KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei

Elvarázsolt lelkek

Bilsiczky Balázs

Zsigmond Dezső kamerája főleg Székelyföld és Kárpátalja erdős-hegyes tájait és hányatott sorsú lakóit hozza emberközelbe.

Játékfilm, dokumentumfilm, ismeretterjesztő sorozat, szituációs dokumentumfilm – a kétszáznál is több rendezést maga mögött tudó Zsigmond Dezső sokszínű életművének alapos áttekintése komoly feladat. A közel harminc év termésével, illetve magával az alkotóval, a néhol kényszerű kanyarokkal ívelő életpályával ismerkedés közben mégis egységes oeuvre bontakozik ki a néző előtt.

*

Az 1956-ban, Gyöngyösön született Zsigmond Dezsőre a legnagyobb hatást erdélyi származású, később Gyöngyöspatán körorvosi tisztet betöltő nagyapja gyakorolta. A nagyszülő történetei az óhazáról, kiegészülve Zsigmond édesanyjának fantasztikus esti meséivel, pontosan azzal a kettősséggel töltötték be a gyerekszobát, amely később művészetének legjellemzőbb vonása lett: a valóság és a fikció közötti folytonos átjárás, a kőkemény realitás és a földtől elemelkedett misztikum együttes jelenléte. Nem véletlenül hivatkozik Zsigmond egy vele készült interjúban Gabriel García Márquezre és az ő nevével fémjelzett mágikus realizmusra. Mint mondja, hiába utazik el a Gyimesbe zsebében a pontos, kicentizett szinopszissal, hogy leforgassa egy helyi közösség mélyszegénységben élő tagjainak mindennapjait, úgyis a vágóasztalon dől el minden, ahol olyan szálak kerülhetnek bele a történet szövetébe, amelyekre eleinte sem ő, sem alkotótársai nem gondoltak. Megjelenik tehát a misztikum, ami átgyúrja az eredeti anyagot, elemeli a valóság rögös talajától, és a néző az elkészült filmet látván máris ott áll azon a bizonyos határmezsgyén. Az efféle alkotói attitűdre – kiváltképp a dokumentarizmus világában – nem mindenki fogékony, érthető tehát a rendezővel szemben többször megfogalmazott kritika, hogy ha egyszer dokumentumfilmet készít, akkor ott ne legyen semmiféle trükk, állítsa le a kamerát interjúalanyaival szemben, és türelmesen hallgassa végig történetüket, mint egyik első, nagy visszhangot kiváltó munkája, az 1956-os mosonmagyaróvári sortűzzel foglalkozó Vérrel és kötéllel forgatásakor. A választott téma és a forgatás rendszerváltás-kori időzítése minden bizonnyal erősen kihatott a feldolgozás módjára. Az alkotók teljesen a háttérbe vonulnak (ez későbbi munkáiban sem idegen Zsigmondtól), hagyják beszélni a résztvevőket, az átélőket és a túlélőket, így a mosonmagyaróvári laktanya felé közeledő tömegbe állítólag parancsra belelövő sorkatonákat, a kiadott vagy nem kiadott, mindenesetre az esetleges tűzparancsért felelőssé tehető tiszteket, illetve a laktanyát elfoglalni szándékozó sebesülteket és a sortűz áldozatainak hozzátartozóit, barátait. A film az 1989-es, 29. Magyar Filmszemle legjobb dokumentumfilmjének járó díjat nyerte el, ítélkezéstől mentes hangvétele példás összhangban állt a békés átmenet, illetve a megtorlások nélküli rendszerváltás/kiegyezés erőszaktól mentes folyamatával.

Zsigmond azonban (kezdeti alkotótársával, Erdélyi Jánossal karöltve) nem sokáig bírt meglenni a feszes keretek között, és már a kilencvenes évek első felében a „szituációs dokumentumfilm” sokak által vitatott műfaja, valamint a dokumentarista elemeket hordozó játékfilm felé fordult. A korszak legjelentősebb darabja az Indián tél című dráma, melynek figurái előrevetítik a későbbi riportfilmek számkivetettjeit, különc karaktereit. Zsigmond játékfilmjeiben, így a néhány évvel ezelőtt készült, valós alapokon nyugvó Boszorkánykörben is alkalmazott formabontó megoldások, színezett képek, vagyis az anyaggal való játék nagy valószínűséggel „filmes nevelőintézetében”, a Balázs Béla Stúdióban eltöltött időszak alatt váltak szeretett módszereivé. Maga ugyan nem volt a BBS állandó tagja, de épp elég időt töltött Bódy és a többiek társaságában, hogy stílusán lemoshatatlan nyomot hagyjon a kultúrpolitika által eltűrt, a stúdióban dolgozók által pedig létformaként vallott és használt művészi szabadság.

A rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt elképesztő mennyiségű anyagot jegyző Zsigmonddal foglalkozó elemzésekben, interjúkban rendszeresen szerepel a „vidék rendezője” titulus, sőt, maga is előszeretettel használja ezt a címet, ami azonban némi pontosításra szorul. A jellemzés több hazai dokumentumfilmes esetében is megállná a helyét, elég Almási Tamásra gondolni, aki a rendszerváltás után összeomló Ózd sorsát dokumentálta, a borsodi acélvárost mégis fényévnyi távolság választja el Zsigmond filmjeinek terepétől, a gépesített civilizáció vívmányait még csak hírből sem ismerő, eldugott falvak, valamint a nagyvárosi emberek számára szinte szürreális körülmények uralta tanyavilág mélyszegénységbe rekedt zárvány-világától. A Zsigmond által előszeretettel ábrázolt „vidék” ráadásul a földrajzilag is viszonylag jól behatárolható Székelyföld–Kárpátalja-tengely főként magyarok, székelyek, csángók lakta, erdős-hegyes tájait és annak hányatott sorsú, ebből adódóan jócskán megedződött lakosságát jelenti. Ők azok, akiket bátran nevezhetünk hősöknek, szerencsétlen sorsúaknak viszont aligha, legalábbis akkor, ha nem a kényelmet nyújtó nagyvárosi lét felől, hanem egy szomszédos fejőszékről vagy a rücskös kocsmaasztal túlfeléről tekintünk rájuk. A bemutatott életek többségében ugyanis világosan megmutatkozik a kikezdhetetlen tény, hogy ami nincs és nem is volt, az nem hiányozhat. A külső, szociálisan érzékeny megfigyelő szemében sokszor elkeserítő körülmények között élő szereplők gesztusaikból és elharapott félmondataikból egyértelműen kiérezhető jókedvvel élik dolgos mindennapjaikat, nem bonyolítják túl az életet, és a környék felcserének sem okoz gondot, hogy milyen antidepresszánssal oldja az általános levertséget. A helyiek jó közérzetéről mindenekelőtt életük egyszerű és kiszámítható körforgása, a velük szinte eggyé váló erdők, rétek, hegyek, illetve az esetenként zsibbasztóként vagy fájdalomcsillapítóként magukhoz vett házi párlatok gondoskodnak. A Zsigmond ábrázolta vidékeken is megállt az idő, de nem a gothári értelemben – egyszerűen beszorult a hegyek közé és nem is akar kimozdulni onnan.

A Zsigmond Dezső által felkutatott, vagy a hozzá ismerősei révén eljutott történetek és sorsok között persze nem csak a fent említett, pozitív kicsengésű élethelyzetekkel találkozhatunk. A kárpátaljai Beregszász környékén forgatott Élik az életüket főszereplője, a kilátástalanságba és nincstelenségbe süllyedt, majd onnan az alkoholizmusba zuhant Kati vesszőfutása még akkor is brutálisan kegyetlen, ha a záró narrációban Zsigmond hősnője sorsának valamelyest jobbra fordulásáról számol be. Az éveken át nyomon követett tragikus családi viszonyok, Katinak a lányával, testvéreivel és rokonságával egyre elmérgesedő viszonya láttán nehéz hinni a jobb folytatásban, dacára a rendező szándékának, hogy felvillantsa a reményt közönsége előtt. A megállíthatatlan romlást taglaló történet túlságosan is gyorsnak tűnő elvarrása sem erősíti a nézőben az érzést, amely szerint Kati élete a forgatás lezárását követően mintegy varázsütésre megváltozik. Zsigmond személyiségétől, rendezői attitűdjétől egyszerűen idegen a beletörődés a reménytelenségbe.

A terjedelmes életmű darabjai gyakran egymásra hajaznak, visszatérő szereplők és motívumok kötik össze a dokumentumfilmeket. A rendszerváltás és az azt követő néhány év politikai témájú, mégis apolitikus hangvételű darabjait követően Zsigmond egyértelműen nagyapai öröksége és a határon inneni és túli magyarság nehéz sorsú közösségeinek bemutatása felé fordul. A ’90-es évek közepétől forgat rendszeresen Erdélyben, ám a legnagyobb elismerést kiváltó filmjei, mint a Csigavár vagy az Aranykalyiba már az ezredfordulót követően készülnek el. Művei kivétel nélkül fillérekből készülnek, de ez nem különösebben zavarja az alkotásban. Elmondása szerint különféle pályázatokból, kiírásokból próbálják meg előteremteni a forgatás megkezdéséhez szükséges forrásokat, aztán „lesz, ami lesz”-alapon vetik bele magukat a munkába. A rendező elhivatottságát jelzi, hogy nem egyszer saját honoráriumából pótolja ki a film befejezéséhez nélkülözhetetlen költségvetést. Éppen ez a fajta hozzáállás, a semmiből való építkezés teszi őt rokonná egyik, több ízben bemutatott/alkalmazott hősével, Kurkó János György csíkszeredai vállalkozóval, akivel először leforgatta az üzletember egy napját végigkísérő Út Calarasiba – Egy sikeres vállalkozó képe című portréfilmet, majd egy rendőrnyomozó szerepét osztotta rá a dokumentumfilmjei témáját mintegy összefoglaló, azokat fiktív, álomszerű elemekkel kibővítő játékfilmben, a Boszorkánykörben. Kurkó ugyanazzal a megalkuvást nem tűrő akarattal és elszántsággal tett szert eurómilliós vagyonára, ahogy Zsigmond hozza tető alá filmjeit. A portréfilmben Kurkó mindenféle feszültségtől mentesen mesél szegénységben töltött gyerekkoráról, a gumisműhelyben kemény munkával töltött időszakról, vagy sikeres részvételéről a privatizációban. Elmondja ugyanakkor azt is, hogy ha felépít egy gyárat, vagy a megfelelő működési pályára állítja valamelyik vállalkozását, attól kezdve a kihívást felváltja az üresség, és azon nyomban új feladat után kell néznie. Személyisége ebben is hasonlít Zsigmondéhoz, aki sokadik filmje után ugyanakkora elánnal veti bele magát a következőbe, hogy a nulláról indulva újra felépítsen valami maradandót.

Kurkóval rokon lélek az Aranykalyiba tizenéves főhőse is, Karácsony Emilke, akivel Zsigmond egy évet töltött el a gyimesi Hidegségben. Emilkét a csíkszeredai vállalkozóhoz hasonlóan sokan veszik körül, mégis, mintha teljesen egyedül lenne a vidéken, ahol él. A fiú élete a megpróbáltatások megszakíthatatlan sorozata. Ugyanúgy helyt kell álljon a disznóvágáson, mint a lovak idomításánál, vagy a tehenek és juhok szomszéd faluba terelésénél. Magányosságából eredő szótlansága még nagyobb hangsúlyt kap a filmben, amelyben alig hangzik el párbeszéd. Zsigmond a szavak helyett a mindennapos feladatok képeivel érzékelteti a helyiek életének körkörösségét és kiszámíthatóságát. Emilke igazi társai a fák és a hegyek, amelyek körülveszik őt, ahogy Kurkó sem tud elszakadni erdész nagyapja örökségétől.

Kívülállóként tekinthetünk Terézkére, a Csigavár főszereplőjére is, aki szintén szerepet kap a későbbi Boszorkánykörben. Terézke kora alapján már asszony és többszörös anya is lehetne, a körülmények azonban őt is szülőföldjéhez kötik. Esete kirívóbb az előzőeknél, szüleivel él, és „nem sieti el a dolgokat”, ahogy megfogalmazza vénkisasszony-létének okát. Elmondása alapján szeretne már családot alapítani, de csak olyan férfi jöhet számításba, aki odaköltözik a vidékre, mert ő ugyan sehova nem megy onnan. Az egykoron a kis település védelmére épített alagút, a címadó Csigavár ezt a fajta röghözkötöttséget szimbolizálja. Az én váram az én házam, tartja a mondás, Terézke pedig ugyanolyan csigaházban él, mint Karácsony Emilke, vagy a folyton úton lévő, mégis mindig ugyanoda visszatérő üzletember.

A fentiekből is kitűnik, hogy Zsigmond Dezső mennyire ragaszkodik a számára fontos karakterekhez, így Székely Józsefhez, a Józsi nővér és a sárga bicikli főhőséhez is, aki egy magashegyi erdélyi községben, Kommandón teljesít egészségügyi asszisztensi szolgálatot. A környék felcsereként ismert Józsi nővérben nem nehéz ráismernünk Zsigmond körorvos nagyapjának az alakjára. Jóska bácsi a helyiek számára maga a megtestesült gondviselés – ő vágja el az újszülötteket anyjukhoz kötő köldökzsinórt, ő kíséri figyelemmel a gyermek felcseperedését, ő húzza ki a kocsmaasztalon áthajolva a szuvas fogakat, majd ő ül odahaza magába roskadva, amiért tehetetlennek bizonyult egy elkerülhetetlen haláleset során. Józsi nővéren mintha nem fogna az idő, pontosabban, mintha személye felül állna az elmúláson, e helyütt pedig megint belép a már említett misztikum a realitás mezejére. A sokat tapasztalt felcser sztoikus nyugalommal szemléli a helyiek számára létfontosságú futballmérkőzést, nem kiabál a többiekkel, csupán örül a hármas sípszó elhangzásakor, hogy aznap sem történt sérülés. A rendező által drámai elemekkel tarkított filmeposznak titulált irányított dokumentumfilm utolsó felvonása az isteni gondviselés beemelése a történetbe. Józsi nővér elesik a biciklijével és beveri a fejét egy fatörzsbe, mire egy nővércsapat, amolyan Üdvhadsereg-osztag jelenik meg a semmiből, valószerűtlenül kék egyenruhában, hogy pillanatok alatt ellássák a mi Jóska bácsinkat, akinek lehetetlen, hogy bármi bántódása essen. Hiszen, ahogy egy falubéli mondja a vizsgálat során: „Józsi bácsi! Hát mi lenne velünk maga nélkül?”.

A kérdés, némi módosítással, az eddigi életmű mindegyik szereplője szájából elhangozhatna: „Dezső! Hát ki tudna rólunk maga nélkül?”. A Zsigmond által választott út ugyanis túl poros és göröngyös ahhoz, hogy néhány kíváncsi utazón kívül erre vegyék az irányt. A rendező kamerájával nem a világ, vagy az őt körülvevő szűkebb környezet társadalmi problémáira kíváncsi. Témaválasztása kortól független. A divatok hatása ugyanolyan messze elkerüli, mint a hazai dokumentaristákra egyébként igen jellemző véleményalkotó attitűd. Az egyszeri emberi sors dokumentálása Zsigmond filmjeiben sohasem eszköz, nem valamely fontos társadalmi kérdés illusztrációja, hanem maga a végcél. A rendező nem a nagy történelmi, politikai, szociológiai összefüggésekre kíváncsi, hanem az emberekre. Nem az etnográfus vagy a társadalomtudós tanulmányozza itt az archaikus életformákat, hanem a mások életére kíváncsi és velük együttérző rokonlélek. Az Aranykalyiba, a Csigavár, a Józsi nővér… segítségével nemcsak olyan közösségek mindennapjaiba nyerhetünk betekintést, amelyek létezéséről egyébként fogalmunk sem lenne, hanem az emberi méltóságba vetett reményünket is visszaadja. Zsigmond filmjeiben a legfurább, legnyomorultabbnak látszó sorsnak is varázserőt ad, hogy a rendező annak látja, ami: egyszerinek és megismételhetetlennek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 19-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11220