KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/szeptember
KÉPHATALOM
• Szilágyi Anna: Csivitelő forradalom Újmédia
• Deák Dániel: Egyenes adás a jövőbe Interaktív televíziózás
• Várkonyi Benedek: Rendszerváltás videóval Beszélgetés Elbert Mártával
• Örkény Antal: Polgári szolgálat Válságjelek-kiállítás
GŐZPUNK
• Beregi Tamás: Etűdök gőzturbinára Steampunk történelem
• Teszár Dávid: Teljes gőzzel hátra Steampunk-anime
• Kovács „Tücsi” Mihály: Az ostrom Budavár, 1849
• Vajda Judit: Felcsavart Potterméter Harry Potter és a Félvér Herceg
ROMCOM
• Darab Zsuzsa: Szerelem a négyzeten Romantikus komédiák
• Varró Attila: Két világ közt Római vakáció
• Szabó Noémi: Cukormáz George Cukor és a romkom
PRESSBURGER
• Takács Ferenc: Egy angol úr Miskolcról Emeric Pressburger és a forgatókönyvírás dicsősége
• Vincze Teréz: Expresszionizmus lábujjhegyen Vörös cipellők
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 1.rész
• Báron György: Forman kísértetei Fordulatok
FESZTIVÁL
• Muhi Klára: Animálunk, ergo vagyunk Kecskemét: Kaff 2009
HATÁRSÁV
• Szíjártó Imre: Nagy mennyország A határon túli magyar film
KRITIKA
• Csillag Márton: Francia illatok Rózsaszín sajt
MOZI
• Roboz Gábor: Egy kis gubanc
• Varró Attila: Hajsza a föld alatt
• Galambos K. Attila: Kiságyúk
• Tüske Zsuzsanna: Férj és feleség
• Vajda Judit: Két szerető
• Forgács Nóra Kinga: Vénasszonyok nyara
• Vajda Judit: Karate kölyök
• Gyenge Zsolt: Gyors meló
• Sepsi László: GI Joe : A kobra árnyéka
• Kovács Marcell: Kísértetjárás Connecticutban
• Schreiber András: Fanboys – Rajongók háborúja
DVD
• Pápai Zsolt: Fennsíkok csavargója
• Pápai Zsolt: Kínai történet I–III (Volt egyszer egy Kína)
• Klág Dávid: Időbűnök
• Tosoki Gyula: Példátlan példaképek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képhatalom

Újmédia

Csivitelő forradalom

Szilágyi Anna

Az internet demokratizálta a háborút: az információs hadviselésben a gyengéknek is van esélyük.

 

„Egy megbízható kórházi forrás szerint legalább heten haltak meg az Azadi téren és több mint ötvenen sebesültek meg.” Ilyen, és ehhez hasonló rövid üzenetek lepték el a Twitter nevű weboldalt 2009 júniusának első felében. A megszólalók jobbára azok az ellenzékiek lehettek, akik Mahmúd Ahmedinedzsád ultrakonzervatív elnök júniusi választási győzelmét csalásnak titulálták és a szavazatok újraszámlálásáért tüntettek Teherán utcáin. A zavargásokról újságírók helyett elsősorban ők, civilek tudósították a világot – a szöveges twitter-üzenetek (jelentése: csivitelés, csiripelés) mellett hosszabb blogbejegyzések, amatőrvideók és fényképek segítségével. Tevékenységüket az internetes technológia újszerű alkalmazása okán sok elemző „fordulatként” értékeli – a Twitter kifejlesztőit például egyenesen Nobel-békedíjra terjesztené fel egy amerikai ex-nemzetbiztonsági tanácsadó. Kétségtelen, hogy hús-vér harcok kontextusában az internetes tömegkultúrát átfogóan és igazán hatásosan most alkalmazták első ízben. Mégis, mintha a web 2.0-hadviselés újszerűsége túlzásokra ragadtatná a nyugati elemzőket. Kétségtelen: az erőviszonyok átrendeződni látszanak. Úgy tűnik, hogy a képernyők és a monitorok stratégiai megszállása és az uralkodó háborús retorika meghatározása többé nem a politikai erősek privilégiuma. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az információs hadviselés új frontján a politikai erősek eleve vereségre lennének ítélve. Ahogyan az sem igaz, hogy az internet felületein folytatott aszimmetrikus háborút kizárólag a demokrácia és a szabadság igaz ügyei hívhatják életre.

Az elektronikus háború demokratizálódása

A posztmodern háborút elődeitől mindenekelőtt kép és nyelv megváltozott használati módja különbözteti meg. E két, korábban főleg a háborús propaganda területén bevetett eszköz a 20. század második felétől – a mediális forradalomnak köszönhetően – fokozatosan a hadviselés legfőbb fegyverévé vált. Az 1991-es öbölháború volt az első olyan esemény, amely világosan megmutatta a változás mibenlétét. A harc ugyanis nem csupán Irak földjén folyt ekkor, hanem legalább ennyire a képernyőkön is, s Amerika nem csupán a háború földrajzi terepét, hanem az arról való beszéd és gondolkodás diszkurzív terét is uralni tudta. „Ez az első teljesen elektronikus háború, hiszen az öbölháború már nem egyszerűen egy adott földrajzi horizont frontvonalán zajlik, hanem a monitorokon, az ellenőrző és televíziós képernyőkön”– írta a francia filozófus, Paul Virilio. „A metaforák ölhetnek” – e gondolattal vezeti be az 1991-es Bush-kormányzat háborús retorikájáról szóló tanulmányát George Lakoff amerikai nyelvész.

A posztmodern háború és harc e gondolkodók által megfigyelt jellegzetességei mindmáig érvényeseknek tűnnek. Ám Virilio és Lakoff világában az új, képi és nyelvi síkon zajló hadviselés irányítói és haszonélvezői még elsősorban a politikai erősek voltak: Ted Turner (a CNN alapítója) és a Bush-adminisztráció. A kilencvenes évek végétől azonban az internetes tömegkultúra (a blogok, a közösségi- és videomegosztó portálok) megjelenése az erőviszonyokat átrendezte. Az internet úgyszólván „demokratizálta” a háborút: lehetővé tette a politikai gyengék (a civilek, az elnyomottak, a szegények, az eszköztelenek, a kisebbségben lévők) számára, hogy fokozatosan magukhoz ragadják a kezdeményezést, visszavágjanak vagy sikeres, valós kihívást jelentő képi és nyelvi hadviselést folytathassanak bármely uralkodó hatalom ellen.

A negyedik front

Virilio szerint a 20. században a szárazföldi, vízi és légi front mellett megjelenik, és egyenrangú jelentőségre emelkedik az információs front. Utóbbi lett a politikai gyengéknek az erősek ellen folytatott harcában – azaz: az aszimmetrikus háborúban – a legfontosabb színtér. S bár a web 2.0-hadviselés – a közösségeket működtető internetes szolgáltatásokra, a felhasználók által közzétett, továbbadható tartalomra építő harc – műfaja immár évtizedes múltra tekinthet vissza, fegyveres erőszak alkalmazásának képi és nyelvi keretezésére most, Teheránban használták fel először igazán hatásosan az internetes tömegkultúrát. Az iráni tüntetők elsöprő győzelmet egyelőre ugyan nem arattak, de mindenesetre ezen a negyedik fronton megnyerték a csatát. A Facebook, a Twitter, a blogok, valamint a YouTube videómegosztóoldal segítségével sikeres aszimmetrikus háborút folytattak a náluk nyilvánvalóan erősebb hatalommal szemben.

A negyedik front kevéssé különbözik a harcok egyéb meghatározó színtereitől. A főbb hadműveletek itt is, ott is ugyanazok: a stratégiai területek megszállása, az ellenséges csapatokra mért csapás, és a katonai utánpótlás. A teheráni demonstrálók sikerüket például javarészt annak köszönhetik, hogy újabb és újabb virtuális stratégiai célpontok megszállására voltak képesek. Nem csupán a weboldalakat, de a Virilio által csak „real time színháznak” csúfolt CNN képernyőjét, s a nyugati véleményformáló média, jelentős részét is elfoglalták. A hírcsatornák – saját képek híján – gyakran a tüntetők mobiltelefonnal vagy kiskamerával rögzített, s a világhálóra feltöltött anyagait vetítették. A világsajtó a Twitteren, a Facebookon, a YouTube-on és a blogokon keresztül jutott információkhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy nyelvileg a demonstrálók keretezték az eseményeket, az ő narratívájukat és szókészletüket vette át a nyugati sajtó és közönség.

A sikeres képi és nyelvi keretezésre jó példa az az egyperces hosszúságú amatőr felvétel, amely egy Neda nevű fiatal iráni lány haláltusáját örökítette meg. Nedát az egyik tüntetésen érte lövés. A megrázó felvételen az látható, amint összecsuklik, testét pedig elborítja a vér. A lövést leadó személy kiléte mindmáig ismeretlen: a tüntetők a hatóságot, a hatóság a tüntetőket, egy iráni nagykövet pedig a CIA-t vádolja a gyilkossággal. Neda mindenesetre az iráni demonstráció jelképévé vált.

E videó jelentősége emblematikus fényképes elődeihez mérhető – például Robert Capa a köztársasági katona halála pillanatát megörökítő fotójához. A felvétel, akárcsak a pusztulás és halál korábbi háborús képei, tárgyiasan dokumentálja a fiatal lány haláltusáját. Ugyanakkor – Susan Sontag szavaival élve – „valakinek a nézetét képviseli”, egyszerre „hű másolata” és „értelmezése” is a valóságnak. Nem meglepő, hogy egyszerre többféle jelentéssel is fölruházták e felvételt. „Ez az iszlám demokrácia” – skandálták azok a külföldi tüntetők, akik a halott lány arcképével vonultak föl. Ő a „szabadság hangja”, „az iráni szabadság angyala” – mondták Nedáról a teheráni tüntetők. „A tüntetők maguk követték ezt el” – jelentette ki Ahmed Khatami ajatollah.

A világhálóra feltöltött Neda-videót milliók látták, a CNN is levetítette. S bár a világsajtó részben kényszerből, részben a drámai hatást fokozandó vette át a tüntetők képeit és nyelvi kereteit, az átvétel gesztusával – bizonyára nem minden politikai megfontolás nélkül – támogatást is nyújtott a tüntetőknek újszerű hadviselésükhöz: újabb és újabb stratégiai területek elfoglalását tette számukra lehetővé.

A tüntetőket a nyugati világ információs-technikai jellegű utánpótlással is segítette. A teheráni demonstrálókat például a harcuk főbb színtereit jelentő amerikai weboldalak üzemeltetői támogatták különféle módokon, mondjuk a Google Translate fordítóprogram perzsa változatának vagy a Facebook és a Twitter perzsa nyelvű szolgáltatásának hirtelen bevezetésével.

Twitter-forradalom?

A negyedik fronton természetesen nem csupán az iráni tüntetők vonultak föl. A hatóság – a vízágyúk, a könnygáz és a fegyverek mellett – e hadszíntéren is bevetette harci eszközeit. A Facebook oldalán például Ahmedinedzsád elnök támogatói is kampányoltak. A Twitteren a kormányzati propaganda is hallatta hangját – igaz, az üzemeltetők igyekeztek kiszűrni azokat a felhasználókat, akikről sejteni lehetett, hogy szándékosan félrevezető információkat közölnek. Sőt, az iráni hatalom állítólag a negyedik front – az internetes tömegkultúra – blokkolására is kísérletet tett. Bár az iráni internetes infrastruktúra fejletlensége miatt több szakértő is óva int attól, hogy bárki túlbecsülje a hatóság ezirányú erőfeszítéseit, mindenesetre valószínűsíthető, hogy az utcai zavargások idején több weboldal elérését is nehezítették.

Állítólag e befagyasztási kísérlet is oka annak, hogy a teheráni zavargásokat ma „twitter-forradalomként” emlegeti a világ, holott a zavargások közvetítésében a többi közösségi portál szerepe sem elhanyagolható. Az angolszász sajtóban komoly karriert befutó twitter-forradalom elnevezést a moldovai zavargások idején a tüntetők üzenetei ihlették. E rövid bejegyzések akkor információval látták el a világot moldovai tüntetésekről, s azok megszervezésében is fontos szerepet játszottak. A Twitter ugyanis egyszerre ismeretségi hálózat és mikroblog-szolgáltatás, a felhasználók rövid, maximum 140 karakteres bejegyzéseket és fényképeket jeleníthetnek meg a weboldalon, amelynek angol elnevezése csiripelést, csivitelést jelent. A Twitterre mobiltelefonról és interneten keresztül is küldhetnek információt a felhasználók – ahogyan azt a moldovai és az iráni tüntetők is tették.

Teherán esetében azonban felmerült, hogy a Twitter kitüntetett szerepének oka mégis prózai. Egyes hírforrások szerint ugyanis az iráni hatóság a Facebook és a YouTube letöltését, valamint a BBC perzsa nyelvű adásának vételét ugyan előrelátóan blokkolta, a Twitterről azonban megfeledkezett. Ha ez igaz, akkor ennek köszönhető, hogy a hírközlés első számú fóruma ez a weboldal lett.

Ám a Time magazin a Twitter teheráni tündöklésének más okokat tulajdonít. E szolgáltatás erényei a lap szerint a következők: a Twitter „ingyenes, igen mobilis, nagyon személyes és rendkívül gyors”. Bár a Twitter valóban sebesebb társainál, Teherán esetében mégis helyesebb talán az internetes tömegkultúra gyűjtőneveként tekinteni rá. E közösségi weboldalak ugyanis – az iráni hatóság minden állítólagos erőfeszítése ellenére is – együttesen tették lehetővé, hogy a világ a teheráni eseményeket szinte egyidejűleg követhesse.

Az autoriter rendszerek és a világháló kapcsolatát kutató Jevgenyij Morozov a Washington Postnak adott interjújában fontosnak is tartotta megemlíteni, hogy a teheráni zavargásokat az internetnek köszönhetően „almost in real time” („szinte valós időben”) közvetíthették a tüntetők. Érdemes ezen a ponton kicsit bővebben szólni a modern háború két jellegadó vonásáról – a gyorsaságról és az egyidejűségről.

Dromológia: a sebesség politikája

A legutóbbi iráni zavargások sok elemző és civil szerint az internetes technológia újszerű alkalmazása miatt hoztak „fordulatot”. Csakhogy a teheráni utcai forradalom – s erre az események valós időben, vagy „majdnem” valós időben való közvetítése világít rá – nem annyira a hadviselés módja, mint inkább az erőviszonyok megváltozása miatt szolgált igazi újdonsággal. „A technológia az egész világon való távjelenlétet kínálja nekünk…A telekommunikáció a laikus világban az isteni erőket működteti: a mindenütt ugyanabban a pillanatban való jelenlevőséget, a pillanatnyiságot, az azonnaliságot, a minden látás képességét és a teljes jelenlétet” – írja Virilio.

A teheráni twitter-forradalom tehát nem e tekintetben hozott újat. Miként már az 1991-es öbölháború idején, most is az egyidejűség – a valós események és azok képének időbeli azonossága – volt a meghatározó. Az új technikáknak köszönhetően ezúttal is legyőzhetővé vált a távolság, a teheráni eseményeket a földgolyó bármely pontjáról, bárki szinte élőben követhette.

A különbség 1991 és 2009 között elsősorban technikai jellegű. A televíziós tömegkultúrát ezúttal az internetes tömegkultúra váltotta föl, ahogyan azt a műfajok átalakulása is mutatja: az élő közvetítés helyét az „élőbloggolás” foglalta el. A CNN és a BBC is azért sugározott híradásaiban internetes amatőrvideókat, mert újságíróik munkáját az iráni hatóságok ellehetetlenítették. A csatornák így a „real time közvetítés” – egyébként önmaguk által teremtett – igényének ezúttal nem tudtak volna eleget tenni. Ha nem veszik át az egyébként „megbízhatatlannak” titulált források híradásait, akkor a közönség kép nélkül marad, ez pedig igen jelentős presztízsveszteséget jelentett volna számukra.

Az internetes tömegkultúra a háborúkat, harcokat eleddig élőben közvetítő televíziókra nézve veszélyt jelent. A web 2.0 ugyanis a közönség távjelenlétét – a televízióhoz képest – még közvetlenebbé varázsolta: a negyedik fronton zajló csatározásokba immár bárki, bárhol és bármikor bekapcsolódhat. Teherán esetében például twitter-üzenetek továbbadásával vagy Facebook-profilja színének megváltoztatásával segíthette egyik vagy másik oldalt a kívülálló.

Kétélű fegyver

Az iráni zavargások óta „demokrácia” és „szabadság” ügyének előmozdítójaként ünnepli a nyugati világ az aszimmetrikus háború legfőbb frontját, az internetes tömegkultúrát. Ám a szembeszegülésnek, a hatalom és többség kikezdésének ezt a módját – ahogyan e vázlatos elemzésből is kitűnik – nem csupán autoriter rendszerek szabadságharcosai választhatják. Az interneten folytatott aszimmetrikus háború sokféle lehet, s nem is feltétlenül társulnak hozzá hús-vér harcok. Művelőit csupán erőtlenségük hozza közös nevezőre. Helyzetük, ideológiai meggyőződésük, céljaik egyébiránt igencsak különbözőek.

Kétségtelen, hogy azokban az államokban, ahol a hivatalos média a társadalom kontrollálásának eszköze, ott a civilek az internet segítségével előbb-utóbb rátalálnak azokra az informális médiafelületekre, amelyeket már ők maguk tarthatnak ellenőrzés alatt. A „civil journalism”, azaz a „civil újságírás” sokat vitatott műfaja ezért is virágzott fel a kilencvenes évek végén például Közép-Ázsiában.

Ugyanakkor, míg egyik kontextusban az internetes tömegkultúra a politikai gyengék demokráciáért való küzdelmének legfőbb előmozdítója, más kontextusban éppen a demokrácia elleni harc legfőbb felülete lehet. Kiváló példa a különféle radikális csoportok világméretű aszimmetrikus háborúja, amely megfélemlítő képi és nyelvi tartalommal operáló weboldalakat állított csatasorba, s a közösségi site-ok kínálta lehetőségeket aknázza ki a demokratikus erők megfélemlítése és legyőzése érdekében.

Az internetes tömegkultúra kétségkívül demokratikus harctér: itt gyenge és erős egyaránt otthonosan mozog. Csakhogy mindez paradox helyzethez vezet, a részvétel szabadsága ugyanis szükségszerűen azok számára is jelentős mozgásteret biztosít, akik éppen a demokrácia és szabadság felszámolásán munkálkodnak. A negyedik front e legújabb színterére nem tekinthetünk a demokrácia védőbástyájaként. Akárcsak bármely más hadszíntéren, itt is az dönti el a csatát, hogy az új front eszközeinek alkalmazásában ki bizonyul gyorsabbnak és ügyesebbnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9853