KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Sára Sándorral

A szellem visszavonul?

Zalán Vince

A mai gyakorlat, miszerint van egy kamerád meg egy mikrofonod és két napod arra, hogy fölvedd, ami érdekel – ez a dokumentumfilm halála.

A magyar dokumentumfilm egyik legkiemelkedőbb mestere Sára Sándor. Félévszázaddal ezelőtt készítette el első remekét a Cigányokat (Gaál Istvánnal), amely azóta „alapműnek” számít a magyar filmtörténetben. Játékfilmek rendezése, operatőri munkái mellett mindig megtalálta a módját, hogy dokumentumfilmeket is készítsen. Állhatatos, szorgalmas művész: ha összes dokumentumfilmjét folyamatosan levetítenék, több nap, talán egy hét is szükséges lenne megtekintésükhöz. Nélkülük nincs magyar dokumentumfilm-történet. Hét éven át volt a Duna Televízió elnöke. Ez alkalommal a magyar dokumentumfilm aktuális problémáiról beszélgetünk.

A 20. század utolsó két évtizedében nagyszerű filmek születtek, a magyar dokumentumfilm kiemelkedően fontos szerepet töltött be a magyar filmművészetben. Hozzáteszem: a magyar szellemi életben is. A 21. század kezdete óta ez a szerep fokozatosan gyengült, szinte megszűnt, napjainkban alig készülnek dokumentumfilmek. Mik lehetnek e változás okai?

Ismeretes a párbeszéd: miért nem harangoznak? Ennek sok oka van – hangzik a válasz, elsősorban az, hogy nincs harang. Félretéve a tréfát, magam is azt gondolom, hogy ennek a változásnak több oka van, de a legfőbb oka a pénzhiány. Azaz, hogy napjainkban sem az állam, sem a televíziók, sem a társadalmi szervezetek, se senki nem hajlandó elég pénzt áldozni erre a filmes tevékenységre. Korábban a nyolcvanas-kilencvenes években számtalan helyen lehetett dokumentumfilmet készíteni. Többféle pályázaton lehetett részt venni, számtalan helyről lehetett összeszedni a pénzt, olykor nem is kis összegeket. Az a most dívó, immáron többéves gyakorlat, miszerint van egy kamerád meg egy mikrofonod és két napod arra, hogy fölvedd, ami érdekel – nos, ez a dokumentumfilm halála.

Dokumentumfilm készítésekor – s ebben több évtizedes tapasztalatom van – a választott témát először alaposan körül kell járni, rengeteg dolognak kell utána nézni. Maga az előkészítés, amikor a kamerát még elő sem vettük, több hétig, esetleg hónapok is eltarthat. Például, amikor a tanyavilágról akartam dokumentumfilmet forgatni, még mielőtt a kamerához nyúltam volna, szinte mindent tudtam a tanyákról, szinte mindent olvastam róluk, még az illetékes miniszterrel is beszéltem. Ezután jött az elsőszámú gondom: milyen képi elbeszélésmódot kell választanom a témámhoz, ami korszerű és szervül az anyaghoz. Ez volt a Vízkereszt című filmem. Mindent tudtam már, de amíg rá nem jöttem arra a megoldásra, ami a képet előtérbe helyezi – addig nem kezdtem hozzá! Manapság pedig – puff! – kimennek a terepre, sebtében hozzákezdenek, veszik a mikrofont, fogják a kamerát és egy-két nap alatt leforgatják az anyagot. Majd megvágják. Ebből a gyakorlatból, az esetek többségében egyszerűen nem születhet jó dokumentumfilm. Kialakult egy stílustalan „stílus”: nincs kompozíció, nincs világítás, egy felületen emberek jönnek-mennek. A képi kifejező erő elveszett. Ha valamiért érdekes téma, akkor – legföljebb – elfogadható lesz. De a legtöbb esetben egy televíziós híradó színvonalát érik el, ha ugyan elérik.

Ez szinte csőd-körüli állapot.

Magam sem állítom, hogy a dokumentumfilm mai helyzetének egyetlen oka a pénzhiány, de azt igenis, hogy legfőbb, meghatározó oka. Létezett, még nem is olyan régen a Magyar Történelmi Filmalapítvány. Húsz éven át nagyon sok és többnyire jó filmeket támogatott. Egyszer csak egyre kevesebb és kevesebb lett az alapítványhoz kerülő pénz, majd hirtelen megszüntették. Ennek következtében rendkívül sok és fontos téma nem kerül felvételre. Egyetlen, példa nélkül álló példát mondok: a hatalmas emberi és anyagi áldozatokat követelő iszapkatasztrófánál nem voltak ott a dokumentumfilmesek! Mert nem volt pénzük! Hadd ne minősítsem ezt az esetet.

Ráadásul a dokumentumfilmezésnek más filmezési módokkal szemben van egy igen fontos sajátossága: ha ma történik valami, akkor szinte már előző nap ott kell lennie a dokumentumfilmesnek, de legalábbis még aznap. Ezt a sajátosságot egyetlen mai pályázati rendszer sem veszi figyelembe. Rendszer? Teszem hozzá: egy kezem ujjai soknak bizonyulnak, ha meg akarom számolni, hogy hová is lehetséges ma dokumentumfilmre pályázatot beadni. A valóság eseményei, a dokumentumfilm-készítés természete soha, de soha nem fognak az íróasztalnál kitalált pályázati rendszerekhez igazodni! Bármennyire erőlteti ezt bárki, vagy bármely hivatal. Lehetetlennek tartom a várakozást, hogy majd a szinte percenként változó világunk fog hozzáidomulni a pályázati kiírásokhoz.

Amikor a II. Magyar Hadseregről forgattam a dokumentumfilmet – nota bene játékfilmstúdióban! –, még az elején tartottunk, egyszer csak azt mondja egy, a frontot megjárt tanító, egyébként tartalékos tiszt, hogy nekik most lesz az ötvenéves találkozójuk, épp ötven éve végeztek a pécsi Püspöki Tanítóképzőben. Mindjárt tudtam, hogy oda kell mennünk. Anélkül, hogy megbeszéltem volna a stúdióvezetővel – hisz volt kamerám, nyersanyagom, gépkocsi is rendelkezésre állt – elmentünk a találkozóra forgatni. Kiderült, hogy igen érdekes és fontos „anyagra” leltünk. S ekkor, már a stúdióvezetővel egyeztetve határoztuk el, hogy végére járunk a történetnek. Így született a Néptanítók című dokumentumfilmem. Miért mondom mindezt? A műhely vagy még inkább a műhelyek miatt. A magyar dokumentumfilmezés felszálló ágának idején léteztek filmes műhelyek, amelyek önállósággal, megfelelő pénzzel rendelkeztek és mindenféle hosszadalmas pályázati procedúra nélkül képesek voltak filmeket beindítani. Ma ez nincs, nincsenek igazi műhelyek. Amelyek még megmaradtak, az az egy-kettő, azok erőtlenek, nincs önállóságuk, mert nincsen pénzük. Nem tudnak igazán műhelyként működni. Ma, az egyre csökkenő számú dokumentumfilmek többsége „egyszemélyes” káeftékben, bétékben készül. Ma egyetlenegy helyre pályázhatsz, ahol jó esetben kapsz 2-3 millió forintot. Ez nyilván arra szorít mindenkit, hogy azon gondolkozzon, mi fér ebbe bele. Hát az, amit mondtam: egy kamera, egy nap forgatás, körülbelül.

Annak idején jelentős forrást jelentettek a dokumentumfilmek számára a televíziók. Ma erre nincs pénzük, legalábbis a korábbiakhoz képeset nagyságrendekkel kevesebb pénzt fordítanak dokumentumfilmek gyártására. Illetve, ahol meg van pénz, ott meg igen erős a gazdasági és ízlésbéli cenzúra. Miért ódzkodnak a televíziók ennyire a dokumentumfilmtől?

Nem vagyok olyan biztos abban, hogy ne volna a televízióknál pénz a dokumentumfilmekre. Valamiért nem költenek erre a műfajra, meg nem tudom mondani miért. Holott a dokumentumfilm ma már szinte par exellence a televízióba való. (Ez korábban nem volt így.)

Talán azt a hatalmas összeget, ami ma egy kézben van, többfelé kellene osztani. Mondjuk legalább három részre. Létre kellene hozni három független műhelyt. Mondjuk az egykori Balázs Béla Stúdió mintájára. A BBS évente azt az összeget kapta meg filmek készítésére, amennyi pénzbe – akkori árakon – egy nagyjátékfilm elkészítése került. A stúdió ebből gazdálkodott. Most is lehetnének a jelenlegi központi pénzből műhelyek, amelyek önállóan gazdálkodnak, forgatókönyveket írnak, felelősen döntenek és így tovább. Nem olyan nagy ördöngösség ez, a BBS éveken át csinálta, méghozzá sikerrel. El kellene indítani ezeket a műhelyeket, ezáltal mozgásba lehetne hozni a dokumentumfilmes szakmát; hadd legyen verseny a műhelyek között. Egy szó, mint száz – szerintem – fel kell hagyni a centralizációval és a decentralizáció felé kell venni az irányt.

 Hogyan következne be ez az irányváltás? Kikényszeríthetné ezt valami? Vagy várjuk a pillanatra, amikor az illetékes vezetőkben megvilágosodik, hogy az ország jelenéről készült dokumentumfilmek éppolyan fontosak, mint az iskolai olvasókönyv?

Egy televíziós elnök nagyon sokat tehet. Magam is próbáltam, nem is olyan rég, ebbéli minőségemben hasznossá lenni. A Duna Televízióban – csak példaként mondom – létrehoztuk a Duna Műhelyt, amelynek filmjei közül egy-kettő még nemzetközi díjakat is begyűjtött; a kitűnő forgatókönyvíró, az azóta sajnos elhunyt Kardos István vezetésével létrehoztunk egy dramaturgiát, amely a maga szerény eszközeivel támogatta a dokumentumfilmek, sőt a játékfilmet megszületését, s miután tudtuk, hogy nem elég elkészíteni ezeket a filmeket: minden hétfőn dokumentumfilmeket sugároztunk, természetesen nemcsak azokat, amelyek nálunk készültek.

Persze az is igaz, a dokumentumfilmesek a mainál erőteljesebben is követelhetnék a munkát, a munka-lehetőséget.

Nekem úgy tűnik – ha szabad így kifejeznem magam – a filmes lobby, az utóbbi időben erősen veszített a magyar kulturális életben játszott szerepéből, kivált, ha az egy-két évtizeddel ezelőtti befolyásához mérjük az erejét. Majd tíz évvel ezelőtt például a magyar országgyűlés egyhangúlag, ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a filmtörvényt.

Sajnos, ebben van igazság. Az utóbbi időben nem születtek meg azok a nagyhatású magyar filmek, amelyek léte korábban látványosan támogatta a magyar filmesek erejét. Szerintem ma hiányoznak az igazi jó játékfilmek, az igazi jó dokumentumfilmek.

Ez ritka időszak a magyar film történetében. De az is kivételes, hogy a Magyar Filmművészek Szövetsége – ha jól értem álláspontjukat – illegitimnek tartja a legfőbb állami pénzosztó szervezetet.

Ez bizonyára tévút. De hagy tegyem mindjárt hozzá: egészen bizonyos, hogy a politikának, lobby-erő ide, lobby-erő oda, a jelenleginél sokkal, de sokkal jobban kellene támaszkodnia a szakmára. Meggyőződésem, hogy jóval kevésbé támaszkodik rá, mint amennyire megtehetné, sőt, amennyire szükséges volna is, hogy megtegye.

Nemrégiben még működött „a filmrendezők asztaltársasága”, tapasztalt, kiváló, nívós filmeket rendezett kollégák lazán szerveződött együttese. Majd egy évig eléggé rendszeresen összejöttünk, s kezdtünk kidolgozni egy elképzelést arra vonatkozóan, hogy szerintünk hogyan is kellene működnie a filmkészítés –elsősorban a játékfilm-készítés – szisztémájának Magyarországon. Végére is jutottunk, de a kiállás a politika, a nyilvánosság elé sajnos nem történt meg. A szokásos módon nem: „köztudott” volt, hogy megfogalmazódott egy ilyen tartalmú dolgozat, még bizonyos politikusok asztalára is odakerült, jónéhányan tudtak róla. Nem sokkal később, amikor kormánybiztost neveztek ki, akkor talán érdemes lett volna figyelembe venni javaslatainkat. Nem vették figyelembe. Létrejött a kormánybiztosság, ami – tapasztalhatjuk – kétéves csőd.

Hogyan változott a dokumentumfilm az utóbbi időkben?

Kellene, hogy változzon! Sokkal elmélyültebben kellene dokumentumfilmet rendezni. A pénzhiány rászorította az alkotókat a felületes filmkészítési módra. Ma talán még a sokat emlegetett fellendülés korszakánál is több szociológiai, politikai, pszichológiai és még sok minden más tudásra volna szükség, hogy kor színvonalához méltó dokumentumfilmek szülessenek. Ezzel azt is mondom, hogyha valami csoda folytán egy korszerű, a mainál optimálisabb finanszírozási szisztéma jönne létre nálunk, a lecke akkor is föl van adva! Akkor is keresni kellene az új, hatékony formáit a dokumentumfilmnek. Azt gondolom, hogy ezt az egyébként elháríthatatlan feladatot rá kell bízni az alkotókra. Akik, ha lehetőséget és szabadságot kapnak, akkor szinte biztos, hogy meglelik a korszerű, új filmformákat. Minden kornak, korszaknak ki kell találnia önmagát. Nem lehet, pontosabban nem szabad úgy dokumentumfilmet készíteni, mint régen. Ehhez kellenek a fiatalok, a fiatal rendezők.

 Azelőtt rengetegen akartak filmrendezők lenni. Igaz a filmnek magas presztízse volt a társadalmi és a szellemi életben is. Mára ez hihetetlenül megcsappant. A szellemi erőfeszítés mértéke szinte közömbös, a kassza a siker kovácsa.

Ebben van igazság. De vannak korszakok, amikor a szellem visszavonul. Kénytelen-kelletlen a szemlélődés lesz a menedék. Magam is, nemcsak azért mert idősebb lettem, szívesen szemlélődöm. Új lehetőségeket, új szervezeti formákat kell találni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11217