KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2018/december
ÁLOMLABIRINTUS
• Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista Jan ©vankmajer-portré – 1. rész
• Bereczki Zoltán: A ciklon szeme Lynch, Hofstadter, Escher
MAGYAR MŰHELY
• Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” Beszélgetés Tordai Terivel
• Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” Beszélgetés Reisz Gáborral
• Huber Zoltán: Van tovább Rossz versek
• Hegyi Zoltán: A személyesség hitele Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral
• Pető Szabolcs: Kézműves film Beszélgetés Papp Károly Kásával
• Baski Sándor: Baljós Budapest X – A rendszerből törölve
TÉNYKÉPEK
• Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra Az amerikai űrprogramok filmen
• Barkóczi Janka: Teaidő Képregény-újságírás: Joe Sacco
• Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” Orson Welles: The Other Side of the Wind
• Kovács Patrik: Kész cirkusz Silvio és a többiek
FESZTIVÁL
• Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Schubert Gusztáv: Selyem és vér Velence
KÖNYV
• Fekete Tamás: Övezze kultusz! Lichter Péter: 52 kultfilm
KRITIKA
• Nemes Z. Márió: Pokolgiccs A ház, amit Jack épített
• Barkóczi Janka: Metamorfózis Lány
• Soós Tamás Dénes: Az empátia határai Hamis szelek
TELEVÍZÓ
• Varró Attila: Yellowstone Ahol a bölény dübörg
MOZI
• Vincze Teréz: Lucia látomásai
• Jankovics Márton: Milliárdos fiúk klubja
• Alföldi Nóra: McQueen
• Hegedüs Márk Sebestyén: Még mindig itt vagyunk
• Huber Zoltán: A Hunter Killer-küldetés
• Varga Zoltán: Mara
• Benke Attila: Ami nem öl meg
• Kovács Patrik: Bérgyilkost fogadtam
• Roboz Gábor: Hozzám jössz, haver?
• Tüske Zsuzsanna: Pizzarománc
• Pethő Réka: Legendás állatok – Grindelwald bűntettei
• Varró Attila: A belleville-i zsaru
DVD
• Gelencsér Gábor: Federico Fellini válogatás
• Kovács Patrik: Sirály
• Benke Attila: A sztárok nem Liverpoolban halnak meg
• Tóth Menyhért: Őrzött idő
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A halál angyalai

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tényképek

Silvio és a többiek

Kész cirkusz

Kovács Patrik

Paolo Sorrentino második politikusportréja éppoly szertelen, mint a politikai cirkuszművészetet megteremtő címszereplője.

 

Hiánypótló mű született az elmúlt évtizedek olasz nagypolitikájának emblematikus alakjáról, Silvio Berlusconiról. Nem csupán azért fontos ezt megállapítani, mert a hírhedt „polihisztor” (aki hajdani talján kormányfőként, mohó médiacézárként és gátlástalan botrányhősként is beivódott a nemzetközi köztudatba) tündöklését és bukását, politikai gaztetteit és kalandos magánéletét eleddig egyetlen olasz játékfilm sem énekelte meg, hanem azért is, mert a végrehajtó hatalmat, valamint gazdasági- és médiatőkéjét önös céloknak alárendelő politikai showman a mai korszellemre is rezonál, hiszen a fél világon átviharzó (Donald Trumptól Jair Bolsonaróig számos névvel illusztrálható) jobboldali populizmus előhírnöke. Mindennek tükrében talán meglepő, hogy a Silvio és a többiek nem klasszikus értelemben vett életrajz: Paolo Sorrentino nyolcadik nagyjátékfilmje tudatosan elmossa a fikció és a történelmi tények közti határvonalat (erre egyébként a főcím elé illesztett inzert is felhívja a figyelmet), és egyáltalán nem törekszik Berlusconi életeseményeinek kimerítő leltározására. A történet csak a 2006-tól 2009-ig terjedő időszakot, s az utolsó miniszterelnöki ciklus néhány mozzanatát öleli fel, továbbá középpontjában a hetvenes éveit taposó Silvio öregedési pánikja és privát vétkei állnak, tehát Sorrentino ezúttal adós marad a politikai háttérrajzzal. (Ekként a Silvio és a többiek izgalmasan ellenpontozza a rendező korábbi, A megfoghatatlan című politikusportréját: a Giulio Andreotti miniszterelnökről szóló história szinte dokumentumszerű emlékművet állított néhány fontos fejezetnek a múlt század olasz közéletéből.)

Aki tehát „létösszegző” életrajzi darabra számít, mely a bölcsőtől jelenkorig kíséri hőse életét, szükségszerűen csalódni fog. A Silvio és a többiek inkább távlati, impresszionisztikus képet vázol Berlusconiról és szűkebb-tágabb ismeretségi köréről: a dúsgazdag észak-olasz elit tagjai, hatalomra sóvárgó vagy épp a pikszisből kiesett politikusok, félvilági kóklerek, becsvágyó kéjnők és dörzsölt médiamogulok népes tábora lakja be a történetet, és Sorrentino nem restell időt áldozni e típusfigurák kibontakoztatására; olyannyira nem, hogy a címszereplő felbukkanására is sokat kell várnia a nézőnek. A film kezdetben a kisstílű szélhámos, Sergio Morra és cinkos felesége, Tamara frivol kalandjait beszéli el: a sikerhajhász páros prostituáltakat szolgáltat befolyásos politikusoknak és üzletembereknek, hogy aztán – pénzért, stallumért cserébe – megzsarolhassák ügyfeleiket. Sergio úgy érzi, végre megtalálta az aranytojást tojó tyúkot, amikor összeismerkedik a veszedelmes szépségű Kirával, hiszen a luxusprostituált közvetlen összeköttetésben áll Berlusconival. A házaspár rögvest kiveti hálóját a nagy halra, mégpedig mestertervvel rukkolnak elő: kibérelnek egy apartmant az ex-kormányfő szardíniai luxusvillájának szomszédságában, megtöltik lenge öltözetű fiatal szexmunkásokkal, aztán csupán ki kell várniuk, míg a szebbik nem iránti rajongásáról elhíresült Berlusconi horogra akad.

Az éppen nyugdíjas éveit töltő Silvio kisvártatva elő is bújik rejtekéből, ám épp kínos kötelességének hódol: ki kell engesztelnie elhidegült feleségét, Veronicát, aki megelégelte férje folyamatos hűtlenkedéseit. Mikor azonban az asszony elutazik, hősünk nemcsak a nevezetes „unga-bunga partik” rituáléját támasztja fel, de a politikai porondra is visszatér. Mindeközben Sergio és hölgykoszorúja is Silvio mágneses terébe kerül, ám a törtető strici kénytelen belátni, hogy nem képes csőbe húzni az örökifjú életművészt, aki időközben ráadásul ötödszörre is elfoglalja a miniszterelnöki bársonyszéket. A Silvio és a többiek lassan, de biztosan szűkíti fókuszát címszereplőjére, és eredményesen teremti meg a titokzatosság érzetét, ám a cselekmény szerkezete az életmű eddigi tételeihez képest is töredezett, hangsúlyosan epizódokra épül; ráadásul eredeti, csaknem kétszáz perces játékideje komoly próbatétel elé állítja még az elszánt mozistákat is. A nemzetközi forgalmazásra szánt verziót már a szélesebb közönségigényekhez idomították, szűk egyórányi anyagtól szabadulva meg (annak érdekében, hogy a mű jövőre ringbe szállhasson az Oscar-díjért folyó versenyben), ám a Silvio és a többiek ebben a nézőbaráttá szelídített formájában is monstruózus munka, a gördülékeny befogadást pedig több tényező is nehezíti. Problémás például, hogy Sorrentino szinte a teljes filmet meztelen női testekkel, leplezetlen erotikával telíti. És bár ezáltal nem csatlakozik a kortárs európai artfilmes sztenderdhez – hiszen nála a pőreség sosem öncélú késztetéseket szolgál, a szexualitást szinte mindig sikerül ironikus-metaforikus összefüggésbe helyeznie –, a modern bacchanáliák, szexpartik, énekes-táncos vacsorák végeláthatatlan sora egy idő után csömörrel fenyegeti a nézőt. Mindazonáltal a Silvio és a többiek nemcsak témája miatt jelentékeny alkotás, de vizuális világában, stilisztikájában és karakterizálásában is képes felzárkózni Sorrentino előző munkáihoz, még akkor is, ha formailag nem oly fegyelmezett, mint az Ifjúság, és nem növi ki magát oly lenyűgöző modernista kommentárrá, mint A nagy szépség. Sorrentino munkásságában A nagy szépség óta Fellinit tartják az egyik legfontosabb igazodási pontnak. Egyesek úgy vélik, a két alkotót csupán bizonyos lelki rokonság kapcsolja össze, míg mások szerint Sorrentino következetesen kiforgatja-megrabolja nagy elődje életművét. Az igazság az első állásponthoz áll közelebb, és tagadhatatlan, hogy a Silvio és a többiek sem teljesen érintetlen a Fellini-hatástól: főként az oeuvre Az édes élet, a Satyricon és a Casanova által fémjelzett vonulatához csatlakozik (sőt a neotelevízióra tett utalások okán az olasz mester kései remekét, a Ginger és Fredet is idézi), vagyis arról mesél, miként idegenedik el az egyén egy súlyosan elzüllött, végstádiumban vegetáló társadalom tagjaként. Ám míg a felsorolt Fellini-opusokban léteztek olyan hősök, akik – ha részlegesen is, de – érintetlenek maradtak a közösség erkölcsi fertőjétől, korrumpáló mételyétől, addig a Silvio és a többiek címszereplője maga is szerves résztvevője, sőt alakítója a körülötte zajló morális és szellemi rothadásnak.

Dicséretet érdemel Berlusconi semleges nézőpontú ábrázolása: Sorrentino nem füröszti a sokak által sejtelmesen csak „doktorként” emlegetett ex-kormányfőt a nosztalgia aranyködében, de nem is démonizálja, inkább társadalmi válságtünetként tekint rá, és bár politikai umbuldáit szemérmesen elhallgatja, sikerül egyszerre modern „gengszterhősként” és szeretnivaló, elbűvölő karizmájú pojácaként felmutatnia. Ezt a kétarcúságot számos kiváló jelenet cizellálja. Ezek közül is talán a legragyogóbb és legjellegzetesebb, amikor a saját sikerétől megrészegült, újra a miniszterelnöki szerepre készülő Silvio azáltal teszteli szunnyadó „értékesítői” képességeit, hogy találomra felhív egy idős nőt, s megpróbál rásózni egy olyan házat, melyet még el sem kezdtek – és soha nem is fognak – építeni. Szintén parádés mozzanat, amikor riválisa, Recchia segítségért kilincsel Berlusconinál; a „doktor” eleinte nyájasan fogadja, majd minden átmenet nélkül, kiabálva korholja jellemtelenségéért a cselszövő politikustársat. Sorrentino hőse már megízlelte a hatalom valamennyi áldását és ódiumát, és az idő is eljárt felette, ám mégis szomjúhozza a befolyást, akár ketrecbe zárt vadállat a dzsungel zöldjét. E jelenség szintén nem csupán lokális érvényű: gondoljunk csak a magyar közéletre, melyben a rendszerváltás óta csak gyarapodnak a megalomániás politikai túlélők, akik az örökkévalóságra rendezkedtek be.

Sorrentino kaméleontermészetű házi színésze, Toni Servillo pompás Berlusconi: tökéletesen mímeli a miniszterelnök használtautó-kereskedőket idéző, művi vigyorát, felfokozott, színpadias gesztusait, de éles hangulatváltásai – szangvinikus dévajkodásai, szertelen dühkitörései és méla hallgatásai – is szenzációsak. Színészi mesterkurzus ez a javából. Mellette a Sergiót alakító Riccardo Scamarcio méltó a figyelemre: egynémely külföldi kritika joggal emelte ki, hogy játéka az ifjú Tony Curtisre emlékeztet A siker édes illatából. Vizuálisan is kifogástalan munka a Silvio és a többiek: Luca Bigazzi operatőr kompozíciói egyszerre tetszenek festményszerűnek és talányosan bizarrnak, az asszociatív montázstól az osztott képmezőig terjedő bravúrok, a gyönyörű fahrtok és méltóságteljes svenkek pedig nagyszerűen illeszkednek a mozi szilaj, bohó stílusához. A groteszk toldalékfigurák egyszerre idézik Lynch, Jodorowsky, Leos Carax világát, némely szimbólumértékű, a cselekmény fősodrához nem kapcsolódó jelenet pedig a bőrünk alá kúszik (kiváltképpen a földrengésben összeomlott templom romjai közül kiemelt Jézus-szobor a zárlatban, melynek örvén Sorrentino újfent tiszteletét rója le Az édes élet előtt). Hogy Berlusconi kígyónyelvű akarnok-e vagy karizmatikus nagyvilági kalandor? A Silvio és a többieknek ezt nem tisztje megválaszolni. Sorrentino filmje nem kimért tanmese arról, hogy a politika piszkos játék, hanem többrétegű korkép, a romlottság, a szenvedély és a nárcizmus kacagtató természetrajza. Modern commedia dell’arte.

 

Silvio és a többiek (Loro) – francia-olasz, 2018. Rendezte: Paolo Sorrentino. Írta: Paolo Sorrentino és Umberto Contrarello. Kép: Luca Bigazzi. Zene: Lele Marchitelli. Szereplők: Toni Servillo (Silvio Berlusconi), Elena Sofia Ricci (Veronica), Kasia Smutniak (Kira), Riccardo Scamarcio (Sergio Morra), Euridice Axen (Tamara), Fabrizio Bentivoglio (Recchia). Gyártó: Indigo Film / Pathé / France 2 Cinéma. Forgalmazó: Mozinet. Feliratos. 150 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13907