KritikaNapolaA háború unokáiNevelős Zoltán
Egyre több német film foglalkozik elhallgatott múlttal, a náci Németország krónikáját ma már az unokák írják.
Tudjuk, a történelmet a győztesek írják, de éppen ezért különösen érdekes és fontos a vesztesek mondandóit is meghallgatni. A megannyi büszke háborús film és megrázó holokausztdráma szükségszerűen negatív fényben tünteti fel német szereplőit még akkor is, ha egyes darabok igyekeznek árnyalt képet festeni az ellenségről. A szemszögváltás az újragondolás, újraértékelés lehetőségét rejti magában: belülről ismerhetjük meg a háborús Németországot abban az időben, amikor lángba borította a világot.
Az utóbbi két évben új német filmek egész sora foglalkozik a II. világháború időszakával, de koránt sincs arról szó, hogy elsők lennének ezen a vonalon. A gyilkosok köztünk vannak már 1946-ban foglalkozott a kérdéssel, Bernhard Wicki az 1959-es A hídban az Iván gyermekkorát megelőzve hangsúlyozta a kiskamasz katonák történetén keresztül a háború embertelenségét, majd A tengeralattjáró és a Sztálingrád a tömegfilm nyelvén hívott fel a vesztesekkel való azonosulásra. Most azonban valami másnak lehetünk tanúi, a hatvan évnyi történelmi távlat érezteti hatását.
A Napola rendezője, az 1973-as születésű Dennis Gansel interjúkban mindig megemlékezik nagyapjáról, aki diákként maga is részt vett a nemzetiszocialista elitképzésben, és akinek elbeszélései a filmrendező unokát arra indították, hogy a Csajok a csúcson után az ifjúsági film komolyabb változatával kísérletezzék. A Napola (a cím a nemzetpolitikai nevelőintézet mozaikszava) az 1942-es tanévkezdés idején egy átlagos, tizennyolc éves hőst választva vezeti be a nézőt a náci elitképzés egyik fellegvárába, ahol az eljövendő új világ leendő vezéreit képzik katonai szigorral. Friedrichet ökölvívó tehetsége miatt választották ki, és a nyomorgó családban élő, kulimunkákat vállaló fiú a kiugrási lehetőséget látja új iskolájában, ahol hamarosan a zárt intézetben játszódó filmek tipikus konfliktusaival (zsarnokoskodó felsőévesek, elfojtott szexualitás, a gyengék tragédiái) kell szembenéznie – mellesleg nem rosszabb a helyzet, mint a Ha… brit iskolájában.
Ha a Napolát párhuzamba állítjuk az utóbbi két év hasonló témájú német filmjeivel, a Sophie Scholllal, A bukással, a nálunk a Titanic Fesztiválon játszott Gyopárbetyárokkal – amelyeket mind a háborúban aktív nemzedék unokáinak generációjához tartozó rendező jegyez –, feltűnik, hogy amint egy-egy fiatal hőst ütköztetnek a zsarnoki hatalom gépezetével, mindegyik film magját olyan erkölcsi kérdésfeltevés jelenti, amelynek érvényessége messze túlmutat a konkrét történelmi helyzeten. A röplapokat szóró müncheni diáklány, Hitler naivitásba menekülő titkárnője, illetve a kölni ellenállócsoport elfogott tagja ugyanúgy a halállal szembenézve jutnak el egész életüket meghatározó döntésekre, felismerésekre, mint az elitiskola ifjú reménysége, aki megalkuvások és tragédiák sora után válik képessé feláldozni előmenetelét. A próbatételt a boksz jelenti, Friedrich a ringben akar bizonyítani és tud is, de pont erről a bizonyításról kell lemondania ahhoz, hogy kiszállhasson az ördögi körből. Ez persze jóval kisebb tét, mintha az életéről volna szó, a Napola katarzisa nem is mérhető az említett filmekéhez, de igényes képi kivitelével, a mai fiatal nézők számára érzelmileg jól átélhető cselekményével és a kérdésfelvetésében rejlő pedagógiai lehetőségekkel sikerült Németországban máris középiskolai tananyaggá válnia.
A Napola ifjú főszereplője, Max Riemelt a 2006-os berlini filmfesztiválon bemutatott, A Vörös Kakadu című drámában is egy hasonlóan reményteljes fiatalembert alakít, akinek egy másik diktatúrával gyűlik meg a baja, az 1961-ben éppen falat építő NDK hatalmi gépezetével, amely ördögi praktikákkal kényszerít civileket egymás elárulására; a film igen izgalmasan kezeli az egykori keleti blokkban máig viharokat kavaró ügynökproblematikát. Ha még ide soroljuk a ma lázadó hőseit a jóléti kapitalizmussal és a hippikorszak ideáljaival ütköztető Edukatorst is, világossá válik, hogy a korábban említett alkotásokban a II. világháború csak időkeret, ezek az ifjú hősöket mozgató új német filmek valójában az egyén felelősségére kérdeznek rá a mindenkori, ezer arcot öltő, de minden esetben az egyént méltóságától, tisztességétől megfosztó zsarnokság viszonyai között.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 855 átlag: 5.41 |
 |
|
