KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/szeptember
KÉPHATALOM
• Szilágyi Anna: Csivitelő forradalom Újmédia
• Deák Dániel: Egyenes adás a jövőbe Interaktív televíziózás
• Várkonyi Benedek: Rendszerváltás videóval Beszélgetés Elbert Mártával
• Örkény Antal: Polgári szolgálat Válságjelek-kiállítás
GŐZPUNK
• Beregi Tamás: Etűdök gőzturbinára Steampunk történelem
• Teszár Dávid: Teljes gőzzel hátra Steampunk-anime
• Kovács „Tücsi” Mihály: Az ostrom Budavár, 1849
• Vajda Judit: Felcsavart Potterméter Harry Potter és a Félvér Herceg
ROMCOM
• Darab Zsuzsa: Szerelem a négyzeten Romantikus komédiák
• Varró Attila: Két világ közt Római vakáció
• Szabó Noémi: Cukormáz George Cukor és a romkom
PRESSBURGER
• Takács Ferenc: Egy angol úr Miskolcról Emeric Pressburger és a forgatókönyvírás dicsősége
• Vincze Teréz: Expresszionizmus lábujjhegyen Vörös cipellők
FORMAN
• Zalán Vince: Sem hazugság, sem utópia Miloš Forman cseh tetralógiája – 1.rész
• Báron György: Forman kísértetei Fordulatok
FESZTIVÁL
• Muhi Klára: Animálunk, ergo vagyunk Kecskemét: Kaff 2009
HATÁRSÁV
• Szíjártó Imre: Nagy mennyország A határon túli magyar film
KRITIKA
• Csillag Márton: Francia illatok Rózsaszín sajt
MOZI
• Roboz Gábor: Egy kis gubanc
• Varró Attila: Hajsza a föld alatt
• Galambos K. Attila: Kiságyúk
• Tüske Zsuzsanna: Férj és feleség
• Vajda Judit: Két szerető
• Forgács Nóra Kinga: Vénasszonyok nyara
• Vajda Judit: Karate kölyök
• Gyenge Zsolt: Gyors meló
• Sepsi László: GI Joe : A kobra árnyéka
• Kovács Marcell: Kísértetjárás Connecticutban
• Schreiber András: Fanboys – Rajongók háborúja
DVD
• Pápai Zsolt: Fennsíkok csavargója
• Pápai Zsolt: Kínai történet I–III (Volt egyszer egy Kína)
• Klág Dávid: Időbűnök
• Tosoki Gyula: Példátlan példaképek

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képhatalom

Válságjelek-kiállítás

Polgári szolgálat

Örkény Antal

A nagy gazdasági világválság drámai éveiben alakult ki a társadalmi érzékenység és indult útjára a fotózsurnalizmus.

 

A szociofotó ritkán kap akkora megbecsülést, mint most a Ludwig Múzeumban, amikor egész kiállítást szentelnek a műfaj jelentős hazai és külföldi képviselőinek. A szociológia egyik lehetséges megközelítési módja a szociografikus elemzés – valami hasonlóra törekszik a szociofotó is a művészetben és a fényképészetben. Ahogy a szociográfia a személyes sorsokon és élettörténeteken keresztül képes a legbonyolultabb társadalmi összefüggéseket bemutatni és átélhetővé tenni, úgy a szociofotó vizuális eszközökkel képes megszemélyesíteni a társadalmi helyzeteket. Ezt a műfajt a narrativitás, a felvállalt szubjektivitás jellemzi. Nem véletlen, hogy a szociográfia és fotó (és persze a dokumentumfilm) útjai gyakran keresztezik egymás.

A szociofotó forrása persze a hagyományos fényképezés és a sajtófotó – a fotográfia: a megörökítés, a dokumentálás és az emlékezés műfaja, és a sajtófotó: a tájékoztatás, a történések láthatóvá tételének az eszköze. A szociofotó ugyanakkor különbözik is gyökereitől. Nem különleges eseményeket vagy fontos embereket mutat be, hanem felvállaltan szociális témákat, a mindennapi élet pillanatait örökíti meg – és nem pusztán megörökíti, de ábrázol, mögé lát, és meg akarja értetni a képen látható dolgokat. A szociofotós tehetsége nemcsak abban áll, hogy jókor jó helyen van, de kameráján keresztül hihetetlen pszichológiai érzékkel nézi a világot, empatikus a témáját illetően, képes az embereket megszólaltatni (miközben a képeknek nincs hangja). Úgy használja a kamerát, hogy a megörökített pillanat és a fotón megjelenő világ eljusson a szemlélőhöz, és elmondja azt is, ami nincs a képen, de ami nélkül a történet nem érthető meg. Komoly intellektuális, emocionális és morális feladat, hogy megértsük a képeket: nem elég ismerni a megörökített pillanatot és a fotón szereplő embereket–dolgokat, de meg kell értenünk ezek nem látható lényegét is. A nézőn múlik, hogy képes­e a fotó statikusságát dinamikusan értelmezni.

*

A Ludwig Múzeum által kiválasztott képek a szociofotó műfajának páratlanul szép darabjai, a vizuális ábrázolás remekei – tapintható a művészek tehetsége, érzékenysége, autentikussága, professzionalizmusa. De vajon csak ennyi a kiállítás? A fotókat nézve a szemlélő úgy érezheti, a látvány semmi meglepőt nem hoz. A megörökített szegénység, a tekintetek fájdalma, a gyerekek nyomorúságos élete és reménytelensége, a kitaszítottság, a társadalom peremén élők sivár élete – már oly sok borzalmat láttunk az elmúlt évszázadokban, hogy nehéz újat nyújtani. Persze soha nem lehet elég annak bemutatása, hogy mit jelent a szegénység és a kivetettség – de ezen túl kell, hogy legyen valami titka az itt kiállított képeknek, kell lennie valami meglepőnek, hogy a tárlat a nézőt igazán magával sodorja.

Ez a titok pedig a korszak, amikor ezek a képek készültek, és amiről a fotók szólnak: az 1930­as évek, a szédületes karrierjét befutó kapitalizmus hirtelen megroppanásának az időszaka. A nagy gazdasági világválság drámai évei, és az egész világra kiható társadalmi következményei. Ez az első igazán globális válság, amit a világ minden tájáról kiválasztott fotósok képei tökéletesen illusztrálnak: Theo Frey sorozata a svájci hegyek között élő szegény parasztcsaládok hétköznapjait, Walker Evans fotói a nagy gazdasági világválság sújtotta amerikai vidék nyomorát, Luis Buñuel Föld, kenyér nélkül című filmje a hegyek közé zárt falvak borzongatóan drámai életkörülményeit dokumentálja. A hollandiai munkásfotográfusok városi szegényekről szóló képei, vagy Magyarországon, a Munka-kör tagjainak fotói, a felvidéki Sarló-körhöz és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához tartozó fényképészek művei ugyanarról tudósítanak: szenvedésről és fájdalomról a világ minden pontján. A képek hitelesek és megrázóak, de az igazi nagy titok mégsem az, amiről szólnak, hanem az, ahogyan ezt teszik.

A kiállítás címe a hangsúlyt a válságra teszi, én azonban fontosabbnak tartom a krízist mint attitűdöt értelmezni, és végiggondolásra érdemesnek tartom azt a kérdést, hogy mi legyen a viszonyunk mindahhoz, amit a válság jelent és felszínre hoz – és hogy mit kezdjen az értelmiség, a művész és a társadalom ezekkel a kérdésekkel. A válságkorszak megkülönböztetett újdonsága nem a súlyos szociális problémák megléte vagy felerősödése, hanem az, hogy a ’30-as évtized nehéz évei közel hozták az emberekhez a kapitalizmus szociális problémáit. Ami korábban a nyilvánosságban, a közbeszédben és a politikában kuriózumnak–egzotikumnak számított, most milliók számára olyan veszély vagy közvetlen élmény lett, ami megkerülhetetlenné tette, hogy a kérdéssel foglalkozzanak. Ez volt az a korszak, amikor a polgári társadalmakban kialakult–elmélyült a szociális érzékenység, ez írta újra a polgári világ társadalomszervező elveit, megszülte a modern jóléti társadalom gondolatát, és állampolgári alkotmányos jogként nevesítette a szociális biztonságot. Mindez pedig közvetlenül is érintette azoknak a művészeknek a társadalmi szerepét, akik hivatásszerűen a szociális problémák megörökítésével foglalkoztak. Az átalakuló, a szociális kérdésekre egyre jobban kihegyezett nyilvánosság és média pedig nagy szerepet játszott a közönség verbuválásában – Kálmán Kata a kiállításon is látható, paraszti sorsokat bemutató portrésorozata például, amelyet a Cserépfalvi Kiadó adott ki 1937­ben 1500 példányban, hihetetlen gyorsan, egy hét alatt elfogyott. De közvetlen kapcsolat is van a művészi szerep és a megváltozott attitűd között: Walker Evans sorozata állami felkérésére született meg – a fotográfus feladata az volt, hogy dokumentálja a válság társadalmi hatását, azzal a kimondott céllal, hogy a hatóságok szembenézzenek a leszakadás jelenségével, és megtalálják rá a gyógyírt.

A szociális kérdések társadalmi kezelésének változása azonban csak az egyik fontos eleme a megváltozott attitűdnek. Legalább ilyen fontos, hogy a 20. század radikális szellemi mozgalmai, a baloldali gondolkodás és a művészet forradalma muníciót adott a fényképészeknek, hogy szükség van a világ árnyoldalának dokumentálására. Az alkotók fiatalok voltak, lázongtak a bevett struktúrák ellen, és felismerték az éppen megszülető kapitalizmus ellentmondásait. Sőt, morális kötelességüknek érezték, hogy a dokumentálás és bemutatás eszközével igazságosabbá tegyék a világot. Ízig-vérig polgárok voltak, de a polgári eszményeket másképpen képzelték el, mint az establishment. Társadalmi hátterüket tekintve legtöbbjük jómódú vagy középosztálybeli családból jött, műveltek és képzettek voltak, akik a szociális ügyek iránti érzékenységet és elkötelezettséget hivatásuknak és alapvető polgári értéknek tekintették. Legtöbbjük zsidó volt, és nő, ami a társadalmi hátrányok és megkülönböztetés iránt különösen érzékennyé tette őket. A zsidó liberális polgári kozmopolitizmus és a feminizmus forradalma egyaránt fontos elem művészi hitvallásuk megértésében. Világpolgárok voltak, akiknél ötvöződött életforma, értelmiségi lét és radikális társadalmi részvétel.

Ez találkozott a 20. század elejének forrongó (baloldali) politikai irányzataival – művészetük felvállaltan politikai töltetű és hátterű volt, agitatív és propagandisztikus, radikális és világmegváltó célokkal. A portréfotó túlsúlya, a képek túldramatizált beállítottsága, a direkt hatások keresése, a fekete­fehér kontraszt nem csak jellemzik a művészek átpolitizált nézeteit és esztétikumát, de a képek között van olyan, amely választási plakátokon köszönt vissza.

Művészként is radikálisok voltak. Az új formanyelv keresése, az avantgard iránti fogékonyság, az összművészeti megoldások jellemezték mindannyiukat. Buñuel, a feudális középkori állapotokat, a szegénység és a nyomor poklát a spanyol hegyek közé zárt falvakban találta meg. Semmit nem bíz a véletlenre, minden képe beállított és megkonstruált, az emberek némák, nincs személyiségük, sem érzelmeik, csak sémák – a filmben nincsenek hangok, csak a folyamatos zene és a kemény hangú narráció. Filmje vádirat és kiáltvány a kilátástalanságról, a szegénységről, a mindennapi túlélésért való küzdelemről, a szenvedés bugyrairól – és ahogy a záró felirat leszögezi, vádirat a fasizmus és a kapitalizmus ellen.

Mai szemmel ezek a művek talán túl sematikusnak és propagandaízűnek tűnnek, de ez senkit ne tévesszen meg. Nem a mai tudásunk, hanem a születésük időszaka értelmezi a művészek szándékát. A forradalom hatalomra kerülésekor a politika ellopta a szociofotó szemléletének hitelességét, és hatalmi célok eszközévé degradálta. A közönség is elvesztette fogékonyságát, hiszen a valódi drámákból demagógia, az életből sematizmus és hazugság maradt. Kálmán Kata kísérlete, hogy az ’50­es években megismételje a Tiborc-képsorozatot, szép példája annak, ahogy a politikai és társadalmi kontextus meghatározza a kép jelentését. A fotók ugyanolyanok voltak, de a jelentésük már távol állt az eredeti képekétől, hamisnak és manipuláltnak tűntek.

A ’30-as években azonban még radikalizmussal átitatott hitelesség, személyes, őszinte elkötelezettség, szolidaritás és felelősségvállalás hatja át az itt közreműködő művészek attitűdjét – ez tükröződik vissza most bemutatott képeiken is. Így kell néznünk őket. És ami talán a kiállítás legfontosabb tanulsága lehet: egy magatartás példázata: mit jelent valójában polgárnak lenni, és mi a kötelessége a polgárnak békeidőben és válságidőszakban – legyen szó művészről, tudósról, politikusról, vagy egyszerű állampolgárról. Ha az ember körülnéz ma a világban és Magyarországon, erre talán nagyobb szükség van, mint valaha.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9875