KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Szociofotó és szociofilm pályázat
• (X) : Turisták A Nisi Masa európai forgatókönyvíró pályázata

• Bikácsy Gergely: Tükör mögé írt képek Marguerite Duras
• Jeles András: Vaslogika Hrusztaljov, a kocsimat!
• N. N.: Marguerite Duras (1914-1996)
• Varga Anna: A vörös platonizmus Szovjet álomgyár
• Vaskó Péter: A Da Vinci-köd Történelem és misztikum
• Beregi Tamás: Mona Lisa könnyei A Da Vinci-kód
• Molnár György: Szellem a házban Trauner 100
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Szibériától Ibériáig Mediawave
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Kivetítő Magyar plazma
• Pintér Ferenc: Focibelső Férfitévé
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Retró a zsebben Mobil-mozi
• Schreiber András: Magyar dimenzió 3D idehaza
KÖNYV
• Gervai András: A vad Marlon Brando: E dalra tanított anyám
KRITIKA
• Nevelős Zoltán: A háború unokái Napola
• Vízer Balázs: Szentimentális depresszió Facér Jimmy
• Horeczky Krisztina: Lábnyom a vízben Álomturné
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: A velencei kalmár
• Köves Gábor: Hard Candy
• Kárpáti György: Poseidon
• Varga Zoltán: Ómen
• Vajda Judit: Kebab kapcsolat
• Nevelős Zoltán: 16 utca
• Parádi Orsolya: Szakíts, ha bírsz
DVD
• Ardai Zoltán: Foglalkozása: riporter
• Pápai Zsolt: Minden vilángol
• Kovács Marcell: Cannibal Holocaust
• Tosoki Gyula: Producerek

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Férfitévé

Focibelső

Pintér Ferenc

Van egy pillanat, amikor sírni még a macsóknak is szabad. BL-döntő, foci-VB idején kimenőt kap a férfiasság.

 

A mindig gyanús statisztikák szerint sportközvetítést elsősorban férfiak néznek. Ez vélhetően nem csak azért van, mert fogékonyabbak a versengés és az erőpróba témáira, hanem azért is, mert a szurkolás azon kevés élethelyzetek egyike, amikor az erősebb nem számára is engedélyezett az érzelemnyilvánítás. Szénné tetovált kopasz izompacsirták sírhatnak egymás vállán krokodilkönnyeket, ha kikapott (vagy nyert) a csapat, míg ugyanők szigorúan meg kell őrizzék önuralmukat, ha a barátnőjüket vagy az állásukat veszítik el. Mondhatnánk, hogy a sportközvetítés a macsó szappanoperája. Ez a mondat azonban túlságosan jól cseng ahhoz, hogy ne legyünk óvatosak vele. Az ilyen aranyköpést mindig úgy kell venni, hogy meg akar vesztegetni a blikkfangjával, és kettőzött gyanakvással kell megvizsgálnunk a valóságtartalmát. Igaz-e egyáltalán, hogy a sportközvetítés inkább férfi-műfaj? Ellenpéldát éppenséggel találhatunk. 2005-ben a Super Bowl-döntő a nők körében is nézettebbnek bizonyult, mint az Oscar-gála. Kíváncsi lennék továbbá egy kimutatásra a 2003-as vízilabda világbajnokság döntőjéről is, amelyet a magyar és az olasz fiúk vívtak (nyertünk!). Na persze a Super Bowl finálé inkább show-, mintsem sportműsor (világhírű zenekarok lépnek fel, szerpentin, brillantin, ami belefér), a pólómeccs kapcsán pedig adatok híján csak találgathatunk.

Közelítsünk inkább másfelől! Nézzük meg, hogy a sportműsorok szüneteiben látható reklámblokkok milyen célcsoportoknak hirdetnek. A hirdetőknek tudniuk kell, kik nézik az adást, hiszen a létük („a léjük”) múlik rajta. Ebből a szempontból a férfidominancia igazolódni látszik. Két félidő (negyed, menet stb.) között nincs hiány a tévéképernyőn sörből, borotválkozószerekből és nagyméretű, dögös (ám cseppet sem praktikus) autókból. Az érzelmek feletti szigorú uralom macsó „kategorikus imperatívusza” ugyanis (amely a férfivilág számos csodálatra méltó és számos nevetséges sajátosságáért felelős) a sportközvetítések kapcsán fellazul. Ilyen „biztonsági szelepre” pedig szükség van addig, amíg az élet legtöbb területén egy férfi számára még mindig nem megengedett érzelmeinek szabad megélése. Még ha komolyan rájuk is jár a rúd, a fiúk nem sír(hat)nak, a meglett emberek még kevésbé. A saját sorsa feletti szenvelgés a férfi számára szociokulturálisan tilos és életveszélyes, s a hagyomány öröklődése miatt általában nem is kell hozzá külső presszió, a saját lelkiismeretünk sem hisz a könnyeknek. Aki mégis elgyengül, sokat kockáztat, a renoméjával játszik. Ezért is nem készülhetett el a Bridget Jones filmek férfi megfelelője (nem pedig azért, mert „pasinak” lenni eleve egyszerűbb volna, vagy mert a férfiaknak nincsenek érzelmeik.) A zseniális pszichiáter, Mérei Ferenc állítólagos bon mot-ja szerint „egy nő vagy neurotikus egy kicsit vagy unalmas”. Ha ezt elfogadjuk, akkor mit mondhatnánk az ellenkező nemről? Egy férfi pedig vagy pszichopata egy kicsit vagy nyámnyila? Persze, karikatúrák ezek, de a karikatúra mindig valós jellemzőt nagyít fel.

Az érzelmi ventilláción kívül természetesen vannak egyéb mellékkörülmények is, melyek a sportműsorok elé vonzzák a férfiközönséget. Úgy tűnik például, hogy a közösségi érvényesülés szempontjából sokkal fontosabbak az iskolában mellőzött sporttörténeti ismeretek, mint az általános műveltség egyéb elemei. Heidegger félreértelmezésével gyakran még bölcsésztársaságban is sokkal kevésbé lehet beégni, mint ha valaki nem ismeri mondjuk a „La mano de Dios” gól pontos sztoriját. Ha pedig a spanyol vízilabda kerül szóba, illik legalábbis benyögni Estiarte nevét. (Nem kell tudni róla semmit, tényleg elég csak annyi, hogy „ja, ott volt például az Estiarte”, és máris benn vagy a csapatban.) Ez nem csak a spanyol pólós elévülhetetlen érdemei miatt van így, hanem azért is, mert olyan jól ejthető, macsófülnek kedves, latinos hangzású neve van. Lehetne még sorolni ezeket az apró varázsszavakat, hogy Törőcsik vagy Albert-e az Isten, hogy a 20 éves Tyson megverte volna-e Alit a csúcsformájában... Az ilyen témafelvetéssel nemcsak a tájékozottságunkat jelezhetjük félreérthetetlenül, hanem azt is, hogy belevaló fickók vagyunk, tudjuk, „mi az igazán fontos ebbe' a kurva életbe'” (azon kívül persze, hogy egy ütésből hogyan lehet rexet csinálni).

Valószínűleg ilyen legenda lesz a 2005-ös BL-döntő is. A Liverpool hihetetlen küzdelemben 0-3-ról fordított 3-3-ra, majd a tizenegyesrúgások (szinte minden perc egy-egy görög sorsdráma) során végül megszerezte a győzelmet. A diadalt jelentő gólnál gyakorlatilag felrobbant a stadion. A hangorkánból aztán lassan kibontakozott a Pool szurkolói himnusza. Sok tízezer torok harsogta egyszerre a hősöknek, hogy „You will never walk aaaaaalone”. Innentől már nem láttam jól, hogy mi történik. Asszem, valami belement a szemembe.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8663