KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Tordai Terivel

„Mindenki Liv Ullmann akart lenni”

Pataki Éva

A 60-as évek egyik legszebb magyar színésznője volt, egyszersmind a Nemzeti Színház megbecsült tagja, majd világsztár lett a vasfüggönyön túl.

 

Tordai Teri, Kossuth-és Jászai Mari díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, bár a közönség számára ő a mai napig nem annyira a díjakkal kitüntetett művész, inkább egyfajta díva, szex-szimbólum. Való igaz, az egyik legszebb magyar színésznő, aki hatvannál több színházi főszerepet és száznál is több film és tévéfilm szerepet játszott el. Egy időben európai hírű sztár volt Terry Tordai néven. Hosszú pályafutása alatt sok országban forgatott, több művészeti és kulturális korszakot is átélt, rengeteg mesterrel dolgozott, volt miről beszélgetni vele.

*

Igen emlékezetes, emblematikus filmmel debütáltál. Az Esős vasárnap a maga idejében kultuszfilm lett, ugyanakkor egy legendás színész-osztály sikeres startja is. A gyártás éve 1962. Hogyan filmeztetek akkor? Volt például casting? Én úgy emlékszem, a casting akkor jött divatba, amikor a rendszerváltás után a magyar filmgyártás is kezdte átvenni az amerikai mintákat. A régi MAFILM-ben nem is ismertük ezt a kifejezést. Dolgoztak csodálatos, tapasztalt színészegyeztetők, akikhez bementek a rendezők, hogy ajánlj valakit erre vagy arra a szerepre, de hivatalos casting nem létezett.

Casting mindig is volt, csak talán nem így hívták. Emlékszem, például, amikor Hintsch György forgatta az Iszonyt Németh László regényéből, engem is kihívtak castingra, de az egész korosztályomat megnézték. Próbafelvétel, így hívták, Kállai Feri volt a partnerem.  Németh László, az író is megnézte az anyagot, és azt mondta, hogy azt szeretné, ha az a szőke lány – ez voltam én – lenne Kárász Nelli. De a rendező nagyon okosan úgy gondolta, hogy „a Teri túl szép ehhez”, végül Drahota Andreát választották, és ő isteni volt a filmben. De Németh László rám gondolt, mert meglátott valami sebezhetőséget a külsőmben, a lényemben, és ez sokat jelentett nekem. Ő előtte nem ismert, nem húzta rám a sablont, hogy Tordai Teri a rossz lány, ő nagyon másképp látott engem, mint a szakma általában. Mondok egy másik példát: Várkonyi Zoltán rendezte az Egy magyar nábob című Jókai-filmet, és volt benne egy szerep, Chataquela, a táncosnő. Már mindenkit kipróbáltak, az összes fekete hajú színésznőt, de végül én kaptam meg a szerepet, mert én tudtam a legjobban táncolni. És ezt a próbafelvétel döntötte el. Én Berczik Sári néni növendékeként művészi torna bajnok voltam. Hívtak Weimarba is táncolni, az is lehetett volna egyfajta karrier, de végül is a színészetet választottam. De a tanult mozgást később mindig fel tudtam használni a szerepeimben. Két filmbe szerettem volna nagyon bekerülni, az egyik épp az Iszony volt, a másik a Bizalom. Akkor jöttem vissza Magyarországra, amikor Szabó Pista készült a filmre, azt a szerepet borzasztóan akartam. Persze, Bánsági Ildikó nagyszerű és csodálatos volt a filmben, hozzányúlhatatlanul jó. De engem ezek a sebezhető, érzékeny karakterek mindig vonzottak.

Térjünk vissza az Esős vasárnaphoz! Ahhoz a filmhez is készült próbafelvétel? Milyen hangulata volt a forgatásnak? Éreztétek, hogy a kor kultuszfilmjében dolgoztok?

A rendező Keleti Márton volt, én velük, az idősebb generációval kezdtem: Keleti Márton, Várkonyi Zoltán, Fábri Zoli bácsi, Révész György és a Makk Károly, aki ugyan fiatal volt, de az előző generációtól tanult, akik még a régi iskolát képviselték. Ők a háború előtt kerültek a filmszakmába, akkor voltak fiatalok, még a háború előtti filmgyártásban nevelődtek. Nekik az volt a kötelező lecke, hogy megtalálják, ki és mi kell a közönségnek. Ez alapvető elvárás volt. Az Esős vasárnapnál is ki kellett menni próbafelvételre a Hunniába. Utána a Keleti Marci bácsi levetítette nekünk az anyagot: Halász Judit, Béres Ilona meg én ültünk a nagyvetítőben. És hát rémes volt, színpadiasan játszottunk, mert előtte nem filmeztünk. Borzasztóan sírtunk, kiabáltunk, aztán majd elsüllyedtünk szégyenünkben a nagyvetítőben. Akkor fejeztük be a másodévet a Főiskolán, addig nem adtak ki dolgozni, nem volt semmilyen tapasztalatunk. De végül Marci bácsi mégis minket választott. Nála két éceszgéber volt, Szász Péter és a Bacsó Péter. Sosem felejtem el, két igazi profi mászkált körülöttünk, és csak úgy dobták az ötleteket, dialógokat: te ezt mondd, neked ez a mondat való, neked meg az. Keleti Márton a ‘45 előtti filmgyártásban azt tanulta meg, hogy csak akkor kap pénzt a következő filmjére, ha sikert csinál. Ilyen egyszerű.

A Főiskolán tanultatok filmszínészetet vagy filmtörténetet? Kikkel jártál együtt, hogyan emlékszel vissza a Főiskolára?

Béres Ica, Halász Jutka, Polónyi Gyöngyi, Szegedi Erika voltak az osztálytársaim, nagy lánycsapat gyűlt ott össze. Akkoriban háromezren jelentkeztek a Főiskolára, és abból vettek fel hat-nyolc lányt és négy fiút, nagyon kemény rostán mentünk keresztül. És az osztályfőnökünk Pártos Géza. Hát ő abszolút színházi mester volt, a film nem nagyon érdekelte. Filmezést egyáltalán nem tanítottak. Ma már máshogy működik, a lányom, Horváth Lili, már kapott filmszínészi képzést is, az ő korosztálya már tanulta, nekik volt filmszakmai órájuk. De tudod, mit mondok én: a filmben nem kell játszani, ott csak lenni kell. Minden színjáték a filmben, amikor hozol egy figurát – amit színpadon lehet – ha nem éled, az hamis. Épp ezért csodálatos a filmezés. Én azért szeretek ilyen zárt térben játszani, mert ott minden kiderül rólad, az izzadságod, a lelked, a gondolatod – minden. A lányokkal az Esős vasárnap alatt közeli barátnők lettünk. Együtt öltöztünk: Halász Jutka, Béres Ili meg én. A pasaréti filmgyárban forgattunk, közös öltöztetőnőnk volt. A harmadik nap azt mondta ez a néni: kisművésznők, én öltöztettem Mezey Máriát, Tolnay Klárit, Dajka Margitot, akik bejöttek reggel és köszöntek. Nagyon elszégyelltük magunkat, mert mi oda csak berobbantunk, vihogtunk, mint a gyerekek. Az első asszisztens Kovács András volt, az egyik dramaturg pedig Huszárik Zoltán, és mi ott vagyunk húszévesen, minden szakmai tapasztalat nélkül. Kovács Andrist bízták meg avval, hogy felvétel előtt átvegye velünk a szöveget, és mi eljátszottuk, hogy egy kukkot sem tudunk, pedig otthon bevágtuk. Szegényről már folyt a víz, mi meg röhögtünk. Kölykök voltunk, na.

Szerintem ez csak jót tett a filmnek, mert lejön a naiv fiatalság, a báj, ettől hiteles.

Őrületes közönségsiker volt. Ennek a filmnek a gázsijából vettem az első télikabátomat, egy teddy bear bundát. Háromezer forintot kaptunk a filmért. De akkor még senkit nem érdekelt a pénz, mindenki szegény volt. Mi arra mentünk rá, hogy műveltek legyünk.

Ha már említed a kort, beszéljünk erről! 1962-ben készült a film, ez az úgynevezett „olvadás” korszakának a kezdete. Hogyan éltétek át, mi történt veletek, mibe csöppentetek a sikeres bemutatkozás után?

Az egy fantasztikus időszak volt. Épp a napokban adták valamelyik csatornán Fellini Nyolc és fél című filmjét, és ahogy néztem, visszajött az egész korszak, amikor a Jules és Jimet megnéztük számtalanszor, és Jeanne Moreau volt az ideálunk. A kor sztárjai Brigitte Bardot meg Sophia Loren voltak, de számunkra nem, mi Jeanne Moreau-ért voltunk oda. A Főiskolán semmit nem tanultunk a filmjátszásról, de vetítések voltak. Akkor robbant a Nouvelle Vauge, a Francia Újhullám, mi azért rajongunk. Ugyanakkor egyáltalán nem hatott ránk Amerika, leginkább azért, mert nem nagyon jöttek be amerikai filmek. Csak a franciák és Bergman. Mindenki Liv Ullmann akart lenni. Nekünk ők voltak az ideáljaink. A rendezők közül Fellini, Visconti, Bergman, Truffaut. A Gorkij fasorban működött a Filmművész klub, ahol olyan filmeket is bemutattak, amik nem kerültek rendes forgalmazásba, oda jártunk, de oda járt mindenki. A másik fontos hely a Fiatal Művészek Klubja – az volt mindennek az alfája és az ómegája. Ezeken a helyeken mindenki ott volt, zenészek, képzőművészek, írók, filmesek. Mindenki együtt volt, megismertük az egész szakmát. Ott voltak Szabó Pistáék, Rózsa Jancsi, Kardos Feri. Az írók közül Mándy, aki akkor még nagyon jó karban volt, azután Thurzó Gábor, Ungvári Tamás, Örkény István, Csurka. Az Esős vasárnap sikere után Örkény valahogy kiválasztott engem meg a Bérest. Halász Jutka akkor már Szabó Pistáék társaságához tartozott. Örkény még le volt tiltva ‘56 miatt. A Júlia utcában laktak Radnóti Zsuzsával egy garzonlakásban, minket oda befogadtak, és mi majdnem minden este náluk ültünk. Ott ismertem meg Déry Tibort, Tamási Áront, ott volt mindig Ungvári, Makk Karcsi, Karinthy Cini. Mi nem fogtuk fel, milyen nagy emberekkel vagyunk együtt, úgy közlekedtünk köztük, mint a gyerekek, és rengeteget olvastunk. Ott voltunk, amikor Makk készült a Macskajáték megfilmesítésére, folyton vitatkoztak Örkénnyel. Mi ott sok mindent megtudtunk történelemről, politikáról, eléggé képben voltuk, és megkérdeztük Örkénytől, hogy lehet, hogy az írók vallottak Déryre. Mire azt mondta, kislányok, azért nagyon nagy dolog ám a félelem. De mi azt hittük – mondta Örkény –, hogy Déry már kint van Franciaországban, és nem lehet semmi baja. Ő előttünk ült egy fotelben, mi a földön, úgy hallgattuk. Irodalomról, filmről, politikáról ment a duma, mindenre ez a társaság nevelt. És ebben a garzonlakásban ünnepeltük, amikor Istvánnak a letiltás után először jelenhetett meg egy írása az Élet és irodalomban, a Niagara Nagykávéház. Ő olvasta fel. Olyan boldogság volt, hogy végre megjelenhetett az Örkény. És mindehhez húszéves vagy. Közben ott voltunk minden színházi premieren. Ebben az időben forgattam Makkal a Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című filmet. Azután jött egy tévéfilm, az Utak. Mihályfi Imre rendezte, Kállai Feri volt a partnerem, Várady Hédi és Lőte Attila játszott még benne, és Mainzban megkapta a legjobb tévéfilm díját. Azzal a filmmel voltam először külföldön.

Érdekes, hogy az a filmes és kulturális élet, amibe te pályakezdőként belecsöppentél, egyszerre hordozta a háború előtti tudást és tradíciót, ugyanakkor mindez keveredett a modernizmussal és a hatvanas évek oldódó közhangulatával. Ez elég ritka együttállás.

Ez egy történelmi helyzet volt. Én ‘56-ban kerültem fel Pestre Egerből tizennégy évesen. Együtt lakhattam kollégiumban a nővéremmel, aki a képzőművészetire járt. Ők művészek voltak, nekem köpenyben kellett járnom. Október 23.-án megyek haza, és mondják a lányok: szaladj a menzára, mert palacsinta van, de mi megyünk fölvonulni. Beletettem a zsebembe a palacsintát, rohantam, és bekapcsolódtunk a műszaki egyetemisták felvonulásába. Én mindenhol ott voltam aznap, a Rádiónál és a Sztálin szobor ledöntésénél is. Az a legviccesebb, hogy Mészáros Márta filmjében, a Napló szerelmeimnek-ben volt a jelenet, amikor ledöntjük a Sztálin-szobrot, és én a filmben épp ott álltam, ahol annak idején, tizennégy évesen.

Abból a szoborból nagy botrány lett. Amikor felépült a díszlet-Sztálin a Felvonulási téren, mindenki halálra rémült, hogy megint Sztálin a hős, mi lesz ebből? Ki kellett írni, hogy filmforgatás, az emberek csak akkor nyugodtak meg.

Az a forgatás nekem azért volt érdekes, mert amikor tizennégy évesen ott álltam a tömegben, csak az izgalom hajtott, a kaland, de nem értettem, mi történik. Hiszen előtte gyerekként boldogan énekeltem, hogy éljen Rákosi elvtárs! Amikor a Mártával forgattuk a szobordöntést, akkor értettem meg, mi is történt azon a napon, és mit jelentett ez az embereknek.

Ha már Mártát említed, beszéljünk kicsit a rendezőidről! Keleti Márton, Várkonyi Zoltán, Szabó István, Makk Károlyki hatott rád a legerősebben?

Kezdjük az Esős vasárnappal! Keleti Marci olyan légkört teremtett, hogy mi nem éreztük magunkat színésznőnek, inkább egy családnak, akik együtt létrehoznak valamit. Ez a tapasztalat – miután már túl voltam a külföldi karrieren is – egyedül Mészáros Mártánál jött vissza. És ez lejön a vászonról is, hogy mindenki magától értetődő módon éli a filmbeli karakterét. Mindenki odafigyel a másikra. Amit Márta mond, az nem instrukció. Ő olyan hangulatba hozza a színészeit, hogy az ember egyszer csak benne van abban a szituációban, ami a filmhez kell. Hozzájuk még Zsurzs Éva hasonlítható, a történelmi tévéfilmjeiben ő elérte, hogy nagyon természetesen tudtuk hordani azokat a korabeli ruhákat, parókát. Egyszer megkérdeztem a Mártát, hogy mi hogyan is kerültünk össze? Én dolgoztam Jancsóval, de vele színházban. Nála együtt játszhattam Madaras Jóskával, Jobba Gabival. Lent próbáltuk a gyulai Várszínházban a Vitéz Nagybányai Horthy Miklóst – Hernádi Gyula írta a darabot – és akkor lejött Mészáros Márta. A szakmából, persze, ismertük egymást. Lent ült a nézőtéren egy francia producerrel, akkor forgatták az Annát Marie-José Nattal. A francia producernő azt mondta, az a szőke nő kell nekünk. Ez volt az első filmem Mártával. Ez egy jó találkozás volt, nagyon megértettük egymást. Utána belekerültem az első Naplóba, ami elég furcsa volt, mert rám, a szőke szexbombának elkönyvelt színésznőre egy elvtársnőt bízott, egy olyan igazi pártnőt. És az a jelenet az nagyon él. Aztán a Mefisztóban is egy náci pártfunkcionárius nő szerepét kaptam, mert a Szabó Pista látott a Naplóban. Márta akkor is bátor volt, amikor a Piroska és a farkas filmben odaadta nekem a Nagymama szerepét. Egy kanadai nő volt a mama, én a nagymama és Makay Margit a dédmama. A Márta bátran mer szerepet osztani, ehhez van egy különleges érzékenysége. Ő mesélte, hogy amikor megmutatta a fényképemet a kanadai producernek, hogy én leszek a Nagymama, a producer elájult, hogy ez lehetetlen. Azután meglett a szerep. Ehhez mérhetetlen bizalom kell a színész iránt. És Márta volt az, aki rögtön hívott, amikor bajban voltam, anyagilag nullára kerültem a lányommal, minden filmjében adott szerepet. Nem is kellett kérni őt, magától szólt.

Az Esős vasárnap robbant, és utána te folyamatosan filmeztél. Akkoriban inkább filmszínésznőnek érezted magad vagy színházi színésznőnek? Kérdés volt ez egyáltalán?

Nem volt kérdés, mert a kötelező vidéki év után, amit Szegeden töltöttem, Marton Endre és Major Tamás egyből szerződtetett a Nemzeti Színházba, és ott a Bűnbeesés utánnal kezdtem. Közben folyamatosan forgattam. De Béres Ili meg Halász Jutka is, egyik filmből vagy tévéfilmből mentünk a másikba. Csináltam a Bob herceget, a Várkonyi-filmeket, a Jó estét nyár…-t, és ami gyönyörűség volt: Mándynak az első filmjét, a címe Ketten haltak meg. Palásthy György rendezte, Tordy Géza volt a partnerem, és Görbe János a másik főszereplő. És közben jött a Sarkadi-regény, A gyáva. Azt hittem, hogy ezek a drámai szerepek folytatódnak majd.

De vett egy éles kanyart a pályád. Kikerültél Ausztriába, híres lettél Nyugaton, igazi sztár, mint Terry Torday. Két kérdés adódik: ha a Nemzeti Színházban főszerepeket játszottál és folyamatosan filmeztél, miért mentél el, illetve ha kint befutottál, miért jöttél haza?

Kezdjük a végén. Amit arról meséltem neked, hogy micsoda szellemi és művészi pezsgésbe kerültünk mi húszévesen, annak később az lett a jelentősége, hogy amikor már – nevezzük nevén – európai sztár lettem, miért is jöttem haza. Hiányzott az a szellemi közeg, amiben nevelődtem. Itthon én olyan színészeket láttam színpadon és filmen, akiknek a nyomába sem ért az akkori német és osztrák színészet. Pedig az elittel dolgoztam, de azt mondtam, amíg itthon láthatom a Darvast meg Ruttkai Évát a Vígszínházban, és láthatom a Törőcsik Marit, akivel együtt öltöztünk a Nemzetiben, ezt nekem nem pótolja sem a hírnév, sem a pénz. Én itthon olyan minőségi szakmával voltam elkábítva, hogy ahhoz képest nulla volt az, amit kint láttam. Egyszerűen vágytam vissza a magyar kollégák, művészbarátok közé.

Akkor most idézzük fel azt is, hogyan kezdődött! Még javában szocializmus van, egyszerű halandó útlevélhez sem jut, csak háromévente, ha egyáltalán. Hogyan jött a megkeresés, hogy ment akkoriban a szerződtetés?

Franz Antel, a Neue Delta Film osztrák producere és rendezője – az övé volt a leghíresebb filmes cég Ausztriában – volt az első, aki a Hungarofilmen keresztül bérmunkát hozott Magyarországra. Ma ez már bevett gyakorlat, ebből él a szakma, de akkor, a hatvanas években ez teljesen új volt. Még a szegedi színházban játszottam, amikor kaptam egy hívást a Hungarofilmtől, hogy a Gránit című filmhez engem akarnak. Elküldték a könyvet, anyukával otthon megtanultam a szöveget, a partnerem Armin Mueller-Stahl volt, aki már akkor fogalomnak számított. Ez egy hatrészes tévésorozat volt, amiben én egy magyar származású énekesnőt játszottam, tehát belefért az akcentus. Az NDK-ban forgattuk. Engem úgy kotortak elő, hogy magyar filmekben láttak. Ez után bukkant fel Herr Antel. Egy nap behívták Latinovits Zoltánt meg engem, hogy jön ez a Herr Antel, és meg akar nézni minket. Én semmilyen nyelven nem tudtam, még a legjobban oroszul, mert azt tanultuk az iskolában. Ültünk a Zolival, őt úgy kezelték, mint egy óriási sztárt, én meg gondoltam, legalább keresek egy kis pénzt. Kiderült, hogy ez a Die Wirtin von der Lahn (Suzanne, a vendégfogadósnő) című film, ami a napóleoni háborúk idején játszódott, amikor a vándorszínészek echós szekéren jártak, és mindig valami veszélybe kerültek, ebbe a csapatba kellett egy vezető művész, ez lett volna Zoli, én meg az egyik komédiás. Egyszer csak kapok a Hungarofilmtől egy üzenetet, hogy ruhapróbára kell mennem Bécsbe. Én addig még nem jártam Bécsben. Természetesen jött velem a tolmács, meg a Hungarofilmből egy elvtárs. Bementünk a műterembe, kifestettek, rám tettek egy parókát, mondták, hogy jön egy olasz sztár, neki lesz próbafelvétele, én leszek a partnere. Mondtam, hogy én nem beszélek olaszul, mit csináljak. Nem baj, itt a szöveg, ő majd mondja olaszul, én meg mondjam magyarul. Megvolt a próbafelvétel, levették a méretemet a ruhához, jövök haza. Éppen az akkori szerelmemmel, Iglódi Istvánnal nyaraltunk Siófokon a Nemzeti Színház üdülőjében, amikor megjelent egy Chevrolet Impala kocsi, kiszáll Jutasi Dezső, a Filmgyár nemzetközi részlegének a gyártásvezetője, Dósai István, a Hungarofilm igazgatója és Herr Antel, engem kerestek. Kivágtattam egy ócska bikiniben. Azt mondták, Terikém, megkaptad a női főszerepet. De milyen főszerepet? – én a forgatókönyvet sem olvastam. Te leszel a Fogadósnő. Kérdezem tőlük, de hogy? Kiderült, hogy a bécsi próbafelvételt megnézte a francia, a német és az olasz producer is, akik összeadták a filmre a pénzt, és azt mondták, hogy az olasz pasi nem kell, de ez a kislány maradjon. Így lettem én a főszereplő. Elkezdtünk forgatni, és kaptam egy tanárt, hogy majd megtanít németre, de hát rettenetes akcentusom volt. A harmadik nap után azt mondták, nem baj, majd szinkronizálnak, játsszak magyarul. Egy híres német színésznő sokszoros gázsiért leszinkronizált. Itthon forgattunk a Balaton mellett, a stáb magyar volt, Jutasi Dezső volt a gyártásvezető. Latinovits végül visszaadta a szerepet, de benne volt Harald Leipnitz, aki akkoriban Münchennek a legnagyobb színésze volt, Pascale Petit francia színésznő, és még rengeteg akkor menő német és osztrák színész. A film romantikus, kosztümös vígjáték, pikáns mozi volt.

A szerződést ki kötötte?

A nevemben a Hungarofilm tárgyalt, a szerződést a Koncert Iroda kötötte, a gázsimat forintban kaptam. Semmibe nem szólhattam bele, de mivel a háromszorosát kaptam, mint itthon egy magyar filmért, nagyon örültem a lehetőségnek. Később kiderült, hogy a magyarok szépen lenyúltak tőlem egy csomó pénzt, és a legutolsó bécsi statiszta is többet kapott, mint én. Ez a magyaroknak és Antelnek óriási üzlet volt. Azt is megtudtam, hogy a szerepre eredetileg Ursula Andresst akarták, de ő túl sokat kért, és a producerek rájöttek, hogy a szerepet ez a magyar csaj is meg tudja csinálni fillérekért, új arc, a közönség szeretni fogja. Lement a forgatás, visszamentem játszani a Nemzetibe, és akkor megint keresett a Hungarofilm, hogy este, előadás után jön értem a kocsi, mert Bécsben megkaptuk az Aranymedált. Abban az évben A vendégfogadósnő lett Európa legnézettebb filmje Franciaországban, Németországban, Ausztriában – mindenütt szinkronnal ment. Ez akkor nekem nem jelentett semmit. Huszonöt éves voltam. Kivittek egy szép kocsival, rám adtak egy elegáns ruhát, a Sachernél volt a fogadás, egy büdös fillért nem kaptam, tudtam, jövök vissza, mert másnap Az ifjúság édes madara megy a színházban. Ekkor történt a fordulat: ide jött megint Herr Antel, hogy készül egy másik filmet forgatni Dietmar Schönherrel, azt is itthon forgatjuk. Ez után a film után Herr Antel találkozott anyukámmal, aki beszélt németül. Antel elmondta, hogy szeretnének velem egy szerződést kötni, hogy a Neue Delta film leköt engem három évre. Tudták, hogy nincs lakásom. Egy hat négyzetméteres udvari szobában laktam albérletben. Amikor a külföldi sajtó idejött velem interjúzni, elmentünk a nővéremék lakásába a tolmáccsal, mert az enyémet nem lehetett mutogatni. Anyuka akkor azt mondta, hogy ha kapnék egy kis lakást, akkor vállaljam. Belekerültem ebbe a kettős helyzetbe, egyrészt ott voltak Örkényék, Szabó Pistáék, a művészbarátok, másfelől a Nyugat, a biznisz, a pénz. És a kaland. Vállaltam. Jöttek zsinórba a filmek, és egy nap arra ébredtem, hogy „Terry Torday” fogalom lett kint. Velem a Koncert Iroda kötötte a szerződést, de senki nem látott bele a kártyákba, tehát engem ott csaphattak be, ahol akartak. Aláírtam a hároméves szerződést. Mentem egyik hivatalból a másikba, meg kellett ígérnem, hogy nem fogok disszidálni. A Nemzeti Színház kért egy elég komoly összeget Herr Anteltől, mert a futó darabokban pótolniuk kellett engem, és elengedtek fizetés nélküli szabadságra, de érvényes szerződésem volt. A külsőket sokszor itthon forgattuk, de rengeteget forgattam Olaszországban is. A sminkes magyar volt, a fodrász magyar volt, Bánhidi Laci bácsi minden filmben benne volt, szóval nem szenvedtem a honvágytól. Ez a Suzanne, a fogadósnő óriási siker lett, Antel berúgta a labdát, ő ebből milliárdos lett. Még vagy hat Suzanne-filmet csináltunk, ezekben lovagoltam, fiúruhában jártam, vívtam, óriási sztár lettem. Én nem lettem milliárdos, pedig én voltam Suzanne. És utána is még elég sok kinti filmben játszottam, az egyikben például Rómában, a Cinecittában gyújtottam föl magam. Ott voltam az európai film szívében. Ha akkor megkeres Antonioni vagy Fellini, felkér akár csak egy epizód szerepre, én biztos kint maradok, de legalább még ráteszek tíz évet. Az egyik filmet Heinz Rühmann-nal forgattam, aki akkor már legenda volt. Három hétig egy hajón forgattunk, bejártuk a görög szigeteket. Utolsó nap, amikor végeztünk már Münchenben, visszamentem az öltözőbe, mert otthagytam valamit. Az ajtón már egy másik név volt: Liza Minelli. Fogalmam sem volt, ki ő. Azután itthon megnéztem a Kabarét, és sírtam. De éreztem, hogy ez nem az én utam, a szexi vígjátékok, romantikus történelmi filmek, a kommersz. Az embernek észre kell venni, hogy nem azon az úton jár, amin szeretne. Meglett a lakásom és egy Volvo kocsim, elég volt. Soha nem bántam meg, hogy hazajöttem. Nem akartam egy báróhoz férjhez menni, nem akartam nagyobb autót, vissza akartam kerülni a hazai művészeti életbe. Bár nem várt nehézségekbe ütköztem, ez volt az életem legjobb döntése. És hogy megszültem a Lilit.

Milyen nehézségekről beszélsz? Európai hírű lettél, sok tapasztattal, egy Volvóval. Mi történt? Arra célzol, hogy elterjedt rólad, hogy pornófilmekben játszol?

A filmjeimből itthon egy kockát sem engedtek bemutatni. Nem voltak ezek pornók, sosem látszottam meztelenül, ezek kosztümös, erotikus vígjátékok voltak. De ezeket a mendemondákat nem véletlenül terjesztették. A történet azzal kezdődött – ezt akkor nem tudtam, csak később raktam össze magamnak –, hogy engem valamiféle kémkedésre akartak beszervezni. Azóta már tudom, hogy mindenkit, aki rendszeresen járt Nyugatra, megkerestek. Egy férfival találkoztam a Déryné kávéházban. Azt kérte, hogy segítsek a hazámnak, ha majd erre meg arra megkérnek, jelenteni valakiről, vagy kivinni egy levelet. Ez ma viccnek tűnik, de komoly következménye lett. Mikor én az elvtárssal beszéltem a Dérynében, és ő elmondta, mit akar, én azt válaszoltam: Elvtárs, ha én a Nemzeti Színház tagja vagyok, játszottam tizenöt magyar filmben, és lakom egy szűk, társbérleti szobában, ennyit értem el, akkor én miért segítsek maguknak? Meg azt is mondtam, hogy egyébként büszke vagyok arra, hogy engem méltónak találnak ilyen feladatra, de én pletykás vagyok, és iszom is, olyankor nem tudom tartani a számat, tehát én nem vagyok ilyesmire alkalmas. Nem tudtak beszervezni. Utólag jöttem rá, hogy ez akár veszélyes is lehetett volna, hiszen szabadon járkáltam ki-be, találkoztam sok fontos emberrel Nyugaton, és nyilván ott is megfigyeltek, hogy mit csinál itt ez a szocialista bébi. A férfi a Dérynében csak annyit mondott, hogy felejtsem el, hogy találkoztunk, és majd nagyon meg fogom bánni, hogy nem vállaltam. Azután három évig nem történt semmi, majd amikor visszajöttem, és jelentkeztem a Nemzetiben, ahol tag voltam, kidobtak. Pedig értem pénzt kaptak, és érvényes szerződésünk volt. Amikor később együtt dolgoztam Majorral, ő elmondta, hogy ne gondoljam, hogy az Aczél elvtárs miatt küldött el. Nem, egészen más helyről kaptak egy telefont, ahogy minden pesti színház is kapott, hogy engem nem szabad alkalmazni. Tudod, mi fáj? Hogy azok az emberek, a hungarofilmesek, Dósai, Jutasi, akik engem lényegében üzletileg eladtak, és jól kerestek rajtam, nem álltak ki mellettem. Ők gyártották a filmeket, ők olvasták a forgatókönyvet – szó szerint ők adtak el. És mindannyian pozícióban voltak, amikor engem nem vettek vissza a Nemzetibe, nem játszhattam sehol Pesten. Megértettem, hogy a hálózat működik. De lementem Pécsre, elkezdtem elölről. A filmből nem estem ki, mert öt év volt a nyugati kaland, huszonöttől harmincéves koromig, de az alatt az idő alatt is forgattam fontos filmeket, A gyávát, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című filmet, azután a Révész Gyurival A Pendragon legendát. A színháznál volt rögös a visszatérés. A filmnél inkább az történt, hogy jött egy új generáció, aki úgy könyvelt el, hogy én pornográf színésznő vagyok. Mivel az Antel-filmeket itthon nem játszották, a rágalmak ellen nem tudtam védekezni. Bárhol jártam az országban, összesúgtak a hátam mögött. Szóval a hálózat működött, még a rendszerváltás után is érzékeltem ezt. Azt hiszem, a maiaknak sokkal könnyebb, ha kint próbálkoznak, hiszen nincs két részre osztva a világ. És örülök annak is, hogy engem nem nyelt el a rendszer csapdája. Mert sok nagy tehetség ráment, mint például Bódy Gábor. De itt volt néhány világviszonylatban nagy tehetség. Ezeknek az embereknek nagyon nehéz volt elviselni azt a bezártságot, ami itt volt. És igen, van olyan ember, aki ezt nem viselte el, mint például a Latinovits. Ő mindig azzal jött, hogy hamarosan színházat csinál, a társulat is megvolt a fejében, én is benne voltam, de nem hagyták neki.

A végén játsszunk egy kicsit! Kit mondanál, ha csak egyet szabad megnevezni, a számodra legkedvesebb rendeződnek, írónak, színész partnernek, operatőrnek?

Tévéfilm rendező: Mihályfi Imre, játékfilm: Mészáros Márta. Azért a Márta, mert ő volt az, aki a legkülönbözőbb karaktereket bízta rám. Író: Fejes Endre, aki haláláig jó barátom volt. Vele úgy ismerkedtem meg, hogy egyszer előadás után beültünk valahova, ott volt Kálmán Gyuri, Törőcsik Mari és egy ismeretlen ember – ez volt a Fejes Endre. Rám nézett, és azt mondta: Tordai, magának el fogják nyisszantani a nyakát. Odasúgtam Marinak, te, ne haragudj, ki ez, aki itt ül, ez normális? Aztán kiderült, hogy Fejes akkor írta a Jó estét nyár-t, és ahogy engem nézett, nem tudott hova tenni, szőke, sikeres, de tudta, hogy ezzel a nővel valami lesz. Ilyennek írta meg a Karácsony Zsuzsát, aki mindenáron útlevelet akar, ki akar menni Nyugatra, ezért vágják el a nyakát. A legkedvesebb partnerem Darvas Iván. Vele sokat dolgoztunk együtt, ezek közül a Próféta voltál, szívem a legfontosabb. Kezdjük azzal, hogy gyönyörű férfi volt. Nagyon fölnéztem rá, művelt volt, és szeretett velem beszélgetni. Ő úgy beszélt nekem a jelenetünkről, mint az írók, a művészek, akik között nevelkedtem. És hát mellette nagyon nőnek érezte magát az ember. Operatőr pedig a Koltai Sutyi. Mert olyan szép és olyan furcsa soha nem voltam, mint a Mefisztóban. Amikor a film megnyerte az Oscart, sokan megnézték. Nem sokkal ezután fölhívott egy amerikai producer – akkor már évek óta itthon éltem – és felkért egy szerepre. Kérdeztem tőle, honnan ismer? Azt mondta, hogy a Mefisztó vetítésén látott. Készültek az Artúr király filmre, és az egyik szerepre én kellettem nekik. Dubrovnikban forgattuk Candice Bergerrel, Malcolm McDowell-lel, nagy szereposztással. Én akkor annyira örültem, hogy visszafogadott a szakma, itthon lehetek, dolgozhatok, a Lili is megszületett. Elég volt a vándorlásból.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 14-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13914