KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

ZiadDoueiri

A határátlépő

Soós Tamás Dénes

A libanoni ZiadDoueiri pályája gondosan kalkulált határátlépések sorozata, filmjeit a kölcsönös közel-keleti gyűlölködés ellenében készíti.

 

2017. szeptember 9-én ZiadDoueiri boldogan repült vissza szülőhazájába, Libanonba. A velencei filmfesztiválon színésze, Kamel El Bashaa legjobb alakítás díját kaptaA sértésért, a libanoni cenzúrabizottság pedig engedélyezte a film hazai bemutatóját. A bejrúti reptéren mégis letartóztatták Doueirit, és másnap katonai bíróságon kellett tisztáznia magát a hazaárulás vádja alól. Miután az Izrael kulturális és gazdasági bojkottjáért lobbizó szervezet, a BDS nem tudta elérni, hogy A sértést betiltsák, a rendező régi ügyét vették elő, és feljelentették a libanoni hadseregnél, amiért Izraelben forgatta A merényletet (The Attack, 2012). A szomszédjával háborúban álló Libanon ugyanis tiltja az állampolgárainak, hogy Izraelbe utazzanak, vagy ott munkát vállaljanak, a törvényszegőkre pedig akár 3 év börtön várhat.

*

A bíróság pár óra után szabadon engedte Doueirit arra hivatkozva, hogy bűntette elévült, de ez az incidens jól jellemzi Doueiriellentmondásos pozícióját, aki országánaklegnépszerűbb és egyben legmegosztóbb rendezője. Filmjei a nemzeti büszkeséget növelő, sikeres kulturális exportcikkek, Libanonban mégis a betiltás fenyegeti őket. A merényletet, pusztán azért, mert Izraelben forgott, Marokkó és az Egyesült Arab Emírségek kivételével az összes arab ország tiltólistára helyezte.A sértést vetítették a libanoni mozik, de az ország muszlim populációja bojkottálta, hiába jutott első libanoni filmként Oscar-jelölésig (Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjével versenyzett a legjobb külföldi filmnek járó díjért, amit végül az Egy fantasztikus nő kapott).

A megosztottság oka az lehet, hogy ZiadDoueiri pályája életveszélyes fizikai, és provokatív művészi határátlépések sorozata. Életére az állandó költözés, a folyamatos otthonkeresés a jellemző. Húszévesen, a muszlim és keresztény frakciók között kitört libanoni polgárháború (1975-1990) alatt hagyta elBejrútot.A ‘80-as években a San Diegó-i Egyetemen tanult operatőrnek, de a szakmát Roger Corman és Donald G. Jackson trashfilmjeiben sajátította el. A Kutyaszorítóban és a Jackie Brown között Tarantinosegédoperatőreként dolgozott, emiatt sokáig „az arab Tarantinóként” emlegették – tévesen. (Ő maga Ron Frickle-t és SidneyLumetet említi fő hatásaiként.) Első játékfilmjét Bejrútban forgatta alibanoni polgárháborúról (Nyugat-Bejrút), majd hosszabb időre Párizsba tette át a székhelyét, ahol egy frivol felnövésfilmet (Játék a tűzzel) és a francia Kártyavárként emlegetett, Baron Noir című politikai thrillersorozatot rendezte.

A Bejrút, Párizs és Los Angeles között ingázó Doueiri amerikai stílusban fogalmazza megfilmjeit, de mélyen beleágyazza őket a közel-keleti lét tragédiájába. Határhelyzetéből fakadóan egyszerre nyújt elfogulatlan, külső rálátást a libanoni konfliktushelyzetekre, és mesélmár-már szentimentális hangvétellelszemélyes érintettségéből kifolyólag. Nem politikus rendező, a konfliktusok kiegyensúlyozott ábrázolására törekszik, de az összetettgeopolitikai helyzet, amelyben filmjeit készíti, provokatívvá élezik alkotásait. A Nyugat-Bejrút(West Beirut, 1998) az egyetlen Közel-Keleten forgatott filmje, amely nem robbantott ki botrányt,sőt: a legnépszerűbb libanoni alkotások között tartják számon, és az első arab filmként, amely világszerte moziforgalmazásba került. A muszlim-keresztény és az izraeli-palesztin ellentétek elsimítására törekvő Doueiri a debütáló játékfilmjében érte el célját, mert olyan élményanyagot mozgatott, amelyhez politikai és vallási hovatartozástól függetlenül minden libanoni kapcsolódni tud. Mint a Remény és dicsőség vagy a Szamárköhögés, a Nyugat-Bejrútis gyerekek beavatás-történeteként, és ekképp az ártatlanság elvesztéseként fogalmazza meg a libanoni polgárháborús tapasztalatot. Doueiri francia hullámos tempóban suhanó kamerája két muszlim srácot követ, akik egy keresztény lánnyal együtt róják a szétbombázott Bejrút utcáit. Rock and rollt hallgatnak, lányokról fantáziálnak, és Super 8-as kamerájukkal a nagybácsi új, bögyös barátnőjét kukkolják. A szex érdekli őket, nem a háború, amiből csak annyit értenek, hogy végrenem kell iskolába menniük. Valószínűleg azt vallják, mint a következő játékfilm, a Játék a tűzzel főhőse: „A punci és a szabad Palesztina közül én a puncit választanám”.

Doueiri emlékezetében a 70-es évek liberális és a nyugati kultúrára nyitott Libanonja elveszett aranykorként jelenik meg, amelyet a polgárháború visszavonhatatlanul eltüntetett. A Nyugat-Bejrút azt követi nyomon, ahogy a gyerekek szemében melegszívű, összetartó bejrúti társadalom darabokra hullik és fanatizálódik. A vallási felekezetek mentén nyugati és keleti részre osztják a várost, a muszlim srácokat több helyről kiközösítik a velük tartó keresztény lány miatt, és rájuk kényszerítik a vallást, a Korán-olvasást, a mecsetbe járást. Mint Doueiri későbbi filmjeiben, a felnőttek a büszkeség és a félelem között őrlődnek: Tarek anyja elhagyná Libanont, apja viszont nem akar új életet kezdeni olyan országban, ahol „sivatagi niggernek” nézik. A háború végül betör Tarekéletébe, lassan belécsomósodik a háború mindennapi félelme, és a film végén elveszíti édesanyját (a lezárás enigmatikus: a képről egyszerűen eltűnő asszonyról nem derül ki, hogy meghalt-e vagy emigrált a családja nélkül).

*

Doueiri hősei gyakran ezt az önáltatástól a kiábrándulásig tartó utat járják be, amikor rájönnek, hogy nem vonhatják ki magukat a vallási és politikai konfliktusok alól. Ha az amerikai álom azt sugallja, hogy az lehetsz, aki szeretnél, Doueiri szemében a közel-keleti álom úgy nézne ki, hogy az lehetsz, aki vagy – anélkül, hogy alárendelnéd magad egy radikális csoportidentitásnak. Filmjei ennek az álomnak, azaz a kívülállásnak alehetetlenségéről tudósítanak. A Nyugat-Bejrút felelőtlen kiskamaszai még figyelmen kívül hagyhatják a körülöttük dúló háborút, de A merénylet főhősének már egyenesen hübrisze, hogy úgy érzi, felülhelyezkedett az izraeli-palesztin konfliktuson. Arab orvosként jólétben, elismerésben dolgozik Tel-Avivban, de pillanatok alatt összeroppan az élete, amikor kiderül, hogyfelesége terrortámadást követett el. Az orvos visszautazik Palesztinába, hogy kiderítse, mi vihette erre jómódú, keresztény feleségét, A merénylet pedig intim gyász- és szerelmesfilmből lélektani krimivé fejlődik át, amelyet a rendezőa terrorizmus motivációinak megismerhetetlenségére futtat ki. Elméleteket gyárthatunk (a feleség otthonra vágyott, nem gazdagságra, amit palesztinként nem kapott meg Izraelben, és a jenini menekülttáborban történt tömegmészárlás láttán eltört benne valami), de biztos válasz nincs, így a fókusz lassan átkerül az orvos tragédiájára, akit a merénylet után margóra szorít mindkét társadalom. Az izraeli titkosszolgálat terroristaként, alvásmegvonással és metálzenével kínozza, a palesztinok potenciális veszélyforrásként hajtják el, akit megfigyelhet a Moszad. Az értelmiségi doktor, aki azt hitte, gond nélkül beilleszkedett, otthontalanná válik: ráébred, hogy bár az izraeli társadalom terrorizmusgyűlöletét, és a palesztinok elkeseredett támadásait is megérti, egyik csoporthoz sem tud csatlakozni. tel-avivi kolléganője szembesíti vele, hogy lehetetlen így élni a Közel-Keleten: egy országnak sem maradhat állampolgára, ha nem hajlandó megvédeni azt, és a hatóságoknak feladni a terrorizmusba keveredett rokonait.A kelet és nyugat között közlekedő, az izraeli forgatás miatt Libanonban megbélyegzett Doueiri az adaptált regénynek (YasminaKadra azonos című bestsellerének) még a befejezését is megváltoztatta (a főhős a könyvben meghal Palesztinában), hogy a magányos túlélővel a saját életében is tapasztalt kívülrekedtség tragikumát hangsúlyozza.

*

A libanoni, francia és amerikai állampolgárságú rendező nemcsak az országok határait lépi át, hanem a szerzői és zsánerfilmekét is. Műfajokban gondolkodik, de a történetei gyakran önéletrajzi ihletésűek (a Nyugat-Bejrút a gyerekkoráról, A sértés egy vele megesett incidensről szól), hőseit visszatérő dilemmák gyötrik (hogyan lehet megőrizni a személyiség épségét a közel-keleti háborús övezetben), és filmjei valahol mind az eltérő kultúrák együttélésének lehetőségeit kutatják. A műfajok használata és a Közel-kelet drámái ráadásul szorosan összefonódnak. Doueiri nem írja úgy a saját képére a zsánereket, mint mondjuk Tarantino, de a helyszín és a tematika akaratlanul is máshova helyezi a hangsúlyokat, és a Közel-Keleten végigfutó kulturális és vallási repedéseket leplezi le. A merényletegy sikertelen nyomozás története, amely a terrorizmus mögötti egzisztenciális űrre mutat rá az egyén (a boldogtalan házasságban élő nő) és a nemzet (a palesztinok ellen elkövetett tömegmészárlások) életében. Korai filmjeiben pedig a geopolitikai konfliktusokra magasról tevő kamaszok önáltatására, realitásérzékének totális hiányára irányítja a figyelmet a zsánerköntös. A felnövéstörténet toposzai a Nyugat-Bejrútban a háború brutalitásáról, a Játék a tűzzel-ben pedig a franciaországi arabok és fehérek közti párkapcsolat buktatóiról terelik el a figyelmet, hogy aztán annál nagyobb erővel csapja tarkón Doueiri hőseit a valóság. A Játék a tűzzel(Lila ditça, 2004) Doueiri kevésbé jelentős, ám felettébb erotikus francia filmje, amelyben a marseille-i arab gettóba költöző árvalány az írónak készülő arab jófiút ejti szerelembe szókimondó, szexuális fantáziáival. Arról mesél, hogyan pajzánkodott amerikai pajtákban, vagy keveredett szexpartiba a sátánnal (!), de a perverznek tűnő történetek ártalmatlanok: nyilvánvaló, hogy a megjátszott szexuális éhség mögött szeretetvágy lapul. A Játék a tűzzel csak a felszínen foglalkozik az arab fiú és a keresztény lány kapcsolatának társadalmi megítélésével, mert a fiataloknak eszébe sem jut, hogy titkos találkozásaik problémát jelenthetnének. A kulturális és szexuális identitást teremtő szerepjáték egy ideális világban a kamaszok meghitt egymásra találásának eszköze lehetne, de ebben a faji és vallási feszültségektől terhelt univerzumban tragédiába torkollik az arab srác barátainak macsó agressziója és szexuális irigysége miatt. Az erőszak akkor robban ki, haaz ellentétes oldalon szocializálódott emberek tényleg csak a felszíni szerepet (és sztereotípiát) látják a Másikban, legyen az munkanélküli arab suhanc, vagy magát a vágy tárgyává stilizáló, szőke szűzlány.

Ezt a problémát bontja ki jóval nyíltabban és hatékonyabban Doueiri Oscar-jelölt filmje, A sértés, amely szintén nem véletlenszerűen választ magának zsánert. A történet egy bagatell incidens körül forog: az építésvezetőként dolgozó palesztin menekült beszól a szélsőjobboldali, keresztény autószerelőnek,Toninak, amikor az nem engedi megjavítani a szabálytalan ereszét. Toni bocsánatkérést követel, de amikor Yasser fejéhez vágja, bárcsak Ariel Sharon, a korábbi izraeli miniszterelnök az összes palesztint kiirtotta volna, a a vendégmunkás feje eldurran, és egy jól irányzott ütéssel eltöri Toni két bordáját. A spirálnarratíva azt követi végig, ahogy egy banális szóváltásból országos botrány kerekedik, mert a felek bíróságra viszik az ügyüket, ahol a különböző politikai érdekcsoportok meglovagolják a szenzációt.

Doueiri a történetet tárgyalótermi drámaként bontja ki, mert ez az egyetlen módja, hogy egy terembe ültesse a feleket és átbeszéltesse az őket ért tragédiákat. A Nyugat-Bejrúthoz hasonlóan A sértés is az őstraumához, a libanoni polgárháborúhoz nyúl vissza, és azt sejteti, Közel-Keleten csődöt mond az igazságszolgáltatás, mert mindkét felet annyi sérelem érte már, hogy elmosódnak a határok bűnös és áldozat között. Egyikük verbális, másikuk fizikai agressziót követett el, de a felháborodásuk is jogos: egyszerre bűnösök és áldozatok. Miközben a rendező a tárgyalótermi drámáktól elvárt hangzatos nagymonológokban tárgyalja ki a nemzeti traumákat (a palesztin menekültekre irányuló, szisztematikus rasszizmust, vagy a palesztin milíciák által elkövetett népirtást a polgárháború alatt), szinte észrevétlenül bontja le a zsáner hatásmechanizmusát. Ha ugyanis nem lehet igazságot tenni a felek között, akkor nem is a bírósági döntés hozza el a katarzist, hanem az, ha az egymásban csak a gyűlölt ellenséget látó felek meglátják a másikban az embert, és felfedezik a közös vonásaikat (gőgös büszkeség, a kínai termékek gyűlölete stb.).

*

Doueiri filmjei szinte mindig visszatükrözik aktuális élethelyzetét.A liberális muszlim családba született rendező egy keresztény libanoni nőt vett el feleségül, vele írta négykezesben A sértés forgatókönyvét. Mindketten a sokáig ellenségként kezelt oldal perspektívájába helyezkedtek, és Doueiri a szélsőjobboldali keresztény, JoelleTouma pedig a palesztin védőügyvéd szövegét írta. A sértés kifejezetten törekszik a kiegyensúlyozott érvelésre, mert amellett foglal állást, hogy a Közel-Keleten senki sem birtokolja a szenvedés monopóliumát. A konfliktusok abból fakadnak, hogy mindenki az áldozat szerepébe helyezkedik, és sértettségből áll bosszút valamilyen atrocitásért – ez hozza létre a háború megszakíthatatlan láncolatát. Ebben a puskaporos helyzetben pedig épp az egyensúlyra törekvő ábrázolásmód okoz botrányokat, A sértésben például az, hogy a palesztin menekültek ellehetetlenített helyzete mellett a polgárháborúban elkövetett atrocitásaikra is ráterelte a figyelmet, amit az Izrael-ellenes arab világban nem szokás emlegetni.

Doueiri azt éli meg a szakmai karrierjében, amiről a filmjei szólnak: hogy a Közel-Keleten még filmet készíteni sem lehet anélkül, hogy ne tenné le valamelyik oldalra a garast. Alkotásaiban ezért is válik hangsúlyossá a határátlépés motívuma, és az igény, hogy szabadon közlekedjen különböző vallások, országok és nézőpontok között. Ez gyakran konkrét, fizikai határátlépést jelent, mint A merényletben, amelyben Doueiri Libanonból Izraelbe, főhőse pedig Izraelből Palesztinába utazott. De legalább ennyire szimbolikus az áthaladás, mint a Nyugat-Bejrútban a kamaszoké, akik a keleti, keresztény blokkba szeretnének átjutni, hogy ott előhívhassák a Super 8-as tekercseiket. A határok lebontásának és a szétszakított ország egyesítésének gondolata már ebben az elsőfilmben szorosan összekapcsolódiktehát a filmkészítéssel (és a szexuális szabadsággal, hiszen az áthaladást a feltartott melltartó egyezményes jele szavatolja). Doueiri a filmjeit övező botrányok ellenére egyre optimistább álláspontra helyezkedik: míg a Nyugat-Bejrút és A merényleta főhős otthon- és identitásvesztésével zárult, addig A sértésmár reményteli hangot üt meg. Annak ígéretével kecsegtet, hogy ha a háborúban álló frakciók nem is, az egyes emberek megtalálhatják a közös hangot, és lassan, alulról építkezve talán lehetséges a kibékülés. Lehet, hogy ízig-vérig amerikai ez a gondolat, a közel-keleti kontextusban mégis felemelő. Éppúgy, mint ZiadDoueirinemzetterápiás zsánerfilmjei.

 

A SÉRTÉS (L’insulte) – francia-libanoni, 2017. Rendezte: ZiadDoueiri. Írta: JoelleTouma és ZiadDoueiri. Kép: TommasoFiorilli. Zene: ÉricNeveux. Szereplők: AdelKaram (Hanna), Kamel El Basha (Salameh), Rita Hayek (Shirine), CamilleSalameh (Wajdi). Gyártó: EzekielFilms / TessailitProductions / Rouge International. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 112 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 46-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13885