KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tényképek

Képregény-újságírás: Joe Sacco

Teaidő

Barkóczi Janka

Sacco újságírást tanult, mégsem külpolitikai tudósítóként, hanem képregényrajzolóként dolgozta fel tapasztalatait.

 

Ha van valami, ami az újságírói munka elengedhetetlen része Palesztinában, az minden bizonnyal a teázás. Alig ült le a társaság, már érkeznek is egy hatalmas tálcán a gőzölgő, karcsú poharak, melyekről sosem lehet előre tudni, hogy teából vagy cukorból van-e bennük több. A melengető ital kötelező elfogyasztása az egyetlen út, ami megindítja a beszélgetést, ezért különösen nagy szerencse, hogy Sacco, a képregényrajzoló-újságíró kifejezetten kedveli ezt a típusú vendéglátást. A teázás nyugodt, otthonosan intim hangulata feloldja a feszültséget és az idegeneket is közel hozza egymáshoz, egészen addig a pontig, amikor a többség képes elfeledkezni arról, hogy a jelenlevők egyike éppen a munkáját végzi. Az alkotó ugyanis anyagot gyűjt, érdeklődik, megpróbálja rábírni interjúalanyait arra, hogy két korty között meséljenek neki a börtönéveikről, elvesztett családtagjaikról, életükről és vágyaikról. A barátságosan induló társalgás során sokszor drámai élmények emléke szakad fel, soha be nem gyógyuló sebek nyílnak meg, valamint súlyos félreértések és kiirthatatlan előítéletek is megfogalmazódnak. A teázás gesztusa később a hallottak alapján készülő képregény, a Palestine egyik kulcsmotívuma lesz, ami mind grafikusan, mind jelképesen meghatározza a történet ritmusát. Talán azért is tűnik annyira természetesnek ez a megoldás, mert a tea körül zajló kedves-rettenetes találkozások legalább olyan ellentmondásosak és lebilincselők, mint a képregény-zsurnalizmus, vagyis a belőlük merítő kötet különös műfaja.

Joe Sacco 1960-ban született Máltán, de gyerekkora már az ausztráliai Melbourne-ben, majd az Egyesült Államokban telt. Az oregoni egyetemen hallgatott újságírást, ahol masszív tudást szerzett a nyugati sajtó működéséről és a kommunikáció elméletéről. Ezzel a háttérrel indult a terepre, de végül nem klasszikus külpolitikai tudósítóként, hanem képregényrajzolóként dolgozta fel a tapasztalatait.

A Közel-Keletre több ízben is visszatért, 1991-1992-ben két hónapot töltött a palesztin területeken, és az itteni élményei alapján 1993 és 1995 között sorozatot jelentetett meg. Ebből a füzérből állította össze nem sokkal később az első intifáda történetét kilenc részben bemutató Palestine-t, melyet számos rangos irodalmi elismeréssel tüntettek ki. A kötet mérföldkő lett a nem fikciós témákat feldolgozó képregények történetében, a szerzőt sokan a médiához közvetlenül is kapcsolódó irányzat pionírjának tekintik. Sacco ezek után elnyerte a Guggenheim-ösztöndíjat, melynek segítségével ellátogathatott a boszniai háború sújtotta Szarajevóba és Gorazsdéba, ami alapján a 2000-es évek elején elkészült a Safe Area Goraľde: The War in Eastern Bosnia 1992–1995, a The Fixer and Other Stories, és a két történetet feldolgozó War’s End. A következő nagyobb lélegzetű munkában ismét a palesztin kérdést boncolgatta, de ezúttal tágabb történeti perspektívába helyezte azt. Inspirációja Noam Chomsky az USA, Izrael és Palesztina kapcsolatait elemző kötetének egyik félmondata volt, melynek nyomán elindult, hogy megtudja, mi történt 1956-ban a gázai Rafah menekülttáborban és Khan Yunis-ban, ahol az alig dokumentált atrocitások során többszáz palesztint öltek meg az izraeli erők. A 2009-ben megjelent, monumentális hosszúságban hömpölygő Footnotes in Gaza már a valódi tényfeltáró újságírás eszközeivel dolgozik, és eltéríthetetlen makacssággal próbálja összerakni a konfliktus mozaikdarabkáit, amihez elsősorban ismét a szemtanúk emlékeit hívja segítségül. A rajzoló ezek után visszatért az Egyesült Államokba, hogy Chris Hedges újságíróval közösen egy kevésbé nyilvánvaló, de annál súlyosabb problémát, a szegénység okait és következményeit vizsgálja a Days of Destruction, Days of Revolt című 2012-es kötetben. Sacco képregényeiben a sajtó morális dilemmái keverednek a grafika szabad, kritikus, ironikus hangvételével, miközben kíméletlen közvetlenséggel mutatják be azt, amit talán egyetlen riporter sem tudna ilyen koncentráltan megjeleníteni.

 

Rajzolt sajtó

A grafika illusztratív funkciója már a fénykép elterjedése előtt megteremtette a kapcsolatot a nyomtatott sajtó híreivel. A 19. század első felében rendszeresen közöltek olyan anyagokat a lapok, melyek egy-egy eseményről teljes egészében rajzolt formában tudósítottak. A sűrített üzenetet tartalmazó politikai karikatúrák és a hosszabb elbeszélésre összpontosító beszámolók előkészítették a terepet a későbbi formátum megjelenéséhez. A képregény-újságírás valódi népszerűségét valójában két különböző területen felerősödő irányzat összekapcsolódása hozta meg az 1990-es évek elején. Ezek egyike a sokszor életrajzi ihletésű, nem-fikciós képregények sikere, melyek legismertebb példája a holokauszttal foglalkozó Art Spiegelman Maus című munkája, a másik pedig az 1960-70-es évekre jellemző új-zsurnalizmus, ami az újságírói szakma követelményeit betartva, de a korábban elvártnál sokkal személyesebb hangvételben, irodalmi igényességgel dolgozza fel az egyes témákat. A többek között Tom Wolfe, Truman Capote, Hunter S. Thompson és Norman Mailer neveivel fémjelzett hullám nem csak a sztorira, de az újságírói munkára is reflektál, hangsúlyozva annak feltétlen szubjektivitását. Joe Sacco művei ugyanezt a riporter-élményt villantják fel az izgalmat kereső olvasó előtt, miközben olyan problémákat vázolnak fel, melyek húsbavágóan aktuálisak.

A Palestine széles körben megismertette és népszerűvé tette a módszert, így a 2000-es évekre, különösen a szeptember 11-i terrortámadások után, látványosan megszaporodtak a hasonló vállalkozások. Ilyen például Josh Neufeld munkája, aki öt túlélő történetén keresztül mutatta be a Katrina hurrikán 2005-ös pusztítását az A. D.: New Orleans After the Deluge című kötetben, de rajzolt képregényt közvetlenül a média működéséről és a különböző médiaelméletekről is The Influencing Machine címmel. Guy Delisle a Doktorok Határok Nélkül kötelékében dolgozó feleségét kísérve publikált képregényt burmai élményei alapján 2010-ben, míg ugyanennek a szervezetnek a tevékenységét követi egy másik ikonikus mű, a The Photographer: Into War-Torn Afghanistan with Doctors Without Borders. Ez Didier Lefèvre 1986-os afganisztáni útján készített fényképeiből kiinduló, Emmanuel Guibert és Frédéric Lemercier közreműködésével alkotott hibrid, fotóesszé és képregény egyszerre.

A képregények az alkotói folyamat természete miatt lassabban készülnek el, lassabban válnak publikálhatóvá, mint a hagyományos sajtóanyagok, ezért elsősorban az elmélyült, több megfigyelést igénylő történetek feldolgozására alkalmasak. Orbán Katalin egyik, Saccóval is foglalkozó tanulmányában (Mediating Distant Violence) felhívja a figyelmet arra, hogy a fényképektől túltelített korban a grafikus ábrázolás presztízse ismét megnő, a képregényhez ráadásul még mindig asszociálható a könyvkultúra komolysága. Orbán kiemeli, hogy ezek a munkák előszeretettel választanak interkulturális témákat, melyekbe egy kívülről jött idegen, a két világ közötti összekötő személy vezeti be az olvasót. Ez a személy a Palestine esetében Joe Sacco saját figurája, aki szinte minden olyan képen megjelenik, ami nem a múltból megidézett emlék. A görnyedt, szemüveges, sapkás alak egy személyben látja el a fotóriporter és az újságíró feladatát, hiszen tapasztalatait vizuális formában és szövegben is megfogalmazza. A feldolgozás módját talán azért is hasonlítják gyakran a ma széles körben nagy népszerűségnek örvendő infografikákhoz, mert azokhoz hasonlóan, kifejezetten hatásosan egyesíti a képeket és az adatokat, a tájékoztató és szórakoztató funkciót.

 

Képregény és orientalizmus

A Palestine előszavát a posztkolonializmus gondolatának egyik első megfogalmazója, Edward Said jegyzi. Egy ízben őt magát is emlegetik a regényben, amikor a fizikailag és mentálisan kimerült Sacco-karakter kijelenti, hogy egyszerűbb lenne otthon maradni és nyugalomban olvasni Said lebilincselő munkáit, mint az írottakat a saját bőrén megtapasztalni. Said szerint a Palestine-hoz hasonló művek megszületése azért fontos, mert olyan elfelejtett, marginalizált helyeket és embereket mutatnak be, melyek a hírverseny és egyéb válogatási szempontok miatt, egyébként soha nem jutnak el a televízió képernyőjére vagy a nyomtatott sajtóba. Ezzel együtt azt is hangsúlyozza, hogy a történetek mélyebb feldolgozása azért lehetséges, mert egy olyan kívülről érkező, ifjú nyugati gondolja végig őket, aki szinte mindenhez hozzáfér, és pontosan tudja, hogyan kell rendszerezni a rengeteg kikutatott információt és háttéranyagot. A képregény mint publikáció nem független más médiumoktól, alátámasztja többek között olyan újságíró tanúk beszámolóit, mint Amira Hass, Sarah Roy vagy Gloria Emerson. Az egymást erősítő narratívák között azonban mindig többségben vannak a kívülálló, elsősorban nyugati szempontból készített anyagok, ezeknél pedig különösen óvatosan kell bánni az ítéletek megfogalmazásával. Sacco, épp ezért, inkább csak pillanatfelvételt ad az általa megtapasztalt helyzetről, rákérdez az okokra, de kínosan ügyel arra, hogy ne adjon ötleteket arra nézve, hogy mi lenne a jó megoldás.

A Palestine egy folyamat vége felé született, az 1987 és 1993 között zajló első intifáda, vagyis az izraeli megszállás ellen indított ciszjordániai és gázai palesztin felkelés idején. Sacco látogatása arra az időre esik, amikor a konfliktust lezáró oslói egyezményt előkészítő tárgyalások már zajlottak, és az érintettek megszámolhatatlanul sok, viszonylag friss traumatikus emléket őriztek az előző évekből. A töredezett, inkább benyomásokra és heurisztikus felfedezésekre, mint szisztematikus vizsgálatra épülő elbeszélés során többek között a Balata és Jabalia menekülttáborokba, Hebronba, Nablusba, Jeninbe, Tel-Avivba és Jeruzsálembe kísérjük el a szerzőt. Az út egyes állomásain elsősorban otthonokban, privát terekben zajlanak a beszélgetések, sokszor a kijárási tilalom által meghatározott időkeretbe illesztve. Gyermekeiket és korábbi házaikat elvesztő anyák, sebesülésből lábadozó lázadók, kissé zavarosan fogalmazó kamaszok mesélik el élményeiket, de meghallgatjuk a nőjogi szervezetek és a konfliktus-zónától szerencsés távolságban élő, decens tel-avivi építészlányok véleményét is. A kontrasztos, fekete-fehér esztétika inkább nyomasztó, mint szép, az arcok riadtak, fáradtak, és szinte soha nem kedvesek, a környezet általában koszos, saras, lehangoló. A szenvedés ábrázolása alapos, maga is szinte kizsákmányoló, a karakterek sztereotipek, sőt, jól felismerhető rasszjegyeket hordoznak. Sacco képregénye nem mentes a saidi orientalizmustól, még akkor sem, ha a munka során a legjobb szándékok vezetik. A tengernyi adat felsorolása, a bonyolult politikai játszmák leírása kimerítő, de érdekes olvasmány. A hektikus, elmosódó vagy éppen sokkolóan éles emlékekre, politikai hitvallásokra és ismeretterjesztő tájékoztatásra épülő dramaturgia a legváratlanabb pillanatokban megakad egy vicc, vagy egy több oldalon át tartó, magyarázó szöveg erejéig, hogy aztán ismét a korábbi lendületben áradjon tovább.

 

Nézőpontok

A Palestine egyik legfontosabb jellemzője a folyamatos szerzői önreflexió. Sacco, az új-zsurnalizmus szellemében, tudatosan elhatárolja magát a távolságtartó, nézőpontját objektívnek valló, „légy a falon” típusú megfigyeléstől. Adatokat és tényeket közöl, de nem győzi hangsúlyozni, hogy ezeket ő maga is sokszor közvetítők segítségével ismeri meg, ezt követően pedig a saját szubjektív képi és szöveges megfogalmazásában adja tovább. Minden képregényében erősen reflektál az újságírói munka fizikai és morális kihívásaira, de a Palestine esetében ugyanezt sokszor a képregény-alkotó feladatai kapcsán is megteszi. A menekülttáborban poroszkáló szakadt szamárkordé láttán megjegyzi, hogy milyen jól fog mutatni majd a készülő kötet egyik teljes oldalán, interjúalanyaitól nem csak valódi történeteket, hanem „élénk leírásokat, részleteket” vár, hangsúlyozva, hogy a képregény olyan vizuális médium, ami csak ezekkel működik. Önmagát egy ízben képregény-kalandornak nevezi, aki a munkája során napokig nem vált ruhát, döglött patkányokon tapos, olykor remeg a hidegtől, szövegel a srácokkal és mindentudóan bólogat, amikor a borzasztó történeteket hallgatja. Jelenléte azért is fontos, mert az olvasó így vele azonosul az erőszakot tevők vagy elszenvedők helyett, ami egyben azt is jelenti, hogy olykor unja már a hegeket és az ismétlődő történeteket, és kicsit mindig megkönnyebbül, amikor egy-egy epizódban vége a feszélyező helyzeteknek.

A szerző mellett mindenképpen meg kell említeni azokat a közvetítő személyeket is, akik különböző funkciókban segítik a találkozásokat. Sacco később a The Fixer-ben alaposabban is kidolgozta ezt a témát, azonban jelenlétük már a Palestine-ban is meghatározó. Ők a tolmácsok, a spontán adódó és előre egyeztetett idegenvezetők, akik küldetésüknek tartják, hogy segítsék az érdeklődő és talán segítő kezet nyújtó idegennel való kommunikációt. Privát történetük gyakran beszűrődik a többi közé, és egy láthatatlan, de annál fontosabb dimenzióval járulnak hozzá a végeredményhez. Sacco a mások által elmesélt emlékek feldolgozása során ugyanis olyan eseményekről készít fotóriporthoz hasonló, de rajzolt tudósítást, melyeknél ő maga valójában nem volt jelen. Azonban az ezekhez szükséges impressziókat sem közvetlenül az emlékezőktől, hanem az emlékezőkkel helyette kommunikáló közvetítőtől kapja, akiknek szavai, hangulata, hozzáállása alapvetően meghatározhatja a tartalmat. A képregény így a beszélgetések résztvevőinek bonyolult kommunikációs helyzete nyomán formálódik, az újságírói sztenderdek ismeretében, de számos szubjektív és fiktív rétegtől alakítva. A felszínre kerülő narratívák között végső soron minden esetben az alkotó válogat, aki ebből a szempontból a kapuőr funkcióját tölti be. Azonban míg a sajtó kapuőre tartalmi megfontolások alapján dönt, Sacco nem csak tartalmi, hanem esztétikai szempontból is megítéli az elé kerülő témákat, ami szintén erősen befolyásolja a végső anyag természetét. A kultúrák és műfajok között lebegő képregény így sok szempontból pengeélen táncol, és nem kevés ízlés és szakmai tudatosság kell ahhoz, hogy elkerülje a zsánerben rejlő buktatókat.

A Palestine egyik legmegrázóbb és legegységesebb epizódja Ghassan története, akit egy éjjel biztonsági okokból letartóztatnak, majd heteken át fémrudakhoz kötözve kínoznak a rendőrök. A részletes alapossággal bemutatott tortúra, a nevetségesen abszurd bírósági jelenetek, melyek újabb és újabb napokra hosszabbítják meg a fogságot, egy olyan hermetikusan elzárt közegben zajlanak, aminek látszólag alig van kapcsolata a megszokott mindennapjai élő társadalommal. Mikor Ghassam visszatér a családjához, csak a sebek és a nyomasztó emlékek maradnak, amikről szinte képtelenségnek, szürreálisnak tűnik ezen a másik, normálisnak tűnő helyen bárkivel beszélni. A részlet bevezetőjében Sacco hangsúlyozza, hogy párhuzamos univerzumok mindenhol léteznek, nem csak a Marvel-képregényekben, de akár a valóságos Közel-Keleten is. A Palestine, ahogy a szerző többi munkája, különböző világok között keresi a kapcsolódási pontokat és az átjárókat, melyek akár, és meglepően nagy valószínűséggel, teázás közben is felbukkanhatnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 34-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13908