KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szociofotó és szociofilm pályázat
• (X) : Turisták A Nisi Masa európai forgatókönyvíró pályázata

• Bikácsy Gergely: Tükör mögé írt képek Marguerite Duras
• Jeles András: Vaslogika Hrusztaljov, a kocsimat!
• N. N.: Marguerite Duras (1914-1996)
• Varga Anna: A vörös platonizmus Szovjet álomgyár
• Vaskó Péter: A Da Vinci-köd Történelem és misztikum
• Beregi Tamás: Mona Lisa könnyei A Da Vinci-kód
• Molnár György: Szellem a házban Trauner 100
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Szibériától Ibériáig Mediawave
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Kivetítő Magyar plazma
• Pintér Ferenc: Focibelső Férfitévé
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Retró a zsebben Mobil-mozi
• Schreiber András: Magyar dimenzió 3D idehaza
KÖNYV
• Gervai András: A vad Marlon Brando: E dalra tanított anyám
KRITIKA
• Nevelős Zoltán: A háború unokái Napola
• Vízer Balázs: Szentimentális depresszió Facér Jimmy
• Horeczky Krisztina: Lábnyom a vízben Álomturné
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A velencei kalmár
• Köves Gábor: Hard Candy
• Kárpáti György: Poseidon
• Varga Zoltán: Ómen
• Vajda Judit: Kebab kapcsolat
• Nevelős Zoltán: 16 utca
• Parádi Orsolya: Szakíts, ha bírsz
DVD
• Ardai Zoltán: Foglalkozása: riporter
• Pápai Zsolt: Minden vilángol
• Kovács Marcell: Cannibal Holocaust
• Tosoki Gyula: Producerek

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Mediawave

Szibériától Ibériáig

Varga Balázs

Dokufilmes kép-archeológia, mattfekete humorú animáció, spanyol szocio-melodráma, amuri független filmesek. A Mediawave idén is átlépte a földrajzi és műfaji határokat.

 

Kék-fehér csíkos cirkuszi sátor foglalta el idén tavasszal pár napra Győrött a Széchenyi teret. Körülötte kioszkok, lacikonyha, pálinkamérés és borkóstolás, ahogy az egy igazi karneválhoz illik. A korábbi koncerthelyszín, a zsinagóga, a Művészetek Szentélye felújítása miatt a Mediawave két éve új, központi helyét keresi – a barokk főtérre kitelepült sátor a vendégek számára otthonos közeg, talán csak a korzózáshoz szokott patriótákat lepte meg némileg. De hát a Mediawave amúgy is a szokatlan, váratlan kulturális találkozások fóruma, kötetlen összművészeti vurstli, ahol tradíciónak és formabontásnak egyaránt helye van. Az idei zimankós majális a közterekről kiszorította a vendégeket, a koncertek, a pinceklub és a vetítőhelyek azonban tele voltak, olykor a színpadon is ültek, és a vásznat néha kitakarták a kíváncsian forgolódó fejek. Az art-mozikból és a tévékből is el-elmaradó pária-műfajoknak, az animációnak, a dokumentumfilmek és a kísérleti filmek megvan a maga közönsége; egyre többen ismerik ezt fel, és talán sokan jönnek majd Győrbe más fórumok számára válogatni, mert a fesztivál filmjei közül jónéhány televíziós főműsoridőt érdemelne.

 

 

Flitter és dinamit

 

A mindig a legnagyobb közönséget vonzó rövid- és animációs szekciókból idén hiányoztak az igazán revelatív munkák. Hiába volt érdekes, sokszínű a mezőny (benne több Oscar-jelölt rövidfilmmel), a nívósan megoldott művészi feladatok a nézők felrázásához önmagukban nem elégségesek. Persze lehet, hogy csak a filmek többségét jellemző interkontinentális mélabú (hongkongi családi perpatvar, spanyol szocio-melodráma, lelkizős francia kamaradarab, szerb naplófilm) nyomasztotta a kedélyeket. A hazai versenyfilmek üdvösen kilógtak a sorból: Iványi Marcell míves festményfilmje, a Ballada elsősorban formai és technikai érzékenységével, Madarász István okos, bár kissé steril és teátrális időcsavaros háborús kamaradarabja, az Előbb-utóbb a narratív kísérletezés miatt, az előző években több fesztiválon is debütált és díjat nyert Résfilm, Kardos Sándor különleges Akutagawa-adaptációja pedig a technikát és az elbeszélés módszereit egyaránt kreatívan használó, experimentális etűdként volt üdítő színfolt a programban.

Akadtak azért még kivételek (ha nem is kivételes filmek) az idei mezőnyben: például Daniel Mulloy szépen fényképezett, feszes és klausztrofób etűdje, az Antonio reggelije, illetve a megérdemelten kategóriadíjas spanyol Reggel 7.35. Nacho Vigalondo (aki az életrajza szerint egyszerre színész, rendező, helyi Big Brother-forgatókönyvíró – afféle lokális és popkulturális fenegyerek) fekete-fehér miniabszurdja tánclépésben hagyta maga mögött a kliséket. Hősnője a szokásos reggeli kávéjáért tér be a bárba, ahol mindenki csendben, dermedten ül és csak mered maga elé. Hirtelen egy férfi pattan a pult elé, és dalba kezd. Fél nyolc múlt öt perccel, teljes a néma és méla magány, ez a vagabond pedig egyszerre terrorizálja és lelkesíti a bisztró vendégeit. Dinamikus alak, ezredeleji Bolond Pierrot, csak ő nem a feje, hanem a dereka köré csavar dinamitrudakat, hogy a nagy pukkanás előtt még egyszer dalra fakassza és felrázza a mélabús városlakókat. A végén hull a konfetti, mindenki sértetlen, a merénylőt kivéve – pár perc telt el a reggelből, még ki sem hűlt a kávé, a blokkoló órák várják a hétköznapok robotosait. Nacho Vigalondo filmje gyilkos groteszk, kicsavart példázat, szellemes provokáció: először meghökkent, azután elandalít, majd a végén kizökkent. És mindehhez csak nyolc percet rabol el a nézők idejéből.

A másik rafinált kedvencem már hosszabbra nyúlt, de ez így is volt rendben, elvégre az érzelmi és fizikai függés, az örök visszaesés, a folytonos kiszolgáltatottság volt a témája. Steve Sanguedolce egészestés kísérleti filmje, a Holtidő fiatal drogosok szabálytalan portréja. A rendező először interjúkat készített a négy fiatallal, majd színészekkel játszatta el szereplői életének drámáját. Az így készült filmet aztán színezte, festette, karcolta, átvágta, gyúrta és formálta, a végeredmény egy zaklatott, álomszerű, kegyetlen montázs, melyben egymás mellé szerkesztve halljuk a vallomásokat és nézzük a monokróm, karcos, fura álom- és emlékképeket. A Holtidő korántsem hibátlan munka: a színészválasztás ügyetlen, az átváltások, átalakítások, transzpozíciók és manipulációk sokszoros, túlburjánzó technikája modoros. Ezer sebből vérzik, mégis végig fogvatart.

 

 

Állatok ezek, nem emberek

 

Hogy az animáció metamorfózis, mese, életjáték, azt régóta látjuk, szeretjük, tudjuk. Állati történetek és emberszabású mesék tették változatossá idén is a Mediawave animációs programját. Talán a legszebb a japán Öreg krokodil volt közülük. Koji Yamamura nagyon egyszerű és finom grafikájú példázatában a feneketlen bendőjű, önző és reumás krokodil a Nílustól egészen a Vörös-tengerig vándorol. Útközben csak a színe változik, csapodár természetét azonban nem képes lecserélni: míg a Níluson dédunokáját falta fel, a tengerben egyetlen barátját, a tizenkét karú polipot fogyasztja el szép aprólékosan. Azért az íz az úr: hősünk nem tanul, nem ért meg semmit, és mindig meglepődik azon, hogy mások körülötte mi mindenen képesek fennakadni.

Akit az abszurd, valami vadság, a mattfekete humor köt le, annak idén is az animációs filmeket volt érdemes végigkövetnie. Chris Shepherd és David Shrigley Ki vagyok és mit akarok című bizarr (anti teremtés)története a társadalmi szatíra és a hétköznapi őrület lidérceit keltette életre. Falfirkákat és vécégraffitiket idéző, brutális grafika – fika, kaka és minden négybetűs randaság, amit csak az ember termelni, magából kiadni képes. A Ki vagyok és mit akarok egoista vallomás a kötelmek és szabályok feleslegességéről, a nagyvárosi civilizáció ártalmairól, kivonulás a természetbe, ahol úgyszintén semmi sincs rendben, de legalább mindent szabad és minden igazán, hmm, természetes…

Ha valakit ez az egyébként kategórianyertes abszurd sokkolt, akkor szofisztikáltabb, ám nem kevésbé kíméletlen formában vehette magához a napi betevő szatíraadagját az észt animációs Priit Tender szürreális meséjében. Az Üzenet a szomszédoknak anti-film, amennyiben tévészereplő hőse, Anti ámokfutását követi végig. Anti egy nap rájön, hogy a panelszomszédok és antennák erdejéből igenis van kitörés, és a szellemképes adások javítása helyett ideje nagyobb célra törni: a szellemképes civilizációt magát kellene megjavítania. Priit Tender filmje szellemes, érzéki és szórakoztató, csak épp eklektikus. Csapongó szürreáliái és ötletei kikapcsolnak, és nem visznek semerre – a hétköznapi logika mellett a narratív logikát is sikerült teljesen kiiktatnia.

 

 

Hétköznapi szocializmus

 

A rendszerváltás előtti évtizedek témái, terhe és hordaléka kifogyhatatlan forrást és feldolgozásra váró, elkerülhetetlen feladatot jelentenek mindannyiunknak – dokumentumfilmeseknek, társadalomkutatóknak, politikusoknak pedig különösen. Az elmúlt években a hagyományos történelmi portréfilmek mellett egyre több alkotó próbálja más módon, nemcsak témaként, hanem anyagként is megragadni a hétköznapi szocializmus évtizedeit. És nem pusztán a nagypolitika, a hivatalos emlékezet témáit és a propaganda ritusait, hanem a mélyrétegeket. Ez az olykor a mikrohistória társadalomtudományos irányzatával is fedésbe kerülő újmódi dokumentumfilmes kép-archeológiai hullám divatos forrásokhoz nyúl (amatőrfilm, archívok, retró minden mennyiségben), ám azokat igyekszik a felszínnél mélyebben érinteni. Archív remixek és privát történelmek hullámoznak keresztül Kelet-Európán; a porlepte dobozokat mindig is nagy becsben tartó Mediawave pedig kiemelt figyelmet szentel ezeknek a filmeknek.

Szergej Loznitsa legújabb munkájában a második világháború egyik legbrutálisabb fejezetét, a leningrádi blokád történetét dolgozta fel, kizárólag archív felvételeket használva. A Blokád szűk egy órájában csak a sokkolóan erős eredeti felvételeket látjuk, aprólékos utólagos hangkulisszával, zajjal és zörejekkel kombinálva. A szenvedés, a rombolás és a pusztulás képeit nézhetjük – távol mindenféle heroizmustól, de a korabeli propaganda-kontextusra is figyelve: a filmet egy kivégzés képsorai, majd a blokád és a háború végét ünneplő propaganda-doku tűzijátékos, ünnepi felvételei zárják.

A lengyel Maciej Drygas pár éve a Szabad Európa Rádió lengyel adásának történetét feldolgozó, archív-alapú filmjével járt már a győri fesztiválon. Idei munkája hasonlóan akkurátus forrásfeltárás eredménye. Az Egy nap a Lengyel Népköztársaságban pontosan beteljesíti a cím ígéretét. Egyetlen nap, 1962. szeptember huszonhetedike „rekonstrukciója”. Sokrétegű, izgalmas képmontázs és szövegkollázs. Híradófelvételek, korabeli dokumentum- és amatőrfilmek, illetve titkosszolgálati, ügynöki jelentések, naplórészletek, magánlevelek, újság- és rádióhírek, sőt versek és dalok mozaikja. Szűk huszonnégy óra – hajnaltól napestig, akár a húszas évek avantgárd városdokumentumfilmeiben. Kirakósjáték, amelyben bizonyos történetek, szereplők többször is felbukkannak, ezernyi szálon futnak a szövegek és képek. Drygas számára érezhetően a szövevény az érdekes, az a hátborzongatóan alapos szisztéma, amellyel az állambiztonság megfigyelőrendszere a hétköznapok banális világát is behálózta és folyamatos megfigyelés alatt tartotta. Az Egy nap a Lengyel Népköztársaságban a hivatalos propaganda fonákja (ahogy a Drygas filmjével távolról rokonítható Papp Gábor Zsigmond-film, Az ügynök élete is effajta fordított leleplezés- és rekonstrukció-kísérlet volt). Az anyag túláradóan bőséges, a film azonban helyenként monoton. Lehetne érték is, hogy a legkülönbözőbb források egységes szövetbe, anyagba szerveződnek, ám ezúttal inkább zavaró az asszociatív logikára épülő, hétköznapi keresztmetszet-történet.

Loznitsa és Drygas komor, analitikus munkái mellett Naszódi Katalin Mennyei falatok című vizsgafilmje más oldalról közelített az archív leletekhez. Az első és egyetlen magyar űrrepülő történetéből emelt ki egy „hazai” szálat. Farkas Bertalan kíséretében ugyanis jófajta magyar étkek is megjárták a világűrt. Különleges kitüntetésnek számított, hogy ezeket a konzerveket magyar vállalatok készíthették el, így aztán a 4G gyorsulást kibíró rakott káposzta, disznósajt, sőt zselésített pálinka is felrepült a kozmoszba 1980-ban. A Mennyei falatok pikáns és szórakoztató történetként tálalja, ugyanakkor a korabeli propaganda gondosan kivitelezett akciójaként is megpróbálja elemzni az űrbéli és földi nagy kalandot. Erős és jó téma, negyedórában nem is lehet teljesen befogni, érthető, hogy az elemzés helyett/mellett a retró egzotikuma dominál benne.

 

 

Szabadulás nélkül

 

A bombaerős dokumentumfilmes blokkok mindegyike tartogatott valami meglepetést. A versenyprogram mellett kínai független filmesek is bemutatkoztak, elmerülhettünk a novoszibirszki fesztivál anyagában – és akkor még szót sem ejtettünk az Urálon inneni műhelyek és fesztiválok munkáiról. A Mediawave mindig is felért egy intenzív antropológiai-szociológiai kurzussal – miért lett volna ez másképp az idén?

Itt volt a lírai dokuk mestere, Alexander Gutman új filmje, a Hol van a boldogság, amely a Sztálin által az Amur vidékén létrehozott Zsidó Autonóm Tartomány utolsó kolhozigazgatójának történetét mesélte el. A legfontosabb városáról Birobidzsánnak nevezett, távoli és kietlen tartományba több mint százezer orosz zsidót deportáltak a harmincas évek elején. A Hol van a boldogság hősei ma is itt élnek nagy szegénységben, a kínai határ menti vidéken. Sztálin évtizedek óta halott, a Szovjetunió nincs többé, és a kolhoz is felbomlott – a helyi múzeumba azonban még ma is érkeznek iskolás csapatok, az egykori igazgató felesége pedig lelkesen kalauzolja őket a relikviák között. Gutman filmje nem történelmi vagy politikai példázat, szereplői legfeljebb annyiban politizálnak, hogy disznóikat Jelcinről és Csubajszról nevezik el. Csendes, de erős életképek sorát látjuk egy öregedő, kihalóban lévő közösség mindennapjairól. Lassú sodrású, nyugodt film ez, olykor a közhelyeket sem kerüli el és a tempója is megdöccen időnként, de a ráérős, szemlélődő módszer közelhozza a megrendítő, drámai sorsokat.

Majd nyolcvan éve, hogy a magyar lapok felkapták Nagyrév nevét. A „halál falujának” nevezett Tisza-parti község az arzénes gyilkosságokról híresült el. Talán történtek másutt is ilyen bűntettek, a rendőrség azonban csak Nagyréven nyomozott. Két asszonyt halálra ítéltek, az akciót kitervelő és a légyfogó papírból arzént előállító bábaasszony öngyilkos lett. Nemcsak a lapok, később a filmesek is foglalkoztak a tiszazugi esettel. Ember Judit végül dokumentumfilmet forgatott, Pálfi György pedig a Hukkle más helyszínre helyezett természetfilmes krimijében idézte a férfiakat mérgező falusi asszonyok históriáját. Tavaly fiatal filmesek nemzetközi csapata eredt az 1929-es per nyomába. Astrid Bussink A komp nem üzemel című filmje (nemzetközi vizeken Angyalcsinálók címen fut) a múltba fordul, de a jelenre figyel. Idős asszonyok és férfiak, szomszédok és rokonok mesélnek a régen volt mérgezésről; a film lényege mégsem a perújrafelvétel vagy a történtek távoli, egzotikus sztoriként való tálalása. Tönkrement életek, kisiklott sorsok mozaikjai rajzolódnak ki, mert ebben a történetben nem az extremitás, a bűntény az érdekes, hanem a kommunikációképtelenség és a magány drámája. Az pedig nem ér véget a gyilkosságok leleplezésével. Több megszólaló is szinte természeti törvényként kezeli, egyszerűen beszél arról, ami történt, hogy az asszonyok ily módon tettek italozó, munkanélküli, tehernek érzett férjeik ellen – de ez nem egyenlő a gyilkosok felmentésével.

Nagyrév ma apró, kihalófélben lévő falu, ahol alig csordogál az élet, a komp nem mindig üzemel, és bár ma már elválhat ki-ki az urától, a kilátástalanság nem sokat változott. Múlt és jelen találkozik a filmben, tanulság és ítélet nélkül. Sok pici dráma, egy csipetnyi groteszk, közelképben megmutatott arcok és tágas, szép, levegős totálokban felvillantott magányos, üres helyszínek. Talán csak a felszín ez, talán egy kicsit túl laza az életkép-sorozat, de nem mindig kell feltétlenül oknyomozó riportot forgatni.

A programszerkesztés és a vakvéletlen húzta közel egymáshoz a nagyrévi filmet Mehrdad Oskouei A burka másik arca című munkájával. Az Irán déli részén, egy szigeten élő, szigorú patriarchális rendet tartó közösségben forgatott film a kiszolgálatottság elől öngyilkosságba menekülő asszonyok drámájáról beszél. Kulcsra zárt ajtók, bezárt életek, serdülőkorban férjhez adott leányok, családi- és férfiuralom, mely a tiltakozást, a görcsöt betegségként értelmezi, kezeli és bünteti – menekülni ebből a csapdából szinte lehetetlen. A férfiak nem értik, miért vetik el maguktól az asszonyok az életet, a maszk mögé zárt nők hallgatnak vagy csak keveset beszélnek, a fájdalmak és elfojtások pedig csak egyre gyűlnek. Hogy az erős politikai cenzúrát gyakorló Iránban miként készülhetnek el ezek a filmek (vagy épp a nyugati fesztiválokon sorra díjazott aktivista-politikus darabok), az legalábbis kétélű kérdés. Mert a kelet-európai történelmi tapasztalat sokat tud arról, hogy milyen, amikor a cenzúra félrenéz – másfelől mégsem lehet minden, az egykori gyarmati országokból érkező protestfilmet a posztkoloniális kritika gyanakvásával szemlélni. A burka másik arca érezhetően a nyugati publikum számára készült (főleg a képi retorikája zavaró, a metaforikus, gyakran szépelgő vágóképek), de hát azt sem lehet elfejteni, hogy ezek a filmek a hazai közönség számára általában láthatatlanok, vagy legfeljebb az iráni nagyvárosokban vetítik őket (hozzáteszem: Mehrdad Oskouei filmjét hazájában is díjra jelölték). Mi pedig, akik mégis csak megnézhettük, az arcok, tekintetek és sorsok fogságából, drámájából nehezen szabadulhatunk.

 

 

Könyörület, üzlet, pillangók

 

Farnehéz drámából groteszket varázsolni csak kevesen tudnak. Persze ha valaki Prágában kocsmáros, Washingtonban szakács, Torontóban kertész, New Yorkban dokkmunkás, San Franciscóban könyvelő, majd Bulgáriában dokumentumfilmes, akkor tudhat már valamit az élet titkairól. Andrej Paounovra éppen ráillik ez a leírás. Csavaros életpálya egy csavaros film előtt. A Georgij és a pillangók egy Szófia környéki régi, rozoga kolostorban működő otthon igazgatójának és mentális fogyatékkal élő gondozottainak gyilkosan groteszk és mélyen együttérző krónikája. Annak bizonysága ez a film, hogy a toleranciához nemcsak empátia, de egy adag kíméletlen humor is szükségeltetik. Az intézet igazgatója, Georgij új otthont akar teremteni a közösségnek. Ehhez pénzre van szükség, a pénzhez pedig álmodni kell egy merészet. Az államra nem számíthat: hiába épült fel egy szép új intézmény, ha bürokratikus nehézségek miatt oda nem tudnak beköltözni. Georgij addig is önerőből próbál sikert kovácsolni. Az elmúlt tizenöt évben kísérletezett már mindennel: struccfarmot alapított, nyugati vadászokat toborzott, csigákat, selyemhernyókat és nutriát tenyésztett, újabban extra finom és szuperegészséges szójakenyér-sütödében utazik – a siker azonban valahogy mindig elkerülte. A véletlenre bízza hát a sorsát, gondozottai TB-számát játssza meg hétről hétre a lottón, de még így sem ért el telitalálatot. Néha ugyan kap segítséget: egy raklapnyi női ruhát, amit a férfi gondozottak csak kevessé értékelnek, egy szakajtónyi focilabdát, aminek már több hasznát veszik, de a támogatás kimerül ennyiben (meg abban, hogy a holland követség tanácsosa a filmben kísérőként gyakran felbukkan, és megértőn, okosan bólogat). Kicsi világ, tele szeretettel, álommal és pillangóval. És különböző méretű kanalakkal – mert az otthon jóravaló konyhás nénije mindenkiről tudja ám, mit, mikor és mivel eszik.

Nagykanállal a jóból. A Georgij és a pillangók alkotójának és hősének helyén van a szíve, de mindig ott a mosoly a szája szegletében. Kevés ennél okosabb, pontosabb és szellemesebb filmet láttam a rendszerváltás utáni Kelet-Európáról. Amit láttam, azt is a Győrben, például Kerekes Péter fanyarul szép és ironikus filmjeit. Most itt volt a folytatás. Mert Szibéria és Ibéria között elvégre mindig itthon vagyunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8661