KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az emlékmás

A remake bosszúja

Schubert Gusztáv

Hollywood felfedezte ugyan a sci-fi irodalom legnagyobb zsenijét, de minél látványosabban viszi színre, annál homályosabban látja.

Philip K. Dick szépirodalmi teljesítményét a kortárs amerikai kritika sohasem ismerte el, hiába írt a korabeli Kaliforniáról több rendbeli realista regényt, azokat csak befutott sci-fi íróként tudta megjelentetni, némelyiket még akkor sem. Dick a legnemesebb módon vett elégtételt: a SF-zsánert emelte irodalmi rangra. Az Ubik, a Palmer Eldritch, a Kamera által homályosan, vagy a Valis, nem azért bocsáttatott be a Parnasszusra, mert igényesen megírt sci-fi, hanem mert hideglelősen nagy regények, az ’50-es, ’60-as évek Amerikájának zseniális röntgenképei. Persze nem röghöz kötötten realista próza ez, a fantasztikum mindegyikük szerves és el nem mellőzhető alkotóeleme, nem kérdés, hogy egy sci-fin edződött jövőbelátó tekintet veszi szemügyre a kortárs Kaliforniát és hatol át a hurráoptimista, a gazdasági prosperitástól mámoros közhangulaton. És amit a nett felszín alatt lát, abba ő is, olvasója is beleborzong. Az önéletrajzból tudjuk, Dick erősen hajlott a meghasonlásra, és nagy affinitása volt a paranoiára, amire hosszú éveken át mindenféle drogokkal is rásegített, csakhogy ezt a szikrázó nagyfeszültséget egy briliáns és fegyelmezett elme tartotta féken, és az átlagfeletti íráskészség transzformálta irodalommá. De a szó orvosi értelmében nem volt téveszmékkel terhelt, jókor és jó helyen volt „paranoiás”, azt látta meg, amit a McCarthy boszorkányüldözése, a Kennedy-gyilkosság és a koreai majd a vietnami háború világosan kirajzolt, „betegsége” abban állt, hogy másokkal ellentétben meglátta azt a lappangó tébolyt és diktatúrát, amivel a többség a jólét és a demokrácia mögött nem vett észre, vagy ha mégis, nem hitt a szemének. Az ember a Fellegvárban alternatív történelme – amelyben a szövetségesek elvesztették a második világháborút, és a keleti part a németek, Kalifornia pedig a japánok uralma alá került – nem hatásvadász poén, hanem az Egyesült Államok modern kori történelmében benne rejlő eshetőség. Mint ahogy az is, hogy a regény tanúsága szerint a jenki őslakosság, ha nem is széles nyelvcsapásokkal, de engedelmesen kollaborál. Persze Dicknél mindig akad legalább egy deviáns alak, akinek szemet szúr, hogy mivel etetik, mi van a villája hegyén („meztelen ebéd” – hogy egy másik, ha nem is fantasztikus, de legalábbis SF-közeli kortárs regényírót, rokonlelket idézzünk), és ha nem is szupermen módjára, de szívós hétköznapi makacssággal végére járjon a disznóságoknak. A világ akkori legdemokratikusabb berendezkedésű államába belelátni a diktatúra veszélyét – emögött nem a kommunista rendszerek kapitalizmus-kritikájának átvétele rejlett. A felejtés bére (Paycheck) egy részlete epigrammatikus tömörséggel rajzolja meg Dick szabadságeszményét, amelynek jegyében egész életében bírálta és elutasította az állam – akár egy pro forma demokratikus jogrendben működő állam – túlhatalmát az egyén szabadsága ellenében. „Tudja, a nagyapám Maine-ben született, egy keleti parti kisvárosban. Nyakas New England-i protestáns volt, a régi vágású fajtából. Takarékos, puritán ember, a független élet elkötelezett híve…Amikor látta, hogy a kormány és a nagyvállalatok mindenkire rátelepszenek, illegalitásba húzódott.” Hogy aztán, fűzi tovább a történetet A felejtés bére, titokban megépítse a mind diktatórikusabbá váló kormányzat elleni csodafegyvert, a jövőbelátó „időfogót”.

Szinte minden Dick novellában és regényben diktatúra sanyargatja az embereket. Ez nem lenne nóvum, az antiutópiák száma mindig is meghaladta az ideális társadalmat vizionáló utópiákét. Nem különösebben váratlan, ha valaki a modern demokráciák működési zavarai láttán azt állítja, a jövő a zsarnokság felé lejt. Dick korszakos felfedezése, hogy elsőként értette meg, miféle új, addig még csak el sem képzelhető, kivédhetetlenül hatásos eszközöket ad majd a zsarnokok kezébe a technikai fejlődés. És ha csak prognosztizálta és leírta volna őket, de dramaturgiájának szerves részévé, sőt motorjává tette. „Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokasodó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször.” Csak egyetérthetünk Terry Gilliam megállapításával (meg az Agave Kiadóval, hogy ezt tartotta fontosnak kiemelni a hézagpótló Dick-életműkiadás borítóin). Baudrillard és Virilio még sehol sem volt, amikor Dick már mindent tudott a szimulakrumról, virtuális valóságról, noha a televíziózás még a kőkorszakánál tartott, okostelefonnak, internetnek, second life-nak pedig még nyoma sem volt. Mondhatnánk, a pontos jövőbelátás elismerésre méltó, de ma, amikor tényleg áthatja, keresztül-kasul szövi az életünket a mesterséges valóság megannyi formája, már nem akkora kaland Dick-et olvasni. Dehogyisnem. Dick ugyanis nem egyszerűen a jövő mérnöke volt, mint mondjuk Asimov, hanem a jövő Dosztojevszkije. Nem elégedett meg azzal, hogy megadja a majdani csodamasinák műszaki rajzát, megírta azt is, amit e varázseszközök művelnek majd velünk, személyiségünkkel, egyéni életünkkel éppúgy, mint a társadalmunkkal. Ez utóbbira értelemszerűen nem annyira a novelláiban, hanem a regényeiben nyílott elegendő tér Dick előtt. A novellák, így Az emlékmás (Total Recall) alapjául szolgáló Emlékárusítás nagyban és kicsinyben (We Can Remember it for You Wholesale) nem rajzolják meg, hogy a diktatúra miképp használja fel a valóság megkettőzésére, sőt sokszorosítására alkalmas vadonatúj találmányokat. A hamis emlékekkel felülírt valódi személyiség vagy a (részben) kitörölt saját emlékek elvesztése (Imposztor, Paycheck) inkább egyéni balesetnek látszik, mint kollektív fenyegetettségnek. A Verhoven rendezte első Total Recall érdeme, hogy a novella fordulatos egyéni története mögé társadalmi hátteret rajzolt, méghozzá Dick szelleméhez hűen. A vadonatúj Len Wiseman-féle remake (amely már Verhoeven filmjét vette alapul, nem a novellát) e tekintetben még tovább is megy, és még többet merít a PKD-féle társadalomrajzból. A Verhoeven-filmben még egy gonosz nagytőkés mozgatta a szálakat, és csalta tőrbe a terveit keresztező lázadók vezérét egy hamis emlékekkel és sorsdöntő titkos információval felplankolt „áruló” révén, a Wiseman-verzióban már a Föld nagy részét elpusztító vegyiháború után létrejött nagyhatalom első embere teszi ugyanezt. A Dick szellemiségével való rokonság azonban ennyiben ki is fullad, sőt, durvább probléma adódik, a No. 2-es Total Recall ugyanis módszeresen kitörli PKD-életmű minden tanulságát. Nem gondolok összeesküvésre, valószínűbb, hogy Wiseman csak ennyit értett meg Dick műveiből, vagy ha értette is, úgy gondolta, közönségét (és jegybevételét) inkább nem zavarja meg Dick baljós jövőképével. Ahol az író minden korábbi elnyomásnál súlyosabb és szofisztikáltabb lelki terrort érzékelt, ott Wiseman csak akciófilmes ziccereket látott. Az új Total Recall majd 120 perc tömény látványosság, csak épp mindvégig üresben zakatol, hiába pakoltak bele rengeteg akciót, látványos „légautós” meg liftes üldözést, a Föld magját átszelő, szabadesésben közlekedő óriás páternosztert (The Fall/Transz), lövöldözést, explóziót, töréstesztet, és persze sok-sok terabájtnyi CGI-t, épp csak a valódi izgalom hiányzik, merthogy egyetlen hiteles személyiséget sem látunk benne. Nem kérdés, hogy Colin Farrell sokkal jobb színész, mint Schwarzenegger, ezzel a steril akcióhős-szereppel – fuss és lőj! – azonban nem tud mit kezdeni, kimondottan kínos, ahogy szuperfegyverekkel megpakolt, páncélos robotzsarukkal bánik el semmi perc alatt puszta kézzel. Schwarzeneggerre sohasem néztünk hús-vér személyiségként, ő a Total Recallban is szuperember, mégis hitelesebb volt, már csak azért is, mert a szövevényes történetet mindvégig a humor mágneses ereje lebegtette a hihetőség és a mese határán. A Wiseman-verzióban három mérsékelten szellemes dialógust leszámítva nyoma sincs a humornak. Kate Beckinsale karaktere értelmezhetetlen (talán, ha kiderülne róla, hogy android, több rokonszenvet éreznénk iránta). Még a főgonosz Cohageen a legegyénítettebb figura, csakhogy efféle diktátornak minden szuperfegyvere, és robothadserege ellenére sincs keresnivalója egy PKD sci-fiben. Dicknél ugyanis a zsarnokság már nem a fizikai erőn és kényszeren, hanem szemfényvesztés művészetén áll vagy bukik, nem a tűzfegyverek, hanem az agymosás a diktátor legfőbb fegyvere. A klasszikus zsarnok fegyverekkel, katonákkal, rendőrséggel tartja sakkban a társadalmat, a jövő zsarnoka (és ez a jövő már elérkezett), a szimulakrummal, a szupergyors agymosásra képes médiával, az álhírekkel és a manipulált történelmi emlékezettel tartja függőségben „népét”. A második Total Recall zsarnoka az emlékmás-trükk ellenére is megrekedt a régi vágású zsarnokok szintjén, igazából csak a nyers erőben és az anyagcsatában bízik. Ahogy Wiseman is.

Miközben Hollywood akciófilmjei a 3D és a mindenható CGI révén egyre valósághűbbek lesznek, érzelmi intenzitásuk és érettségük éppily rohamosan hanyatlik. Dick épp ezt az önsorsrontó progressziót írja le a Szányas fejvadász alapjául szolgáló Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal megtévesztően emberszabású és szuperintelligens Nexus 6-os androidjainak pusztulástörténetében. A mechanikus embermás tökéletes géptestében fogyatékos lélek lakik, képtelen az együttérzésre. A fejvadász épp az élet és az élők iránti empátia hiánya miatt képes kiszűrni őket az emberek közül. (Feltéve persze, hogy az elgépiesedett, dogmákkal etetett, méretre szabott, sorozatgyártott emberiség rendelkezik még bármiféle emberi érzelemmel.) Tökéletesen áramvonalas dizájnja és lankadatlan dinamizmusa dacára a Wiseman-féle Totall Recall is megbukna a Voigt-Kampff empátiateszten: minden látszat ellenére lelketlen, holt anyag, mozi androidoknak.

Az emlékmás (Total Recall) – amerikai, 2012. Rendezte: Len Wiseman. Írta: Kurt Wimmer, Mark Bomback. Kép: Paul Cameron. Látványtervező: Patrick Banister. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Colin Farrell (Doug Quaid/Hauser), Kate Beckinsale (Lori), Jessica Biel (Melina), Bryan Cranston (Cohaagen), Bokeem Woodbine (Harry), Bill Nighy (Matthias). Gyártó: Total Recall – Original Film – Rekall Productions. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 118 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11216