KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollywood cenzorai

Csillag születik

A csillagszületés mítosza

Vincze Teréz

Hollywood a mítoszait időről-időre újra meséli. A Csillag születik már a negyedik változatnál tart.

Az alapsztori már elmúlt 85 éves, s ami az első három változatban a filmipar és Hollywood sajátbejáratú Pygmalion-történeteként elevenedett meg a filmvásznon, Bradley Cooper rendezésében immár másodszor (Barbara Streisand és Kris Kristofferson 1976-os változata után) reinkarnálódik a könnyűzene világában. Érthető a történet népszerűsége és képessége az állandó újjászületésre, hiszen a mítoszok mítosza ez, a szórakoztatóipar önmagáról alkotott legendáinak alapváltozata. Mi is érdekelhetné jobban a nézőt, minthogy betekinthessen a kulisszák mögé, a boszorkánykonyhába, ahol a szegény pincérlányokból csillogó sztárok lesznek.

Ez érdekelte a nézőket már Hollywood hőskorában is, s a csodás siker- és meggazdagodás-történetekre különös kereslet mutatkozott a nagy gazdasági világválság idején az 1920-as és 30-as évek fordulóján, amikor mindenki arról álmodott, hogy némi rátermettséggel, kemény munkával és a megérdemelt szerencsével egy-kettőre boldog lehet. Nem is meglepő, hogy a csillag születésének első változata ekkor készült George Cukor rendezésében (What Price Hollywood?, 1932). A genealógiák általában nem tüntetik fel ezt a művet mint a sztori eredetijét, pedig valóban kísértetiesen hasonlít az 1937-ben már Csillag születik (A Star is Born) címen megjelent, William Wellman rendezte darabra. Némi jogviták is kialakultak ezügyben, s úgy hírlik, az 1937-es változat rendezését George Cukor még éppen azért nem vállalta el, mert túlzottan is hasonlónak vélte a történetet korábbi munkájához (igaz, 1954-ben aztán musical változatban mégis megrendezte az új feldolgozást Judy Garlanddal a főszerepben).

Az 1932-es változat a korszak Hollywood-képének, illetve az álomgyár önmagáról közvetíteni kívánt imázsának jellegzetes példája. A vendéglőben, ahol főhősnőnk pincérkedik, minden vendég producer, impresszárió vagy rendező, folyamatosan telefonálnak, filmterveket vitatnak meg. A pincérlányok pedig mind színésznők akarnak lenni, várják a nagy lehetőséget, a rátermettebbek pedig tesznek is a lehetőség megszerzéséért. Ebben a változatban a könnyed, vígjátéki hangvétel uralkodik: az excentrikus és részeges rendező, aki felfedezi a főhősnőt, csakúgy, mint az idegen akcentussal beszélő stúdióvezető kedves, szerethető apafigurák, akikhez a hősnő mindvégig lojális marad. A történet tragikumát ebben a változatban még az oldja fel, hogy a főhősnő nem az alkoholista rendezőhöz megy feleségül, hanem a sikere folytán elérhetővé vált gazdag arisztokratához. S bár a férje elválik tőle, mert nem tudja elviselni, hogy a nő mindenáron lojális a „közönséges és alantas” filmesekhez, a végén a rendező tragikus öngyilkossága után is lehetőség van a váratlan happy endre, melyben férj és feleség újra boldogan egyesül.

A korszak Hollywood-imázsát felfestő jellegzetes epizódok, melyekben a csillag megszületik a gazdasági válságkorszak csodaváró ábrándjait szolgálják ki: az első sikertelen próbafelvétel után – hisz sosem játszott előtte kamera előtt – hősnőnk egész éjszaka otthon a lépcsőn gyakorol, hogyan kell sikkesen vonulni, s csodák csodája, a kemény munka meghozza gyümölcsét: másnapra profivá válik. Az átalakítás pedig, ahogyan a stúdió „tipikus amerikai lányt” farag belőle, amibe természetesen az eladható név kitalálása is beletartozik, a korszak sokszor tényleg szürreális történéseinek nem is túlzó megjelenítése.

Alig fél évtizeddel később, 1937-ben William Wellman már Technicolor-ban készíti el azt a változatot, mely az ismétlések hivatalos alapjává válik. Ebben a változatban már több szempontból felerősödik a melodrámai hangvétel. Miközben képeken csillogónak mutatja, a film egy inzertje Hollywoodot a „szemfényvesztés fővárosának” nevezi. A vidékről érkező naiv hősnő alaposan megtapasztalja a csillogás árnyoldalát, a lepukkant motelek világát, ahol mindenki színésznő akar lenni, de a végén telefonközpontos vagy pincérnő lesz belőle. Itt a Hollywoodot megtestesítő színész, akinek azután karrierjét köszönheti, nem annyira mókás figura, komoly alkoholproblémával küzd, és veszélyes nőcsábásznak mutatkozik. Ebben a változatban eltűnik az a motívum, hogy kemény munkával érdemelné ki a nő a lehetőséget, egyszerűen a férfi romantikus vonzalma juttatja be a stúdióhoz. Jellemző módon nem látunk próbafelvételeket, már csak a szerződés aláírásának vagyunk tanúi. Ezután kezdődik a színésznővé képzés, a név és karakter kitalálása. A tehetség és a kemény munka már jelzésszerűen sem marad meg a történetben, szerepét átveszi a romantikus vonzalom teremtette kapcsolati előny.

A „csillag születik” történetséma szempontjából fontos a Pygmalion-formula, vagyis hogy egy nő teremtését látjuk, miközben az az érzésünk támad, ez csak egy trükk, mely a férfi teremtőképességének, éleslátásának, nagyságának és áldozatkészségének bemutatására és ünneplésére ad lehetőséget. Ebből a szempontból is érdekes, hogy csak az 1937-es változat ábrázolja a főhősnőt éppen a felnőttkorba lépő gyerekként – az első jelenetben még családja körében látjuk vidéken, ahol a nagymama mond hosszú lelkesítő beszédet, hogy merje felvállalni karriervágyát szülei rosszallása ellenére. Az összes többi változatban felnőtt, bizonyos önálló élettörténettel már rendelkező karakterekként találkozunk a női hősökkel. Talán ezért is kell, hogy itt a nagymama megerősítő figurája mintegy keretezze a filmet, s már-már sikerrel tegye a film zárlatát a nők összetartásának és erejének ünneplésévé – hisz a végén a nagymama beszéli rá a hősnőt, hogy férje halálát követően se hagyjon fel karrierjével. Amikor azonban azt hihetnénk, hogy egy korai feminista gyöngyszemre bukkantunk, és a nők győzelme ez a befejezés, jön az ikonikus utolsó jelenet, melyet az azóta készült valamennyi változat megőrzött valamilyen formában az adott kor társadalmi és nemi viszonyaira is reflektálva, melyben a hősnő a férfi feleségeként/teremtményeként erősíti meg saját identitását. Az 1937-es verzióban Esther/Vicki utolsó mondata így hangzik: „Mrs. Norman Maine vagyok.” Az 1954-es változatban Judy Garland figurája ugyanígy búcsúzik. A feminizmus második hullámának tetőpontján Barbara Streisand figuráját a végén korábbi és férjezett nevét is megtartva, Esther Hoffmann Howard néven mutatja be a konferanszié. A legújabb változatban pedig a férjezett név kevésbé konzervatív változatát használva – a Streisand változathoz képest mégis visszalépésnek érezhetően, a saját nevét elhagyva, a férj vezeték nevét felvéve – Ally Main-ként mutatkozik be az utolsó jelenetben.

Mindmáig a történet legsikeresebb és legikonikusabb változata a Judy Garland főszereplésével George Cukor rendezésében készült 1954-es musical változat volt. Az elkészülés ideje szimbolikusnak tekinthető Hollywood históriájának szempontjából. Klasszikus Hollywood világa épp leáldozóban az 1948-as Paramount-döntés után. A musical műfaja szempontjából is átalakulás zajlik, a klasszikus filmmusical legfontosabb hattyúdalai készülnek ekkoriban, minden megvan bennük a legmagasabb szintre emelve: fantasztikus díszletek, gigantikus sztárok, az örökzöld sláger státuszára predesztinált zenék, a film- és musicaltörténetet zenés-táncos szekvenciákban összegző látványos koreográfiák. Ezek a filmek a klasszikus Hollywood-mítosz utolsó nagy összegzői, melyek miközben kritikusnak tűnnek, végeredményben mégiscsak a mítosz megerősítését szolgálják – így van ez az 1954-es Csillag születikben is.

A film tele van a klasszikus Hollywoodot humorosan, reflexíven kigúnyoló epizódokkal. A stúdió reklámrészlege, mint egy elvarázsolt kastélyon át vezető labirintus tárul fel előttünk, ahol futószalagon készül a varázslat, mely a színészekből sztárokat csinál, de aminek a forgóajtajába könnyű beszorulni. A forgatáson még a műhó sem igazi, és egy zsebkendő meglengetésének lefotografálása ötven fős stábot igényel. Minden automatizálva van, még az új nevét is egy személytelen papíron kapja meg a megfelelő ablaknál a sztárjelölt. A nagy sorozatgyártásban nincs esély észrevenni a valódi tálentumot, az értéket. Ezért van szükség a férfira, aki megtalálja a kincset érő nőt, és trükköket bevetve bírja rá a merev rendszert, hogy utat engedjen a valódi tehetségnek. Azonban a filmgyártást kifigurázó jelenetek sorában aztán jön egy érdekes szcéna, melyben Garland a férjének eljátssza a nappaliban, mi történt aznap a forgatáson. Ez is Hollywood és a filmkészítés kliséinek kifigurázása, ugyanakkor a hollywoodi varázslat direkt megerősítése is – a Csillag születik című film nagyhatású, varázslatos jelenete.

A Csillag születik mindig jutalomjáték egy női sztár számára, s e tekintetben a filmváltozatok sohasem kockáztattak. Az 1937-es film sztárja, Janet Gaynor is Oscar-díjas színésznő volt már, amikor eljátszotta Esther/Vicki szerepét, majd Garland és Streisand után Lady Gaga folytatja a sort, hogy egy jelentős sztárt láthassunk sztárként újra megszületni a vásznon.

Garland esetében klasszikus Hollywood és a nagy musicalek tradíciója szerint kifejezetten és többszörösen is a sztár personájára van írva a szerep. Garland elmúlt már harminc Vicki Lester megformálásakor, nem adhatta a friss naivát a film elején, tehát a történet szerint már van elég sikeres szórakoztatóipari karrierje; amikor a férfi „felfedezi”, már csak szintet kell lépnie a legnagyobbak közé. A Garland karrierje során már sikerrel eljátszott formula, miszerint „csináljunk az egyszerű vidéki lányból csillogó dívát majd lássuk be, hogy a természetes bája az igazi” újra felhasználásra kerül ebben a filmben is, így sokszorozva meg a sztárcsináló effektust. Külön extra, hogy amikor a filmbeli filmben Vicki csavargó jelmezben elénekli a történetét, az akár Judy Garland saját, a show businessben töltött élettörténetének képeskönyveként is felfogható. Színész és szerep sokrétegű összhangja, valamint a korszak melodrámáinak leglátványosabb fogásait pompásan alkalmazó Cukor kezében az alapanyag igen hatásos produkciót eredményezett, melynek végén a nőt megteremtő és annak sikeréért önmagát feláldozó férfi apoteózisa is ennek megfelelően hatásos.

Talán a legkevésbé sikerült feldolgozás az 1976-os változat, mely először helyezi át a történetet a filmiparból a könnyűzene világába Barbara Streisanddal a főszerepben. A részegen és bedrogozva motoron és sportkocsin száguldozó rocksztár és az idegesítő, maníros túlzásokkal játszó Streisand kettőse már-már karikatúraszerűen testesíti meg a legtöbb sztereotípiát, mely a bedrogozott hippikről és a korszak showbusiness-éről a populáris képzeletben él. Ami azonban érdekes, hogy a túlzások következtében sokkal negatívabb, kritikusabb képet fest a korszakról, mint akár az előtte, akár az utána következő változatok a magukéról. Minden estere összehasonlítva az 1954-es feldolgozással, igen szembeötlő, hogy a nem igazán sikerült művekben életkorukhoz viszonyítva aránytalanul nagy pusztítást végez az idő.

Persze az idő vasfoga végeredményben semmit és senkit nem kímél, így aztán nem is kérdés, hogy a legalapvetőbb mítoszokat mindig újra kell mesélni korszerű formában. A kor technikai és stilisztikai elvárásainak megfelelően időnkét újra kell szülni a legendát, lehetőséget kell teremteni egy sztárnak, hogy csillagként újra szülessen a filmvásznon, s a nézőknek, hogy átéljék a megnyugtató érzést, miszerint a siker legalább néha rátalál azokra, akik megérdemlik.

Így aztán, negyvenkét év elteltével, éppen ideje volt egy új feldolgozásnak. Úgy tűnik, sikerült a megfelelő zenei tálentumokat megtalálni egy újabb, a zeneiparba helyezett történetváltozathoz. Olyannyira, hogy az új Lady Gaga és Bradley Cooper jegyezte film erőteljesen elmozdult a koncertfilm irányába, benne döntő hangsúlyt kap a sztár és a zeneszámok csillogtatása. Ez a stratégia valószínűleg megfelel a kor kihívásainak, a sztár rajongóinak lehet legnagyobb biztonsággal eladni a filmet, akkor pedig a sztár rajongóinak igényeit kell kielégíteni. Ahhoz azonban, hogy mindez filmként is működőképes legyen, kétségtelenül fontos összetevő, hogy Lady Gaga valóban remek színésznő is, nem „csak” a zeneipar megasztárja. Hihetően és átélhetően játssza el a pincérlányt, aki váratlanul a világ színpadán találja magát.

Amit azonban a legérdekesebbnek és némiképp meglepőnek is találtam az új filmben, az különösen az előzménydarabok fényében vált feltűnővé. Az új film erősen konzervatív, lényegét tekintve nem kritikus a showbusiness-szel kapcsolatban. Ahol csak lehet, mintha felmentéseket keresne a szórakoztatóipar számára. A korábbi sztorikban az alkoholista hősöket legfőképpen is Hollywood vagy a könnyűzenei ipar gépezete, a túlzott siker, illetve az annak elvesztésétől való rettegés kergette függőségbe, tette menthetetlen emberi ronccsá. A mostani filmben a rossz családi minta, az eleve meglévő betegség és az abból adódó frusztráció van kinevezve elsődleges oknak, ami végzetes függőséghez vezet, s mindezzel részben felmenti a szórakoztatóipart a felelősség alól. A sztár átalakításában is inkább az válik döntő elemmé, hogyan sikerül a formálódó sztárnak visszavernie az olyan átalakításokat, melyek ellenére vannak. Az új változat, a korábbiakban nem tapasztalt módon, a nőben valóban a szórakoztató iparral szemben csatákat is nyerő sztárt mutatja fel, ugyanakkor a férfit nem elsősorban a szórakoztatóipar áldozatának állítja be. A siker csak azt teszi tönkre, aki eleve beteg – talán ez lehet Hollywood és a showbusiness új, konzervatív, önmagát felmentő mítosza.

 

CSILLAG SZÜLETIK (A Star is Born) – amerikai, 2018. Rendezte: Bradley Cooper. Írta: Eric Roth, Bradley Cooper és Bill Fethers. Kép: Matthey Libatique. Szereplők: Bradley Cooper (Maine), Lady Gaga (Ally), Sam Elliott (Bobby), Rafi Gavron (Rez), Andrew Dice Clay (Lorenzo). Gyártó: MGM / Warner Bros Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 135 perc.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 15-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13892