KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
   2018/november
HOLLYWOOD CENZORAI
• Pápai Zsolt: Bűn és büntetlenség Óhollywood – Budapest
• Hegedüs Márk Sebestyén: Amerikai lázadó Preston Sturges és a Hays-kódex
• Varró Attila: Doktor Dorothy és Ms. Arzner Dorothy Arzner
• Vincze Teréz: A csillagszületés mítosza Csillag születik
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Apák a fiúkról Ifjúságkép a 60-as évek magyar filmjeiben – 2. rész
• Szalkai Réka: Egy nehéz nap Beszélgetés Szilágyi Zsófiával
• Kovács Bálint: A nő huszonnégyszer Egy nap
• Pető Szabolcs: Curtiz Kanadában Beszélgetés Topolánszky Tamás Yvannal
• Kovács Gellért: „Picassót sem lehet átdolgozni” Beszélgetés Milorad Krstić-csel
• Benke Attila: Festményrablós terápia Ruben Brandt, a gyűjtő
• Klacsán Csaba: Jó lenne, ha lennének hősök Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
EURÓPAI RÉMMESÉK
• Varga Zoltán: A gyötrelem összeesküvői Alex van Warmerdam enigmái
• Dunai Tamás: Intertextuális olvasztótégely Neil Gaiman: Sandman
• Varró Attila: Haláltáncok Luca Guadagnino: Suspiria
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérletből intézmény Miskolc – CineFest
ÚJ RAJ
• Soós Tamás Dénes: A határátlépő ZiadDoueiri
KRITIKA
• Huber Zoltán: A betöltendő űr Az első ember
• Vágvölgyi B. András: Az igazság kiüresítéséről Donyeci történetek
• Kovács Patrik: Mint űzött vad A szent és a farkas
• Teszár Dávid: Gangnam ballada Gyújtogatók
• Kolozsi László: Ledarált Paradicsom Paraziták a paradicsomban
MOZI
• Fekete Tamás: A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt
• Lichter Péter: Bohém rapszódia
• Vajda Judit: A Meztelen Juliet
• Kránicz Bence: A végzet órája
• Kovács Kata: Legénybúcsú Bt.
• Huber Zoltán: Venom
• Benke Attila: 22 mérföld
• Kovács Patrik: Húzós éjszaka az El Royale-ban
• Pethő Réka: A bűnös
• Roboz Gábor: Gyémánthajsza
• Baski Sándor: Halloween
• Varró Attila: Látlak
DVD
• Kránicz Bence: Egy magányos tinédzser
• Benke Attila: A hitehagyott
• Géczi Zoltán: Betörés
• Pápai Zsolt: Fedőneve: Donnie Brasco
• Kovács Patrik: A gyilkosság filozófiája
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Szilágyi Zsófiával

Egy nehéz nap

Szalkai Réka

Életünk Kelet-Európában még mindig nem olyan, mint amilyennek egykor reméltük. A családanyákra különösen nagy teher nehezedik.

 

Szilágyi Zsófia mintegy tíz évvel a főiskolai diplomája után megrendezte első egész estés játékfilmjét, mely egy három gyerekes család, legfőképpen az édesanya, egy napját követi nyomon napjaink Magyarországában – egy olyan pillanatban, amikor előző este a sors egy igencsak nehéz helyzettel szembesíti a nőt. Az Egy nap világpremierje idén Cannes-ban, a Kritikusok Hetén volt, ahol a kritikusok díját nyerte el. A film november 8-tól látható a magyar mozikban.

*

Az első, amit az Egy nappal kapcsolatban olvasni lehetett, hogy egy barátnője igaz története alapján készült el a film forgatókönyve. Az ön saját életéből mennyit látunk a filmben?

Nem tudom, hogy fontos-e a film megítélése szempontjából, hogy mennyi belőle a „saját”. Ha sok, jó, ha kevés, nem jó? Nekem nincs családom, másfajta malomban őrlök és őrlődöm. Viszont, noha nincsenek gyerekeim, az az érzés ismerős számomra is, amikor kevés az idő, és sok az akadály. Az anyagi szorongást is jól ismerem, ami nem jellemző a világ minden táján, vannak ebből a szempontból boldogabb vidékek. A helyzetek, amiket a főhős végigcsinál, szinte mindenhol ismerősek, az a része azonban, hogy milyen mindezt úgy csinálni, hogy közben végig azon szorong, hogy kifogy-e a benzin, főleg mifelénk könnyen felismerhető.

Ezekben az élethelyzetekben a szolidaritás igencsak fontos lehet, melynek hiányáért folytonos kritika éri mai magyar társadalmat.

Ez biztosan így van egyes területeken, de én nem vagyok társadalomkutató, nem tudnék most erre konkrét példákkal szolgálni. A filmben működik a nők közötti összetartás: Anna anyósa segít, lehet rá számítani, jön, részt vesz, vigyáz a gyerekekre; amikor Annát hívja Sári (filmbeli kislánya) egyik óvodás társának az anyukája, hogy segítsen a balett óra kérdésében, vigye el az ő lányát is, mert a kisebbik gyereke beteg, természetes, hogy Anna segít, és világos, hogy ő is számíthatna segítségre fordított esetben.

Említette, hogy önnek nincsenek gyermekei. Nem volt így nehéz megírni, rendezni egy filmet, melynek erős alapja az anya és a gyermekek közötti kapcsolat?

Aggódtam, hogy hiteltelen lesz az egész. De ha nem hagyatkozhatsz a saját tapasztalatodra, akkor munkát kell végezni. Anyagot kell gyűjteni, meg kell ismerni, meg kell érteni az adott helyzetet, amennyire csak lehetséges. Sok anyával beszélgettem, hosszú órákat töltöttem el az unokatestvéreméknél, ahol három gyerek van, a szomszédasszonyomnak most született meg a harmadik gyereke, vele is nagyon jóban vagyok, sok történetet ismerek. Másrészt a saját tapasztalat önmagában nem elég. Egy filmet kellett csinálni, amihez a tapasztalat lehet kiindulópont, de nem old meg mindent.

Nekem inkább az szúr szemet, hogy ha egy nő csinál egy filmet, vagy ír regényt, verset…stb, akkor szinte lehetetlen az önéletrajzi értelmezések elől kitérni. Nem tudom, hogy Nemes Jeles Lászlónak felteszik-e a kérdést, hogyan mert egy nőről filmet készíteni, hiszen ő nem is nő. Úgy látom, hogy ott nem merül fel ilyesmi. Ráadásul nagyon pontos állításokat tesz a Napszálltában arról, hogy milyen nőként szemlesütve közlekedni a világban, és sajnos nem csak a XX. század elején.

Akkor gyakorlatilag a valóságból kell elvenni, azt egyszerűsíteni, amikor filmet készítünk?

Elvenni, meg hozzátenni, meg összegyúrni, meg kettévágni, meg sorrendet cserélni. Számtalan műveletet lehet és kell végezni. Sőt, néha az is elfordul, hogy valaki kitalál valamit, ami addig nem volt…

Nekünk egyensúlyoznunk kellett a „sok” és a „túl sok” között. Arra próbáltunk Mán-Várhegyi Rékával, írótársammal nagyon figyelni, hogy az események sűrűségi foka ne billenjen meg. Valószerű maradjon. Ne veszítsük el a nézőt azért, mert úgy érzi: „Na, ilyen nincs! Ez túlzás!”

Már többször is említette a főszereplőt, Annát, akit a filmben Szamosi Zsófia játszik. Nehezen találta meg őt?

Igen, hosszan zajlott a szereplőkeresés, nem volt könnyű rájönni, ki játssza Anna karakterét. Szamosi Zsófi Enyedi Ildikó ötlete volt, ő javasolta. Nekem, be kell valljam, nem jutott eszembe, mivel Zsófi jellemzően inkább hidegebb szerepeket játszott, nem tudtam őt Annaként elképzelni. Aztán elkészült a próbafelvétel, és az bizakodásra adott okot. Az volt az érzésem, hogy sokat kell dolgozunk, de meg lehet csinálni, és érdekes munka lesz.

A gyerekszereplők instruálásában mi jelentette a legnagyobb kihívást?

A teljes felelősség. Jól érzik-e magukat, mennyit bírnak, mikor fáradnak el, mikor és mit lehet kérni, mikor muszáj szünetet tartani. Ki kellett ismerni, hogy kinek hol vannak a határai. Lehet, hogy most még ugrál, szeret a forgatáson lenni, de három nap múlva egyszer csak nem jön többet, mert akkor jön ki a fáradtság. Nyilván az is fontos, hogyan kér valaki valamit. Nem akartam senkit manipulálni. Ehhez nem volt kedvem. Ahhoz, hogy megbeszéljük, megállapodjunk és együtt csináljuk, volt. És van még valami, amitől nem nehezebb, hanem könnyebb lett. Az volt az érzésem, hogy a gyerekek érezték, hogy nekem ez mennyire fontos. Hogy a bőrömet viszem a vásárra, nem félig, hanem egészen, és emiatt a szövetségeseim lettek.

Sokan a mai román újhullámos filmekhez hasonlítják az Egy napot.

Ez nagyon megtisztelő. Jó lenne, ha így lenne. Lenyűgöz, ahogy az újhullámos román alkotók a valóságot létrehozzák, amilyennek a valóságot mutatják a filmjeikben, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap-ban (rendezte Cristian Mungiu – Sz. R.), vagy az Anyai szív-ben (Calin Peter Netzer filmje).

Tíz évet várt arra, hogy a főiskolai diploma után elkészíthessen egy sikeres nagyjátékfilmet. Női rendezőként nehezebb eljutni idáig?

Talán nem is belekezdeni, pályázni a legnehezebb, hanem a forgatás, ami egy erősen hierarchizált helyzet. Nőként elfogadtatni a vezető szerepet nehezebb, mint férfiként. Sokszor egyértelműen férfi-női hatalmi játszmák indulnak be szakmai köntösbe bújtatva. Könnyebben találod magad nőként az „inkompetens rendező” szerepében, vagy abban a helyzetben, hogy bizonyos stábtagok nem a dolgukat végzik, hanem „segítenek” neked. Egy férfi filmrendező kompetenciáját nehezebb megkérdőjelezni. Egy nőét szinte lehetetlen nem megkérdőjelezni. Egyszer csak azon kapod magad, hogy nem filmet rendezel, hanem azt bizonygatod, hogy alkalmas vagy, hogy jogod van eldönteni azt, ami rendezői kérdés. Ezek a nem is feltétlenül tudatosuló játszmák szörnyűségessé tudnak válni.

Akkor mi indokolta leginkább ezt a mondhatni egy évtizedes várakozást?

Nagyrészt személyes okai voltak, de a strukturális körülményeknek is volt szerepe. 2007-2009 környékén, amikor az osztályunk végzett a Főiskolán, még nem volt igazán jellemző a vizsgafilmek fesztiváloztatása. Az alkotást megnézte az a tizenkét ember, akiknek azt látnia kellett, és akár a legnagyobb dicséretekkel is illethették a filmet, azokat utána soha, senki nem látta. A Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor programja nagyot lökött rajtam, nem biztos, hogy tíz évet vártam volna, ha korábban adódik ilyen lehetőség.

Áttekinthetővé tették a film létrehozásának körülményeit, leegyszerűsítették az időbeli és az anyagi feltételeket is. Nem egy labirintusba kellett belépnünk, hanem könnyített pályán közlekedhettünk. Nem feltétlen és nem mindenkinek ez az ideális. Nem lenne jó, ha az Inkubátor program „visszaütne”: ha csak ilyen feltételekkel lehetne első filmet készíteni. De nekem nagy segítség volt, egy jól kijelölt csapás.

S mivel töltötte ezt a tíz évet?

Küzdöttem, mint malac a jégen és ez most sincs másképp. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központnak például végtelenül hálás vagyok: sokáig én csináltam az előadásaik és a foglalkozásaik videó dokumentációját, különben felkopott volna az állam. Ismerősök révén dolgoztam filmes produkciókban is. Enyedi Ildikó révén, aki tanított az egyetemen és jellemzően szívén viseli a diákjai sorsát, vagy Horváth Lili révén, aki osztálytársam volt, és szokott hívni dolgozni a filmjeibe. De mostam ablakot, voltam bébiszitter, pincér és youth hostel recepciósa is két napig.

Reklámfilmekben nem gondolkodik?

Nem hívnak, az egy nagyon zárt világ. Az Egy nap után megkerestek egy reklámfilmmel. De nem tudtam, hogy milyen treatmentet várnak tőlem. Nem tudok úgy fogalmazni, nem tudom elég színessé és szagossá tenni azt, amit leírok. Elég lassú is vagyok. Ez habitus kérdése is. Ahhoz sem vagyok hozzáedződve, hogy azt, hogy egy beállítás jó-e, egyeztetni kelljen mindenkivel: az ügyféllel, a megrendelővel. Reklámfilm rendezőjének lenni más felelősséget és döntési kompetenciát jelent, amihez hozzá kell szokni. Mint a másféle légköri viszonyokhoz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/11 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13889