HatársávA határon túli magyar filmNagy mennyországSzíjártó Imre
Ha léteznek olyan kifejezések, mint a „határon túli magyar irodalom” vagy a „kisebbségi magyar irodalom”, akkor vajon van-e „kisebbségi magyar film’? És vajon mi a tartalma?
A Magyarországgal szomszédos országok közül háromba úgy utazhatunk, hogy a határon nem kell megállni – határ már nem létezik, még akkor sem, ha ezeknek az elvileg képzeletbeli vonalaknak az átlépését számon tartja az utazó. A határok bizonyos szakaszokon légiessé váltak, ez azonban nem tüntette el a nemzeti kultúrákat, a nemzeti kultúrák léte pedig nagyon sok esetben feltételezi, sőt kikényszeríti a választást. „Két nemzet hű fia” – mondta valaha Illyés Gyula Pável Ágostonról, azon kevesek egyikéről, aki úgy van jelen a magyar irodalomban, hogy ugyanilyen joggal és súllyal szlovén alkotónak is mondható. De mi a helyzet a filmmel, amely állítólag ráadásul kevésbé kötődik röghöz és nyelvhez? Leginkább azoknak a színészeknek a sorsa tanulságos, akik (Magyarországról nézve) kisebbségiként, határon túliként játszanak, játszani pedig valamilyen nyelven, az egyik nyelven adatik nekik. Újra a délnyugati irányból hozunk példát: Evgen Car – Cár Jenő neve, alakja és életműve, mint valami Jókai regényhősé kettőződik meg és szakad szét a két nyelv határán. Az első énjével a szlovén színházi élet megbecsült alakja és a 2008-as portoroži filmszemle legjobb férfiszínészi díjának kitüntetettje, a másodikkal muravidéki elégiaköltő. Cár Jenő ilyen értelemben nem határon túli magyar színész és nem szlovéniai magyar filmes, mert sem az egyiknek, sem a másiknak lenni Szlovéniában nem lehet, de muravidéki magyar irodalmár.
Határon túli magyar filmnek mindezek alapján olyan filmet nevezhetünk, amelynek gyártása a magyar közösségek valamelyikéhez kötődik, alkotói pedig határon túli magyarként határozzák meg magukat. Három elem – az infrastruktúra, a szakembergárda és a nyelv – bázisán és együttes meglétével Szlovákiában, Erdélyben és a Vajdaságban van esélye a magyar filmnek; a Kárpátalján, Horvátországban, a Muravidéken és Ausztriában (Burgenlandban) legfeljebb magyar alkotókról beszélhetünk, magyar filmről nem. Az időről időre meglóduló koprodukciók ugyanakkor felvillantják az érintett szomszédos országok közötti együttműködések lehetőségeit; az első magyar-szerb koprodukcióként a Bolygótüzet (2002, rendezte Vicsek Károly) szokták említeni. A két lábon álló finanszírozásban és a produkciók kettős piacra való gyártásában kiaknázatlan lehetőségek vannak, amelyekről persze időszerűtlen beszélni mindaddig, amíg a koprodukcióban vagy anélkül forgatott munkák forgalmazása a jelenlegi szinten marad (Siflis Zoltánt jobban ismerik Magyarországon, mint szűkebb szülőföldjén; alig vannak hírek arról, hogy Vicsek Károly vagy Tolnai Szabolcs filmjeit láthatná a szerb közönség). Az erők és a piacok egyesítésére ugyanakkor történelminek mondható példák vannak a némafilmkorszaktól a ’70-es és a ’80-as évek szocialista tömegfilmjéig.
Nem minden alap nélkül beszélünk a hasonló filmek hídszerepéről, hiszen ha a kölcsönös elismerésekkel nem halmozták is el egymást a szomszédos országok, néhány fesztiválsikerről és díjról azért beszámolhatunk (Vicsek Károly Parlag című 1974-es filmjének Bronz Arénája az akkoriban még jugoszláv Pulában; Tolnai Szabolcs Arccal a földnek című filmje a 2001-es Magyar Filmszemle különdíját kapta, Tolnai legújabb munkája pedig, a Fövenyóra, az operatőri díjat a 2007-es Szemlén).
Nem véletlen a határon túli magyar film és a színház szoros kapcsolata, hiszen az alkotók jórésze elsősorban színházi ember. Tompa Gábor, a kolozsvári Magyar Színház főrendező-igazgatója jegyzi a Kínai védelem című filmet (1999), amely erdélyi témát dolgoz fel. Tompa Gábor a Román Televízióban rendezett két rövidfilmmel mutatkozott be, minthogy a határon túli magyar film másik háttérintézményét a televízió adja. Televíziósként dolgozik – a Duna Televízió szabadkai szerkesztőségében – Siflis Zoltán, aztán Vicsek Károly, akinek a nevéhez az első jugoszláviai magyar tévéfilm fűződik (Statisztikusok, 1970), több stúdiót tart fent továbbá a Romániai Magyar Televízió és néhány szlovákiai városi televízió. Az egyik legérdekesebb produkció Balogh Zsolt Karácsonyi varázslat (2000) című munkája. A film egy muravidéki magyar írónő, Bence Utroša Gabriella novelláit dolgozza fel; a stábban a magyarországi rendezőn és az ugyancsak anyaországi színészeken kívül helyi szereplők, továbbá a Szlovén Televízió Lendvai Körzeti Stúdiójának munkatársai kaptak helyet. A magyar nyelven megszólaló Karácsonyi varázslatot a szlovén televízió magyar nyelven, szlovén felirattal mutatta be, ami újabb példaként szolgál a határon túliak részvételével készült filmek közvetítő szerepére.
A határon túli televíziós műhelyek munkásságának még a vázlatos összefoglalására sem vállalkozhatunk, nemhogy a művek és műsorszámok felsorolására. Ezek keresztmetszetét a magyarországi nézőknek azok a fesztiválok mutatják be, amelyek léte a határon túli magyar mozgókép bizonyos intézményesülését, az összmagyar szellemi életben való jelenlétét feltételezi. Ez a jelenlét ugyanakkor szükségszerűen esetleges és alkalomszerű, hiszen éppen a hasonló fesztiválokra korlátozódik, amelyek csupán válogatásokat adhatnak, ráadásul a rendezvények közönsége maga is alkalomszerű. A Moholy Filmfesztiválon, a magyar nyelvű regionális és kábeltelevíziók rendezvényén legutóbb hat határon-túli alkotóműhely mutatkozott be , az Együttélés dokumentumfilm-fesztiválon tulajdonképpen ugyanezek a stúdiók munkái láthatók valamelyest szűkebb válogatásban; a Külhoni Magyarok Kulturális Fesztiválján több olyan egészestés játékfilm szerepelt, amelyekről a fentiekben is szó volt. A Magyar Filmszemle a határon túli magyar film egyik fóruma, ilyenként azonban semmiképpen sem nyújthat teljes képet, különösen a kis formák esetében. Ami az egész estés fikciós munkákat illeti, volt olyan év, amikor a mezőnyben két film is szerepelt: a Kínai védelem és Tolnai Szabolcs bemutatkozó Nyári mozija (1999). A termés gazdagsága ugyanakkor nem terelheti el a figyelmet arról, hogy a regionális és a városi stúdiók milyen nehéz anyagi, technikai és emberi körülmények között dolgoznak.
A magyarkanizsai Cinema Filmműhely vagy a kassai Rovás Kulturális Galéria léte ugyanakkor minirégiós alkotóerők működését jelzi; az előbbi csoportosulás tagjai közül Bicskei Zoltán és Iván Attila munkáit ismerheti a magyarországi közönség. Térségi, sőt az anyaországig ható kisugárzása van a Filmtett című lap (ma már csak honlap) tevékenységének, amely a romániai magyar filmes élet töredékes jellegének felszámolását célozza – a lap köré alkotói csoportosulások és filmes rendezvények települtek. Az elméleti munka határon túli központja Kolozsvár, ugyancsak a Kárpát-medencén túlmutató, nemzetközi kapcsolódásokkal.
Ha olykor az az érzésünk, létezik határon túli magyar film, az elsősorban a televíziós műhelyek tevékenységének köszönhető. Ezek a stúdiók elsősorban nem-fikciós alkotásokat hoznak létre, ezek túlnyomó többsége a műfaj természetéből adódóan azonban nem jut el az anyaországi nézőkhöz, így nem válhat az összmagyar szellemi körforgás részévé. Másfelől azonban a játékfilmek gyártása és forgalmazása továbbra is nemzeti keretek között zajlik, ami alól a nem túlságosan gyakori koprodukciók jelentenek kivételt. Az egyébként is súlyos nehézségekkel küzdő szlovák, ukrán, szerb vagy román filmgyártásban tehát a magyar alkotók aligha kaphatnak meghatározó szerepet. A projektek fejlesztésének és gyártásának bázisai a kisebbségi közösségekben tehát a televíziós műhelyek lehetnek, ami viszont egyrészt az erők szétforgácsolásával fenyeget, másrészt a forgalmazás amúgy is szűk keresztmetszetének kényszerű használatával kell hogy együtt járjon. A magyar-magyar együttműködés legkézenfekvőbb, de eddig alig használt modelljét a Karácsonyi varázslat alakította ki; a filmnek termékennyé tehető tanulságai vannak a stáb összeállításában éppúgy, mint a gyártásban és a forgalmazásban.
A határon túli magyar film határhelyzetéről a legszemléletesebb képet a Fövenyóra magyarországi fogadtatásának zavarai rajzolták meg. Az alkotók kísérletet tettek a nagyjátékfilm állami, nemzeti monopóliumának felbontására, a regionális filmes gondolkodás és tudat magalapozására. A Danilo Kiš művei alapján készült Fövenyóra magyar-szerb koprodukció, de határon túli magyar alkotókkal és nagyon sok határon inneni magyar vonatkozással. Felvillantja legalább két nemzeti olvasat esélyét, ugyanakkor összmagyar jellege ellenáll az anyaországi–utódállami kettősség egyébként is problematikus és idejétmúlt érvényesítésének. A film ennek megfelelően nem is volt képes a nemzeti horizontok uralta magyar (és szerb) szellemi életbe szervülni. Az úttörő, de egyelőre – remélhetően nem örökre – kevéssé sikeres másik modell tehát a következő: a nemzeti narratívák megőrzésével olyan regionális szellemiség megvalósítása, amelyet ugyanakkor egyszerre tekinthetnek magukénak a határ mindkét oldalán élő nézők. A Mily dicső a hazáért halni című Danilo Kiš írást Esterházy Péter címével és a teljes szövegével magyar nyelven vette kölcsön, azaz a sajátjának tekintette – dicsőség a hazáért halni, persze, no de melyikért? Amíg az író Kiš és a filmrendező Tolnai nem küzdhet hősiesen egyszerre két harcmezőn, addig csak részsikereket érhetnek el, igaz, mindjárt két országban. Kis Magyarország szűk ország, nagy Magyarország (esetleg) mennyország.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1014 átlag: 5.48 |
 |
|
