KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Reisz Gáborral

„Iszonyú sok hülyeséget csinálok”

Kránicz Bence

A VAN után tudta, hogy bele fog dögleni a következő filmbe, és akkor sem felelhet meg mindenkinek. A Rossz versek menekülés a gyerekkorba.

 

A magyar filmszakmában az első film leforgatásánál talán csak a második elkészítése nagyobb kihívás. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan vagy a Rossz versek készítését élted meg nagyobb feladatként?

Egyértelműen a Rossz versekét. Mikor visszajöttem Párizsból és már írtam a filmet, egy buliban összefutottam Török Ferenccel. Meglátott, és elkezdett röhögni. Aztán azt mondta, bele fogok dögleni a következő filmbe, annyit dolgozom majd rajta, és úgy sem lesz elég jó. Bele is döglöttünk. Az elvárás az, hogy mindenki kicsit azt akarja átélni, amit a VAN-tól kapott. Ez érthető nézői igény, de innen csak csalódni lehet.

Miért döntöttél úgy, hogy kifejezetten hasonló filmet akarsz csinálni?

Nem akartam, hogy hasonló legyen, egyszerűen csak azt döntöttem el, hogy nem befolyásolhat a VAN sikere. Sokáig teljesen más típusú zsánerfilmben gondolkodtam, de rájöttem, hogy nem akarhatok az elvárásoknak megfelelni, nem lehet racionálisan kitalálni egy stratégiát arra, milyen legyen a második film. Ennél egyébként is szentimentálisabb, érzékenyebb alkat vagyok, az befolyásol, ami éppen történik velem.

Milyen lépésekben forrott ki a Rossz versek koncepciója?

Az említett zsánerfilmből indultam ki, amit aztán eluralt a személyesség. Az emlékképek, amelyek átszövik és kicsit asszociatívvá teszik a Rossz verseket, fontosabbak lettek nekem, mint az, hogy recepteskönyből írjak filmet. A zsánerfilmeknek vannak szabályai, sajátos formavilága, amiből folyamatosan ki akartam törni.

Nem tudnád zsánerfilmben megfogalmazni a személyes problémáidat?

Eleinte ezt szerettem volna, a VAN előtti kisfilmjeim sem nyíltan személyesek. A Rossz verseknél a film noir volt a kiindulópont, aminek nagy rajongója vagyok. Sok tervem van, nem tudom, legközelebb mit csinálnék. Nehéz megtalálni, mi az, ami tényleg érdekel, ami érzelmileg meghatároz. Most jobban érdekelt a személyesség.

Volt olyasmi, amit rendezőként a Rossz verseknél tanultál meg vagy próbáltál ki először?

Nincs olyan területe a filmkészítésnek, ahol ne lett volna valami újdonság a Rossz versek esetében. Megírtam életem első nagyjátékfilm-forgatókönyvét, a VAN-nál ugyanis rendes, összefüggő, fejlesztett könyvünk sem volt. Egy teljes csapattal fél évig kőkeményen készítettük elő a filmet, nagy stábbal forgattunk, két operatőrrel, öt különböző nyersanyagra, VFX-trükkökkel. A zenét három alkotótárssal közösen írtuk. Ezek mind újdonságok voltak. Számomra az volt a legfontosabb, hogy eklektikus filmet csináljunk, amiben látszólag nincs rendszer, ami még a kronológiát is felborítja, de van egy biztos, összetartó pontja: a főhős személye.

Nem említetted nehézségként, hogy te játszod a főszerepet.

Azt kifelejtettem, teljesen extrém helyzet volt. Játszani nagyon élvezetes, remek színészekkel dolgozhattam, profikkal és amatőrökkel is. A filmbeli legjobb barátom a valóságban is a lakótársam, vele még este tízkor, otthon, egy sör mellett is folytattuk a próbákat. Engem is meglepett, hogy nem zavart, ahogy játszom. Néhány helyzetben éreztem csak úgy, hogy feszélyez, ha sokan néznek a monitoron keresztül, ennél nagyobb intimitásra van szükségem.

Instruált valaki a forgatáson?

Szóltak, ha technikailag valami nem stimmelt, vagy béna volt egy-két mondat. Leginkább három emberre hallgattam: Berkes Juli producerre, Bacskai Brigitta szkriptesre és Fignár Annára, aki dramaturgként és asszisztensként is, a rendező munkatársaként dolgozott mellettem, és végigcsinálta az egész próbafolyamatot. A színészeknek biztosan frusztráló volt, hogy őket instruálom, magamat nem, mintha én olyan jó lennék. De ha te vagy a rendező és a színész is egyszerre, nincs külső hang, aki azt mondja neked, hogy rendben volt egy jelenet. Ez nagyon nyomasztó volt, bizonytalanságban tartott. Először egy beállításban vettük fel a jeleneteimet, ezeket akartuk váltogatni a feszesebbre vágott emlékképekkel. Ez papíron nagyon jó ötletnek tűnt, de rá kellett jönnünk, hogy nem működik: eklektikus stílusú film van, de eklektikus ritmusú nincs, vagy legalábbis mi nem tudjuk megcsinálni. Szerencsénk volt, hogy kísérletezhettünk, így ezt a koncepciót is félre tudtuk tenni.

Van kedvenc színész-rendeződ?

Nyilván Woody Allen, de közben ő nem olyan jó színész – ő Woody Allen. Soha nem tudnám elképzelni az Annie Hallt Danny DeVitóval vagy Gene Hackmannel. Amúgy nem volt még olyan filmem, ahol a forgatáson ne került volna szóba az Annie Hall.

A főhős szüleit ugyanazok játsszák, akik a VAN-ban is, míg a báty karakterét például más színészre bíztad. Hogyan döntötted el, hogy milyen szerepekre válassz új színészt, és hol tartsd meg az összeszokott gárdát?

Nekem ők nem a megszokott gárda. Nem az volt a szempont, hogy a VAN-ból hozzak át színészeket, hanem az, hogy Kovács Zsolttal és Takács Katival vagyok annyira jóban, hogy tudtam, hamarabb létrejön a bizalmi háló, és gyorsabban fogunk haladni a forgatáson. A többi stábtagnál is szükségem van arra, hogy a barátaimnak tartsam őket, így tudunk nyugodtan, kölcsönös bizalommal dolgozni. A főhős szüleit játszó színészek nyilván hasonlítanak is valamennyire a saját szüleimre, de ezzel persze vállaltam az összehasonlítást a VAN-nal. A Rossz versek apafigurája viszont drámaibb, kidolgozottabb, kevésbé komikus karakter.

Alkotótársaidtól idézek néhány megállapítást rólad: „nagyon maximalista”, „nem lát lehetetlent”, „iszonyú bátran és erősen átvitte az akaratát”. Te is ilyennek látod magad?

Nem vagyok maximalista. Igaz, hogy igyekszem végigvinni, amit kitaláltam. De próbálok alkalmazkodni, ami szerintem a filmkészítés lényege: születik egy terv a fejedben, amiért lelkesedsz, és onnantól, hogy meg akarod valósítani, minden pillanat a kompromisszumokról szól. Arról, hogy meg tudj szeretni valamit, ami már rég nem az, amit eredetileg kitaláltál. Szerintem én képes vagyok erre, annak ellenére, hogy iszonyú sok hülyeséget csinálok, és gyakran ragaszkodom olyasmihez, aminek semmi értelme. Például az eredeti helyszínek energiáját akarom érezni a forgatáson akkor is, ha aztán a képen semmi nem látszik a helyszínből.

Nemcsak a stábodból, hanem a filmjeid közönségéből is igyekszel közösséget építeni, például a filmzenekoncertekkel. A közösségépítéshez személyes filmekre van szükség?

Mindegyik film személyes valamennyire, csak több szűrő kerül a személyességre, ez lehet a választott műfaj vagy egy határozott formavilág is. A nagy kékség köré is szerveznek koncerteket, és az is nagyon személyes film. Rendezői szempontból a Trainspotting kevésbé személyes, de annak is kultikussá vált a zenéje. Nem hiszem, hogy ha a noirt csinálom meg, amiről beszéltem, akkor lennének ahhoz kapcsolódó koncertek. Ez teljesen kiszámíthatatlan: emlékszem, amikor a VAN filmzenekoncertjén meghallottam, hogy a közönség azokat a dalokat énekli, amelyek benne sem voltak a filmben, fel sem fogtam, mi történik. Nem tudtam, hogy az embereknek ekkora szükségük van valamiféle érzelmi bombára.

A Rossz versekben fontos helyen hallható a Gyöngyhajú lány. Ideges lettél, mikor megtudtad, hogy Jonah Hill is beletette ugyanezt a dalt az első rendezésébe?

Igen, bár ott nem halljuk Kóbor János hangját. Túltettem magam rajta.

Ma is elégedett vagy a VAN-nal? Mikor láttad utoljára?

Nyár közepén volt egy gimnáziumi vetítés. Előtte szerveztek egy beszélgetést, aztán elindult a film, és páran ottragadtunk. Megértettem egy csomó negatív kritikát a filmmel kapcsolatban, például azt, mennyire érthető, ha zavarja a nézőket Áron, a főhős passzivitása. Volt, aki azt mondta, soha nem volt ilyen ideges egy filmen – most ezt is megértettem. De nem néztem végig a filmet.

A VAN után milyen munkalehetőségeket kaptál? Milyen kapukat nyitott meg előtted a film?

Pár hónappal később már Franciaországban voltam, amit főleg a VAN sikerének köszönhettem. Fél évig nem voltam benne a körforgásban, és mikor visszajöttem, nem nagyon jöttek össze a dolgok. Indultam reklámtendereken, de négyből egyet sem nyertem meg, és rájöttem, hogy az ötödiknek neki sem akarok menni: semmi közöm ahhoz a szakmához, távol áll tőlem az értékrendje. Volt egy filmtervünk, ami sokáig úgy nézett ki, hogy megvalósulhat, már castingoltunk is hozzá, de a tévétársaság, amely támogatta volna, végül nem tudta vállalni a költségeket. Közben már a Rossz versekkel foglalkoztam, és végül nem is csináltam semmit azon kívül. A VAN után mélypont következett az életemben: sorban gratuláltak az emberek, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan lépjek tovább. Bemenekültem a gyerekkorba, próbáltam megválaszolni, hogy ki vagyok, hogyan jutottam ide – szerintem ezeket a kérdéseket két-három évente mindenki felteszi magának. Ekkor próbálkoztam a reklámokkal, ami nem sokat javított a helyzetemen. Nem azért nem csinálok reklámokat, mert megtehetem, hogy ne csináljak, hanem mert nem akarok a saját filmjeim mellett olyasmit csinálni, amivel hülyítek másokat. Inkább nevelni szeretném az embereket, jó dolgokra rámutatni, kirobbantani őket a hétköznapokból, olyan értéket képviselni vizuálisan, aminek van köze a filmművészethez.

A Rossz versek főhősének gyerekkori alteregóiban csalódást kelt, hogy milyen felnőtt lett belőlük. A te kamasz éned elégedett lenne azzal, ahogy most élsz?

Nagyon meglepődne, és az anyagi körülményeimnek biztosan nem örülne. Viszont nagyon szerencsés vagyok, hogy olyasmit csinálhatok, amiben mind benne van az a sok önkifejezési forma, amivel gyerekkoromban próbálkoztam. Nagyon boldog vagyok, hogy filmmel foglalkozom.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13905