, a darabokra hullás – és ezek megannyi változata, különösen az elfogyasztás, sőt a felzabálás rémségei – úgyszólván önálló életet élnek: képsoraiban a pusztulás és a rombolás a legelevenebb jelenségek. A másik meghatározó ellentét, hogy az enyészetnek kitett tárgyak konkrétumai, részletei – roncsolt felületeik, kopott-tépázott textúrájuk – szinte tapintható közelséggel ruházzák föl ©vankmajer filmképeinek alakjait, miközben az események irracionalitása és a szakadozó meseszövés teljesen álomszerűvé változtatja a mégoly ismerősnek, de legalábbis első látásra reálisnak ható közeget is. ©vankmajer rögeszméi – a szürrealizmus szellemében – az álmok egyszerre titokzatos, ijesztő és mégis vonzó világának feltérképezésében gyökereznek. A rendező az álmot és a gyermekkort összekapcsolva vallja, hogy „az álom a meghosszabbított gyermekkor”. S miként az álmok világa – vagy a csapongó gyermeki képzelet –, úgy a ąvankmajeri fantázia sem ismeri (el) a felettes-én – azaz a cenzor hatalmát.

Ilyen alkotói habitussal ©vankmajer nem kerülhette el a konfliktusokat a kultúrpolitika alantas „felettes-énjeivel”; több filmje is kiprovokálta a Prágai Tavaszra felelő „normalizáció” évtizedeiben a kommunista hatalom haragját. A hiátusok, amelyek helyenként meg-megtörik filmográfiáját, ezzel a retorzióval magyarázhatók: a Leonardo naplója (Leonardův deník, 1972) után hat évig nem készíthetett filmet, az 1973-ban kezdett Az otrantói várkastélyt (Otranský zámek) csak 1979-ben fejezhette be. Ezek alapján beszélhetünk a ©vankmajer-filmográfiában az 1964–72 közé eső első, illetve az 1979–92 között kibontakozó második rövidfilmes periódusról. A 80-as évek, ha ekkora törést nem is hoztak, ugyancsak nem bizonyultak problémamentesnek: A párbeszéd lehetőségeit (Moľnosti dialogu, 1982) betiltották, s a Le a pincébe (Do pivnice, 1983) és az Inga, gödör, reménység (Kyvadlo, jáma a naděje, 1983) elkészítését követően is fél évtized telik el a következő rövidfilmekig. Igaz, ©vankmajer időközben külföldi finanszírozásban (angol, svájci és nyugatnémet támogatással) leforgatta első egészestés filmjét.

©vankmajer nem tartozott a filmstúdiók alkalmazásában álló művészek közé; külsősként nyújtott be megvalósítandó terveket, s a jóváhagyott ötletekből filmek születtek (bizonyos forgatókönyveinek azonban évtizedeket kellett várnia, míg vászonra vihette őket, mások örökre a fiókban maradtak). ©vankmajer eközben nem csak képzőművészként tevékenykedett, tervezőként s animátorként dolgozott be mások filmjeibe. Különösen Oldřich Lipský meseelemeket és kalandokat keverő komédiáiban kapott ínyére való feladatokat: a Nick Carter, a szuperdetektívben Adéle-t, a húsevő növényt – főként annak falánk nyelvét – mozgatta; a Várkastély a Kárpátokban bizarr tárgyainak tervezésén túl a flúgos professzor kézfejét helyettesítő tárgyak animálásában sem nehéz felismerni a hamisítatlan ąvankmajeri ötleteket; A három obsitosban pedig a hazug hercegnő orrának megnyújtása és a varjak animálása dicséri a művész keze munkáját. A legkülönösebb közreműködés azonban a horvát Duąan Vukotić – a legendás rajzfilmes, a Zágrábi Iskola meghatározó alakja – által rendezett sci-fi szatírában látható: ©vankmajer tervezte a Látogatók az Arkania galaxisból játékfigurából szörnnyé váló Mumuját, aki az előkelő estélyt olyan rombolással teszi tönkre, amely a cseh művész rövidfilmjeibe is beleillene.

A Valami Alice-t követően a ©vankmajer-rövidfilmek stáblistáján egyre gyakrabban lehet találkozni nyugati – főleg angol vagy német – támogatókkal, megrendelőkkel; ekkorra, az 1980-as évek második felére kezdett világszerte terjedni ©vankmajer hírneve. Nemzetközi (el)ismertségében fordulópontot hozott A párbeszéd lehetőségeinek Annecy-ban nyert nagydíja s az animációs fesztiválon tartott retrospektív vetítéssorozata; továbbá lelkes nyugat-európai hívek is segítették a csehszlovákiai művész munkásságát. Az angliai producer, Keith Griffith és a Quay fivérek közel egyórás dokumentumfilmben, az 1984-es The Cabinet of Jan ©vankmajerben mutatták be az addigi életművet, s egy évtizeddel később jelent meg a cseh film avatott szakértője, Peter Hames szerkesztésében a ©vankmajer-életmű szakirodalmának máig meghatározó tanulmánygyűjteménye, a 2008-ban bővített kiadásban is publikált Dark Alchemy (Sötét alkímia).

A rendszerváltás után ©vankmajer még két rövidfilmet készített, a 90-es évek derekától azonban, a Faust-leckétől (Lekce Faust, 1994) kezdve végleg áttért az egészestés filmekre. A Faust-filmet követő bő évtized során három egészestés ©vankmajer-film került bemutatásra, amelyek az életmű kései szakaszának talán legkiválóbb – s legkihívóbb – filmcsokrát kínálják: A gyönyör összeesküvői (Spiklenci slasti, 1996), Ottóka (Otesánek, 2000), Holdkór (©íleni, 2005). A 2010-ben bemutatott Túlélni az életet (elméletben és gyakorlatban) (Přeľit svůj ľivot (teorie a praxie)) az akkor jelzett szándékkal ellentétben mégsem lett az utolsó ©vankmajer-film, nyolc év elteltével ugyanis a 85. életévében járó rendező újabb – utolsóként beharangozott – egészestés alkotással jelentkezett, a részben közösségi finanszírozásból készült Rovarral. Annak ellenére, hogy ©vankmajer az elmúlt negyedszázadban búcsút intett a rövidfilmeknek, s az animációt kiegészítette és részben felváltotta filmjeiben az élőszereplős képalkotással, valójában nincs éles cezúra az életműben, még kisebb „döccenőről” sem beszélhetünk. A hús-vér szereplőket sokszor mellőző animációs rövidfilmek és az animáció szerepét mérséklő egészestés filmek ugyanazokat a dilemmákat tematizálják, mindegyikük a jellegzetes ąvankmajeri stíluseszközöket alkalmazza, s valamennyien gondolatébresztő – ámbár nyugtalanító utazásra invitáló – provokatív alkotások.

 

A barikád oldalai

Miloą Forman sokat idézett „egyenlete” szerint „Walt Disney + Luis Buñuel = Jan ©vankmajer”. Ez frappánsan hangzik ugyan, ám az első fele óriási tévedés. Ha valakihez, akkor Disney-hez ©vankmajernek végképp nincs semmi köze – leszámítva persze azt a tényt, hogy mindketten filmre vitték Lewis Carroll klasszikus mesekönyvét, az Alice Csodaországbant; a két változat azonban teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy áthidalhatatlan a szakadék Disney és ©vankmajer között. Forman félrecsúszott képlete arra viszont rámutat, hogy ©vankmajer megértéséhez az animációs és az élőszereplős film világát egyaránt figyelembe kell vennünk. Azzal a megkötéssel, hogy a színházi – kivált a bábszínházi – tapasztalat és a képzőművészeti kötődés legalább annyira, ha nem jobban befolyásolta a jellegzetes ©vankmajer-jegyeket (különösen árulkodó ebből a szempontból a frontális beállítások kiemelt szerepe), mint amennyire a mozgóképes előzmények és párhuzamok formálták azokat.

Kevéssé meghökkentő, hogy ©vankmajer komoly vonzalmat érez a korai mozi, az „ősfilm”, kiváltképpen Georges Méliès munkássága iránt, ám a számára inspirációt jelentő némafilm-alkotók közül Charles Bowers már igazi meglepetést jelent. Bowerst, az élőszereplős burleszk és a stop-motion animáció ötvözésének hosszú időkre elfeledett, máig alig ismert pionírját legfeljebb az 1910-es években induló rajzfilmszéria, a Mutt és Jeff kapcsán jegyzik a krónikák, pedig az 1920-as évek második felében majdnem 20 rövid burleszkfilmet rendezett, amelyben saját csetlés-botlásait tárgyanimációs gegekkel egészítette ki. Bowersnél használati tárgyakat és akár eleven macskákat termő faággal (!) éppúgy lehet találkozni, mint tyúktojásokból kikelő kisautókkal; a tárgyak nála nemcsak mozognak, átváltozásokon is keresztülmennek, s így már világos, hogy szürrealista tárgyanimációjának elődjét ©vankmajer miért a Bowers-burleszkekben véli fölfedezni. Kis túlzással ez az előzmény közelebb is áll ©vankmajer stílusához, mint saját szűkebb pátriája amúgy igen gazdag animációs művészete, amely éppen az ő színre lépésekor élte virágkorát. A cseh bábanimációval, különösen annak vezéregyénisége, Jiří Trnka művészetével összevetve döntő különbség, hogy ©vankmajer bábokhoz kötődő filmjei (szándékosan kerülve a bábanimáció kifejezést) konkrétan láthatóvá teszik a bábszínházi eszközöket – a zsinórokat, a bábmaszkok mögé rejtőző színészeket, a bábokat magukra öltő kezeket –, sőt egyenesen a színpadon játszódnak. Ezzel szemben a hagyományosabb bábfilmek, beleértve Trnka legtöbb művét is, a bábszínházat és a bábanimációt abban az értelemben elválasztják egymástól, hogy a bábszínházi praxist nem teszik (legalábbis ilyen direkt módon) láthatóvá. Ez alól némiképp éppen a Trnka főművének tartott A kéz jelenti a kivételt, amely többszörösen reflektál a bábszínházra – a valódi kézzel, illetve a marionettként rángatott figurával –, ezért is állhat a Trnka-életműből ez a film a legközelebb ©vankmajer poétikájához. Hasonló „törés” figyelhető meg az élőszereplős felvételeket animációval kombináló alkotásmód cseh úttörője, Karel Zeman és ©vankmajer viszonyában is. Míg Zeman filmjei – a Méliès-féle mozimágia örököseként – megelevenedett metszetekként, könyvillusztrációként hatnak, ahol élesen elválik animált tárgy/díszlet és valódi ember (lásd az Ördögi találmány vagy a Münchausen báró képsorait), addig ©vankmajer hajlik arra (idővel egyre erősebben), hogy hús-vér szereplőit is animálja, s folyamatosan elmossa az animált tárgyak és a valódi személyek „határvonalait”.

©vankmajer filmjeiben a stop-motion animáció különböző formáit szokás azonosítani: a báb-, tárgy- és gyurmaanimáció, valamint az embereket animáló pixilláció eljárásait, de eszközeinek palettája ennél is szélesebb. Néhány alkalommal papírkivágásos animációt is fölfedezhetünk nála, s egyszer (a Leonardo naplójában) a rajzanimációval is eljátszott. Időnként archív felvételekkel, dokumentum-jelenetekkel is váltakoznak animációs képsorai. Bár a ©vankmajer-animációk szigorúbb értelemben nem mondhatók tényleges, azaz fotó- és újságkivágások kavalkádjaként realizált kollázsanimációnak, nem kis hányaduk mégis határozottan kollázshatású. Az imént elősorolt animációs eszközök is kínálnak megfontolandó párhuzamokat: a tárgyanimáció etalonjait korábban Walerian Borowczyk alkotta (Reneszánsz), a tárgyanimációt már Norman McLaren is összekapcsolta a pixillációval (Székmese), a gyurma formálhatóságát bravúrosan használta ki Will Vinton (Hétfőnként zárva) – Jan ©vankmajer első pillantásra talán mindegyikükhöz kapcsolódik kicsit, de mégis egészen más, egyikükhöz sem fogható, amit az ő filmjei kínálnak. Az említett alkotók közül az animációs formák sokfélesége, az álomszerű tárgyanimáció és természetesen a szürrealista elkötelezettség okán ©vankmajer Borowczykhoz áll legközelebb (lásd Filmvilág 2015/8), s ezt a rövidfilmekkel kezdődő, egészestés alkotásokkal folytatódó pályaív is aláhúzza. Borowczyknál azonban sokkal merevebb a határ tárgy és ember között, mint cseh kollégájánál, s egészestés filmjeiben a lengyel-francia alkotó maga mögött hagyta az animációt. ©vankmajer soha.

Az élőszereplős filmművészetből Dziga Vertov, Szergej Eisenstein, Federico Fellini és Luis Buñuel munkásságát érzi magához ©vankmajer a legközelebb állónak. Eisenstein montázselméletének hatását lehet a legdirektebben fölfedezni, a legmarkánsabb stílusjegyek eredeztethetők belőle: az attrakciós montázs ©vankmajer majd’ valamennyi filmjében tetten érhető, a gyorsmontázs pedig – különösen a szemeket és ajkakat láttató szuperközelik sorjázása – nála abszolút elsőbbséget élvez a klasszikus film képalkotásában meghonosodott analitikus vágással szemben. Forman „egyenletéből” a Buñuel-párhuzam valóban helytálló: mint ©vankmajer fogalmazott egyszer, mindketten „ugyanannak az oldalán állnak a barikádnak”. A szabadság fantomjait és a vágy titokzatos tárgyait a cseh mester rebellis hősei – főként az egészestés alkotásokban – éppúgy keresik-hajszolják, mint Buñuel figurái. A rendező szerint olyan filmjei, mint A gyönyör összeesküvői és a Holdkór, az „abszolút szabadság” keresésére épülnek.

Az időben és térben is messzebbre vezető inspirációk felől válik még érdekesebbé, hogy akárcsak hazája animációs filmművészetétől, úgy ©vankmajer az élőszereplős film legendás megújulását hozó cseh új hullámtól is valamelyest eloldódik, noha filmes pályakezdése egybeesik az új hullám kibontakozásával. ©vankmajert természetesen nem szokás a cseh új hullámhoz sorolni, korai animációival azonban maga is hozzájárult a periódus művészi eredményeihez, s néhány csatlakozási pontot sem lehetetlen találni, sőt. ©vankmajer egész pályájának egyetlen kizárólag élőszereplős képeket tartalmazó filmje, A kert (Zahrada, 1968) távolabbról a buñueli Öldöklő angyallal érintkezik, közelebbről viszont Jan Němec Az ünnepségről és a vendégekről című hideglelős remekével. Věra Chytilová Százszorszépekje számos szempontból emlékeztet ©vankmajer munkáira – bábszerű hősnőitől kezdve a kollázshatású képi stíluson keresztül az étel- és zabálásmotívum kidomborításáig. Juraj Herz hátborzongató „halálkomédiája” pedig, A hullaégető olyan témákat és vizuális jegyeket vonultat föl, amelyek ©vankmajer művészetével rokonulnak (Herz és ©vankmajer kapcsolatához lásd Filmvilág 2018/8). A jóval később keletkezett munkák is tartogatnak párhuzamokat: a cseh új hullám ún. modellalkotó – a szereplők és az események jelképiségét kihangsúlyozó – filmjeinek örököseként is megközelíthető a Holdkór, míg az Ottóka a modellalkotást és a realista fogalmazásmódot összekapcsoló filmek ezredfordulós rokonaként méltatható.

Az élőszereplős film felől érkező hatásokat nem(csak) azért lehet fontos regisztrálni, mert később Jan ©vankmajer maga is hús-vér színészeket főszerepbe delegáló filmeket készített, hanem mert már korai animációin is mély nyomot hagytak ezek a hatások.

(Folytatjuk)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13915