... amelynek címe: Teta veleta már önmagában érthetetlen, bár jelenthet fátyolos fejet, ködös gondolatokat, valamiféle kreált dialektusban... A könyvről azonban – sajnos – mindenekelőtt az a kérdés jut az olvasó eszébe: mi bír el többet, a filmszalag, vagy a papír? Ha úgy tetszik: ki bír el többet, a néző, vagy az olvasó?
Mármint értelmetlenérthetetlen képsorokból, idő- és fogalomzavarokból, események és emlékek, valóság és álom, ismert és ismeretlen személyek öncélú felvonultatásából, kavarogtatásából. Értelmetlen és érthetetlen ebben a könyvben minden, kár is tovább részletezni, inkább próbálkozzunk az ismertetéssel.
Laura Betti, az 1934-ben született, ismert színésznő (a magyar közönség legutóbb Bertolucci Huszadik század című filmjében láthatta), Pasolini hagyatékának egyik őrizője, a római filmvilág és kulturális élet népszerű személyisége könyvet írt. Az első néhány oldal után meggyőződhetünk róla, hogy önéletrajzot. Fiatal lány, mikor intézetbe kerül, ahol... és íme, máris föltolakszik a kérdés: a filmszalag bírná el jobban az itt leírt, roppant részletesen, mindent kimondva, jelzőkkel ellátva leírt leszbikus jeleneteket, vagy a papír, a nyomtatás? De rendben van, az olvasó tovább olvas (ilyenkor még a néző is rendszerint tovább nézi a filmet), és ilyen fejezetcímekkel találkozik: 1957? 58? 60?...majd más dátumok, rendszertelenebbül. És megindul a kavarodás. A szerző végig egyes szám első személyben beszél: arról, hogy színésznő lett és szép ruhákat kapott, máskor pedig, természetesen minden átmenet nélkül arról, hogy mit csináltak vele a férfiak és ő mit csinált velük, pontosabban – nos igen. Ő pontosabban írja. Egészen pontosan. És nagyon részletesen. Legyünk türelmesek, (mint a filmszalag szokott, vagy ez esetben a nyomdafesték és a papír?) – s olvassunk tovább. Hiszen az írónő ábrázolja környezetét, már megismerkedett „La Pasolini-val, „La Fellini”-vel, „Le Bertolucci”-nővérekkel, ezek a névelők ugyanis olaszul mind nőneműek. Közben a szerelmi aktusok részletes leírása váltakozik a divat, a színház, a szerepek, a film felvillantásával. És itt kezd elfogyni az olvasó türelme. Mert a testek érintkezéséről a legdurvább szavak kimondásának kíséretében részletesen értesül; arról azonban, hogy hogyan lett; Laura Betti színésznő, azt ebből a könyvből nem tudja meg sehol, soha. Filmjei után kell kutatnia emlékezetében és a filmlexikonokban, hogy ezt a tényt felidézze.
Érdekes lett volna elolvasni Laura Betti önéletrajzát, megtudni, hogyan jutott izgalmas emberek, művészek baráti és munkatársi társaságába, mit jelentettek számára eljátszott szerepei, hogyan élte ét az elmúlt fél évszázadot. A színésznő-írónő azonban mindezt nem írta meg. Az öncélú pornográf zagyvalék lehangoló olvasmány. Igaz: hasonlóan lehangoló filmélményben is volt már részünk, nem is egyszer. A legreálisabb konklúzió: mindenki egymaga döntheti csak el, melyikből mennyit bír el.
Laura Betti: Teta veleta. Ed. Garzanti. 1980. Milano. 206. o.
