KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Schubert Gusztáv: A prüdéria pornográfiája Szextilalom
• Vágvölgyi B. András: FAQ Kinsey
• Hungler Tímea: (m)Adame bordája Férfiszerepek
• N. N.: Hímnem, nőnem
• Géczi Zoltán: Ázsiai amazonok Hongkong Girl Power
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Halálkutyák A fekete kutya – El perro negro
• Muhi Klára: Az én spanyol polgárháborúm Beszélgetés Forgács Péterrel
• Stőhr Lóránt: Amikor térré válik az idő Beszélgetés Kardos Sándorral
• Ardai Zoltán: A képmester kertje Résfilm

• Pápai Zsolt: Halotti beszédek Klasszikus gengszterfilmek
• N. N.: Klasszikus gengszterfilmek DVD-n
• Varró Attila: A köztünk élő szörnyeteg Lon Chaney, a gazember
• Váró Kata Anna: Brit szamurájok Mike Hodges
• Kovács Marcell: Fekete sivatag Öld meg Cartert!
• Vaskó Péter: A császár új ruhája Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja
• N. N.: A Star Wars saga
• Báron György: Aranypolgár John Baxter: Steven Spielberg
• Murai András: Az emlékezet anatómiája Resnais, Bergman, Tarkovszkij
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Vagabond évek Mediawave
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Tetemrehívás Csodálatos vadállatok
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Emily Wang titka Tiszta
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Melinda és Melinda
• Strommer Nóra: Madagaszkár
• Kubla Károly: Viasztestek
• Kárpáti György: Túszdráma
• Vízer Balázs: Szerelem sokadik látásra
• Köves Gábor: B 13 – Bűnös negyed
• Csillag Márton: A rövidek éjszakája
• Takács Ferenc: Palindrómák

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja

A császár új ruhája

Vaskó Péter

Ha a galaktikus marketing-gépezetben az ember már csak bio-effekt, a jónak-rossznak semmi súlya nem marad.

 

Míg a Csillagok háborúja egyszerű történetében a Birodalom a mesebeli királyság vára volt, amit vissza kell foglalni a sárkánytól, közben megcsókolni a hercegnőt és hátba veregetni a wukit, addig a folytatásokban kikerekedő második hármas sorsa leginkább arra példa, miként lesz az iparművészeti népmeséből tétova, politizálgató digitális iskoladráma. Lucas műfajt és súlycsoportot váltott, de a mérlegelésnél könnyűnek találtatott: a második trilógia egy marék pixelért cserébe sikeresen megszüntetett mindent, ami eddig lázban tartott minimum két generációt.

 

 

Régi jó űrhajók

 

A barátai szerint „hidegszívű” és „száraz” Lucas zseni volt a mesében: a Star Wars első trilógiájában (Új remény, A Birodalom visszavág; A Jedi visszatér) nagyszerű érzékkel vegyítette az egzotikus, fantasztikus és mitologikus elemeket a primér mesedramaturgiával – egyszerre nyújtva az ismerősség és újdonság izgalmát. A Csillagok háborúja nem is sci-fi volt, nem a diadalmas tudományból nőtt ki, hanem fantasy: a mitologikus időbe nőtt bele.

A Star Wars techno-gótikus világában az arctalan és technicizált birodalmi sötét oldal hatalommal bíró öregjei („Dark Father”) álltak szemben a jó oldal idealista, fiatal lázadóival. S miközben morális szinten a partizán jókkal azonosultunk, vizuálisan a sötét oldal produktumai nyűgöztek le: az űrcirkálók, rohamosztagosok, lépegetők, a fekete páncélos lovag és a halálcsillag voltak a fő látvány- és hangulatfelelősök. A jól kiszámított mese egyensúlyát az biztosította, hogy míg a jó megnyugtatott, addig a gonosz elkápráztatott, a gyengék igaza és a gonoszok hatalma egységes képet hozott létre.

Az is kellemes meglepetést jelentett, hogy az első rész folytatása (A Birodalom visszavág, ennek rendezését Lucas Irvin Kershnernek adta át) nem silányult önismétlő profitkergetéssé. Sajnos a harmadik részre már kifulladt az alkotók invenciója. Az előző két film elemeiből összefércelt sztori valamint a panda és a moncsicsi keverékére emlékeztető ewokok segítségével gyerekbaráttá profilírozott befejező rész, A Jedi visszatér (Lucas forgatókönyvéből Richard Marquand rendezése) már kevésbé a mítosz, mint inkább a rókabőr-kereskedelem része lett.

A Star Wars közös mitológiai ponyvakincsből összerakott űrfantáziáját nyugodtan nevezhetjük a ’60-as évek után született generációk közös evangéliumának, alapvető szimbólumgyűjteménnyé, viszonyítási ponttá lett.

Testet, teret és időt adott a modern multikulti mítoszkincsnek, melynek lényege éppen a zsibárus sokféleség, a felszabadult anarchikus bazárhangulat, ahol semminek sincs saját valósága, de minden emlékeztet valamire, és a dolgok értékét pillanatnyi érdekességük határozza meg. Egyszerre találkozott benne Kelet és Nyugat, múlt és jövendő: kelta lovagok, öreg bölcsek, cowboyok és szamurájetika, szörnyek és szerzetesrendek, jin-jang és garázsban felspécizett Ezeréves Tragacs. No meg a szovjet birodalomtól és a világpusztulástól való félelem, az Excalibur, a Peacemaker Colt, és nem volt hiány a mesei segítőkből sem: a hőst zen-manók, szőrös állatok és nagyszívű bádogemberek kísérték útján. A Star Wars a globálfalu iparművészeti népmeséje és galaktikus szappanoperája lett, mely Jóról és Rosszról, Bátorságról és Barátságról mesélt a visszaderesedő hidegháború eszképista műfajokat felfuttató korában.

 

 

„Bal hüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg”

 

George Lucas néhány évvel ezelőtt úgy érezte, van még mit mondania a témában (a cinikusabbak szerint további kihasználható marketingpotenciált látott a márkavédjegyével ellátott, klasszikussá érett mozimítoszban) és a piackarbantartó, merchandise-ereklyék uralta korszak után a profitmaximalizáló és a folytatásokat előkészítő digitális felújításokat követően hatalmas médiafelhajtással beindult a prequel trilógia.

A vállalás több mint merésznek ígérkezett, hiszen az előzményfilmek olyanok, mintha már kihúzott lottószámokhoz töltene ki valaki egy szelvényt, márpedig ha egy misztikus kalandfilmből eleve kiiktattunk minden rejtélyt, akkor azt egyedül az ördögien rafkós „hogyan” mentheti meg. Lucas ráadásul nem kevesebbre vállalkozott, mint megmutatni a filmtörténet ikonikus gonoszának, Darth Vader alakjának eredetét. Így a prequel trilógia fókuszába áttételesen nem kevesebb, mint az a legtöbb vallást zavarba hozó kérdés került: mi a rossz eredete? Gondolta az ember fia/lánya: az áttöprengett évezredek után most végre megtud valamit.

Az utánlőtt előzmény-trilógia első része (Baljós árnyak) még csak óvatos oldalsasszé. Félig A Jedi visszatér plüssjáték-bummra és McDonalds-menükre alapozó koncepcióját folytatja Jar Jar Binks szervezett oviscsoportokat megcélzó vendégszereplésével. De a másik félben már itt is megjelenik az új idők új meséje: kereskedelmi szövetség, új adókulcsok miatti blokád, korrupció, valamint szimbiózisban élő emberek és kutyafülűek politikailag kényes kapcsolata (talpraesett kölyök-menü fogyasztó legyen, aki mindezt elsőre leveszi). Emellett itt látjuk először új, izgalommentes és unott formájukban az uralkodó jókat, akiket nem lep és ijeszt meg semmi, miközben arcukon a tenyérbemászó, a későbbi Darth Vadert megszégyenítő blazírt közönnyel járnak kelnek birodalmukban.

Lucas, miután a gyerekmatinéra vett megközelítés megbotránkozást és népharagot váltott ki a rajongók körében, a következő két részben már sötétebb szűrőket tett fel. A hidegháború kétpólusú világa után megpróbálta mítoszát is a szeszélyesen bonyolult új korhoz igazítani, tudatosan műfajt váltott és úgy döntött, feláldozza a naiv mesét az összetett drámáért és jellemtragikumért, a közeget áthelyezi az intrikus udvari drámák, a Julius Caesar, a Macbeth és a III. Richárd világába. A tündérmese helyét így átvette a családregény és királydráma, és így lett a második trilógia új témája az ártatlanság elvesztése, hatalom és pénz hübrisze, a politika és a tehetség elrozsdálása a korrumpáló hatalomban és gazdagságban.

Felszabadító ifjak helyett így kapunk birodalmi gondokat, és a legkisebb fiúért szorítás helyett aggódhatunk a uralkodó osztály fejfájása miatt. Mert az új trilógiában az indító közeg immár nem a tatooini tanyavilág, a Mos Isley-i talponállók dohányzó részlege vagy a dagobai lápi trutyi, mint ahogy hasonszőrű cimborák sincsenek, akikkel lélekben vállt vállhoz vetve verekedhetnénk tie-fighter, halálcsillag, lépegető ellen: no pasaran!

A jó bukása akkor megrendítő, ha vele együtt értéket látunk pusztulni, amelyet a néző a katarzisban visszaszerez. A mese drámára cserélése természetesen számos következménnyel és kihívással jár. Például azzal, hogy konfliktusmag, drámai vétség és értékelhető tét nélkül nem indul be a lelki motor, és üresben fog járni a sztori – mint például A sith-ek bosszúja esetében.

Itt nagyobbrészt légkondicionált kalandok zümmögnek a Galaktikus Washington és Brüsszel előszobáiban, igazgatósági tárgyalóiban és parlamenti kupolatermében, illetve hivatalos bevetések várnak a Jedi Központi Bizottság gyors reagálású tagjaira. Bár a köztársaság és demokrácia aggályos emlegetése  A klónok háborújában és A sith-ek bosszújában már-már eléri az alva tanuláshoz szükséges ismétlési számot, a protekció nélküli pásztorfiúknak befellegzett: a filmben szinte kizárólag a monarchiák és teokráciák nemeseit, főrangjait és elitjét látjuk: grófok, királynők, hercegnők, kancellárok, szenátorok, tábornokok, kiválasztottak és a tévéfotelben ülő midiklorián-főpapság ügyes-bajos napirend előtti gondjaira kellene rezdülnünk, átérezve a problémát, hogy a lordok házában valami bűzlik.

De ahol robotok harcolnak klónok ellen ott tulajdonképpen mindegy is, ki győz, főként mert a jókról csupán annyi derül ki, hogy ugyanúgy taktikáznak, mint a rosszak, ráadásul lovag létükre ketten rontanak egyre, szívesen támadnak háttal álló, menekülő, fegyvertelen vagy földön fekvő emberre, robotra vagy gizmóra (pl. ha annak köpenye beakadt egy fejére pottyantott féltonnás konténer alá), emellett az állampolgári érdeklődést civil ruhás kocsmai előállítás alkalmával foghegyről odavetett „jedi ügy” félmondattal intézik el. Az sem növeli a bizalmat, hogy az óvni vágyott Köztársaságban a törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom nemes egyszerűséggel és természetességgel olvad össze a Jedi Politikai Bizottság tevékenységében, mely sajátos testület tagjait, mint tudjuk, egyedül a midikloriánok (viszlát, Erő, üdv, biokémia!) választják – a misztikus varázslókból így lesz űrcsendőrség, titkosszolgálat és belső elhárítás – állam az államban. (Érthető a sithek irigysége, akiknek izzadmányos furfanggal végig kell mászniuk a teljes szamárlétrát a parlamentben.) Persze az egészet úgyis majd egy Kiválasztott fogja egyensúlyba hozni, úgyhogy tényleg, ki a répát érdekel itt a demokrácia? Míg bájosak voltak a régi mese monarchikus faramuciságai (a mese lényegi eleme, hogy az elnyerhető királyság benne nem hatalmat, hanem a boldogság teljességét jelenti), addig magam részéről az aktuális politikus-trilógiában nagy komolyan felvonultatott Demokráciának nevezett vatikáni alkotmányos királyságért egy csepp könnyet nem ejtek. Hajrá robotok!

Különösen, ha a jók oldalán csak egy szakállápolásban elmerült rendfenntartó hollandot (Obi-Wan), egy üres tekintetű, szedált afro-coruscantit (Windu) valamint egy indiai közhely-gyűjtéseiből idéző Yóga mestert és terhességi depresszióba zuhant ex gyermekkirálynőt, jelenleg politikát kerülő szenátort (Padmé) találunk. A Trainspotting Rentonjaként halhatatlanná lett Ewan McGregor puha, unalmas és jellegtelen jófiúvá kasztrálása nehezen feledhető bűntény. De nem járt jobban Samuel L. Jackson és Natalie Portman sem, akik fásultan deklamálnak lehangolóan lapos jeleneteikben. Lucas szerelemről és szenvedélyről alkotott képe valamint az egyik fő motivációnak szánt tragikus szerelmi szenvedély és féltés megjelenítése csüggesztően üres és sematikus. Izgalomért fürkésző szemeinket így kénytelenek vagyunk a sötét oldalra vetni, hisz itt most ők a hősök, vagy mik.

Sajnos a kissé megkopott Drakula-imitátor Duku grófról hamar le kell mondanunk, mert gyorsan elveszti a fejét. Némileg tovább húzza egy négykarú köhögő robot, de túl sok izgalmat ez a tüdőbeteg gép sem okoz. Marad hát a Star Wars nagy duója: a Császár és a Nagyúr. Joggal várunk sokat, hisz az egész összeizzadt prequel valójában ezért a negatív fejlődésregényért, a Gonosz felemelkedésének, és a Rossz apoteózisának bemutatásáért jött létre, azaz, hogyan lesz Aniból Vadi.

Karriervágy, mellőzöttségből fakadó sértettség, féltékenység és gőgös önhittség. Átélhető, ismerős, ígéretes motivációk! „Büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó” – jellemzi magát Hamlet, mit várhatunk akkor az Univerzumot rettegésben tartó sötét oldal megtestesítőitől? Nos, francot se.

Kiázott bőrt, csúnya nézést és szenvedélytelen, szájvonogató dacot – legfeljebb. Ian McDiarmid mint villámkezű Palpatine szenátor szürke, középszerű gonosz, nem lép túl a becsvágyó korrupt hivatalnok félelmetességén. A sith nagyúr, minden sötétség ismerője egy kedvesnek látszó, valójában hazudós bácsi. Alakítása mégis felértékelődik színésztársai, és különösen a legendát, Dart Vadert alakító Hayden Christensen produkciója mellett.

Anakin sötétbe borulása, szenvedélye, áttérése, gőgje, mind gyenge imitáció; karizma és színészi jelenlét hiányában csupán csellengő, sértett kamasz marad, aki nagyobb motort szeretne, de nem kap rá pénzt. Sajnos Lucas nem tudta megállni, hogy ne az új hollywoodi lányos, soft-vagány fiúcska-típusból válasszon, a filmben a Galaxist rettegésben tartó sötét úr előképe helyett így csupán egy tekintélyre lágyuló tejbegonosz csokimumust kapunk.

Sajnos nyilvánvaló lett, hogy a rendezőből látványigazgatóvá átalakult Lucas számára a színész is csupán egy layer, kevésbé jól renderelt Yoda (akinek méltóságát a „pattogó zöldborsó” vívó-jelentekkel szintén sikerült elpárologtatni), az ember nem lett több, mint a barokkos látványmozi hátterébe illesztett bio-effekt.

 

 

Tejfoggal kőbe

 

Az igazi kérdés immár nem is a sötét és a jó oldal küzdelme. Ezek a fogalmak relativizált retorikus alakzatokká változtak, a kulcsszó a „politika” lett, ahol az ifjú Fellegjáró Anakin támogatásáért küzdenek a frakciók.

Maga a prequel (előzményfilm) megjelölés is csupán csalás és megtévesztés. E részekben nem aranykori előzményt, hanem ezüstkori következményt látunk, „a császár halála utáni” Köztársaságot, amilyenné lesz, miután Luke-ék győztek: a Gonosz Birodalma elbukott, Brezsnyev-Csernyenko-Andropov meghalt, a Mir felrobbant, Reagan főkancellár megdicsőült és megkezdődött az Első Egyesült Köztársasági Birodalom uralkodása a galaxisban, a Lucasfilm, a Lucasarts, az Industrial Light and Magic és még néhány ezekhez csatolt melléküzemág pedig megszerezte a rendező számára első néhányszáz millióját (megérdemelten!). Kell-e nagyobb és veszélyesebb kihívás és téma, mint a kényelem és az uralkodás kísértése? A hősidők és harcok végeztével jön a neheze: ha felrobbant a halálcsillag, elrozsdált minden lépegető, gémkapcsot gyártottak a tie-fighterekből, mi lesz gonosz nélkül a képviselővé, igazgatósági taggá, részvényessé lett hősökkel?

Lehet, hogy a jóért való küzdelemben megnemesedett kiválóságok a nagy rendfenntartásban testben és lélekben annyira elhájasodnak, hogy csak néhány külsőrendszeri sötét vagány pofozhat beléjük újra életet? Így megint jöhet egy új császárság és abban ismét egy Új remény – s megint elölről. Ennél szebb és pesszimistább aranyág-mítoszt és örök visszatérést el sem lehet képzelni. Ha Lucasnak lett volna bátorsága, ebből valóban nagyszabású drámát kerekíthetett volna. Elmondhatta volna a császár magánkrónikáját, és a jót lelkéből tehetetlen renyheségből kihullni hagyó, túl sikeres lovag drámáját, ami felérhetett volna az egykori lelkes, birodalmat visszahódítani vágyó pásztorfiú meséjének mitikus erejéhez.

Hisz könnyű volt a naiv, csóró Luke-nak, az öreg és beteg Obi-Wannak és a fejvadászok valamint a hatóságok által egyaránt kergetett Han Solónak hősnek lennie egy tetőtől talpig felfegyverzett, nagyhatalmú gonosz galaktikus Birodalom ellenében. De mi van, ha éppen fordított a felállás? Amikor minden túl könnyen sikerül: befolyásos pártfogók, szerencse, jó képességek, természetfölötti kiválasztottság, korízlés, közönségsiker segítséggel ível a karrier? Amikor valakit a parlament, a jedik, a midikloriánok is arra rendeltek, hogy győztes és sikeres legyen? Meg lehet úszni ezt ép lélekkel, túl lehet élni tehetséggel? Shakespeare-hez, Ben Johnsonhoz illő téma!

De elmondhatja-e Lucas császár a saját meséjét? Vagy császárrá válva éppen ennek lehetősége vész el? Hidegháború, karriervágy és ösztönző adóssághegy nélkül, a hegyomlásszerű siker, a felforgatásra váró feudális filmbirodalom elfoglalása után mégis mit tehetnek a győztesek, a befutottak és reménytelenül gazdagok?

Lucas hatalmas fába vágta fejszéjét, amikor nem kis ambícióval a meséből átnyergelt a királydrámák és társadalmi regények műfajára, de ugyanúgy járt, mint bizonytalan hőse, aki belső fegyelem hiányában elvesztette lába alól a talajt. Megbukott, mert nem ismerte, rosszul mérte fel önnön képességeit és határait. Megfojtotta a bőség.

Míg a minimalista dramaturgiai és dialógírói eszköztár elég volt az egykori szimbolikus elemekkel operáló mese-mítosz-moralitás-opera kevercshez (s ráadásul mindez kiválóan illeszkedett a vegyes ponyvauniverzum eszközkészletéhez és reflexeihez), addig az udvari ármány és szerelem nem éri be a megformálás szándékával, a kész klisék és ismerős panelek legós összepattintásával. E műfaj titka sokkal inkább a verbális varázslat és történetvezetési rafinéria, a bonyolult gesztusok és kifinomult nyelvhasználat virtuóz bűvészvilága, amelynek hiteles működtetéséhez jóval több kell, mint a hollywoodi forgatókönyvírói és színészi középszer. A tragédia nem tűri a biztonsági játékot, a békében és jólétben születő gonosz témája nem enged lazaságot, hiszen éppen ez – az önbizalom könnyelműsége – drámájának kulcsa.

Egy adott korszakot nem csak a világszellem egészségi állapota, a termelési viszonyok vagy az osztályharc állása, esetleg az őshagyomány romlása alapján próbálhatunk felmérni, hanem aszerint is, hogy milyen gonoszra (és persze jóra) futja a fantáziájából. A bárgyú jó és az erőtlen gonosz nem éppen jó bizonyítvány, hiszen a rossz képe éppúgy inspirálja a jót, mint ahogy az utóbbi meghatározza a gonoszt. Ha elveszítjük a képességünket valamelyik leírására, az egyben annak is jele, hogy már a másikra sem vagyunk képesek.

A helyzet A sith-ek bosszújában éppen ez: senki sem elég jó és senki sem elég rossz ahhoz, hogy érdekessé váljon. A jó regnálása épp oly kisszerű, mint bukása, a feszültség az értékek szikrázó konfliktusa helyett – ami a jó dráma feltétele – kis taktikai csatákban sistereg el.

A film öntudatlanul magában hordja saját kódját: látványos ütközeteinek nincs se értelmük, se jelentőségük. Rögtön félórás csatával kezd a film a tésztaarcú szenátor megmentéséért, akiért a nézőtéren nem izgul a kutya sem. Fogalmunk sincsen: körben az égen ki kivel van, ki kit lő, kinek kell vagy lehet drukkolni. Ugyanilyen értelmetlenek és tét nélküliek a bolygóról bolygóra ugró körkapcsolásos háborúk: sok robbanás, hűha effekt és színes lézer: sima harci pornó, édesmindegy ki nyer, ki veszít, a lényeg a látványos és súlytalan pazarlás: sok hűhó semmiért.

A tájak, a színészi játék, a konfliktusok és a párbeszédek: mind olyan simák és sterilek, mint egy pár műtét előtti gumikesztyű. A lenyűgözően színes és csíramentes kompjuter-barokk világban életnek semmi jele.

Persze lehet, hogy mindez már nem is hiba, hanem erény, és tökéletesen megfelel az új képfogyasztói értékrendnek és egyre lustább befogadói elvárásoknak: egy helyszínen sem töltünk el 4-5 percnél hosszabb időt, a rendező megspórolja a néző számára az értelmezés fáradságait: a szereplők szó szerint is elmondják egy-egy jelenet tanulságát, a film nem vár el a befogadóktól metaforikus, szimbolikus elvonatkoztatásokat; a humort (robo-burleszk) csupán a játékidő harmadáig támogatja, mindemellett a mozi az új trendnek megfelelően tökéletesen aszexuális. Hol van már az örök kívülálló Han Solo pimasz szarkazmusa vagy Leia csípős nyelve, a könnyed kabinbeli flörtölgetések!

Lucas a rossz színészvezetéssel és lapos dialógokkal elcsalta a drámát, az unalmas betétekkel vattázott dramaturgiával kicsórta a filmből a konfliktust, a drámai tét helyének üresen hagyásával pedig súlytalanná tette a történetet. Ami maradt: az Industrial Light and Magic termékkatalógus végiglapozása (bár az igazság az, hogy a PC-k és játékkonzolok katódfényénél lebarnuló új generáció számára immár nem tartogat túl sok újdonságot ez a fagyiszínű digitália), a régi-új sztori kék és piros drótvégeinek összekötögetése, és mindenki gondos megmutogatása a családi albumból (ezért külön beköszönünk például Csubiék szintén jelentőség nélkül ostromolt bolygójára). A film eladását Lucas így főleg az egykori mítosz felhajtóerejére és a CGI operátorokra, a császár átlátszó, könnyű, színes új ruhájának szabóira bízta.

Új-Hollywood csúnyán öregedett meg, egykori értékeit hiába is keresnénk a poligonok és pixelek nirvánájába távozott alapító tag filmjében. A kezdő, lelkes, a társakkal a raktárban bütykölgető, háttérponyvára festett csillagok előtt maketteket tologató fenegyerek helyét a vállalatigazgató üzletember stúdiótulajdonos vette át, aki most, hogy bármit megtehetne, immár századannyit sem kockáztat, mint amikor ezerszer csóróbb volt. Lucas isteni szerencséje, hogy az új ifjak gyorsabban romlanak, és a Wachowsky-testvérek például már négy év után bevették a kék tablettát, hogy hazavágják saját mítoszukat – bizonyítva: milyen sekély ma a nyúl ürege. A sith-ek bosszújában az új cél: fenntartani a birodalmat, megvédeni a változástól, kisakkozni az időt és futtatni a szekeret, remélve, hogy nem jönnek új fiúk a régivé hanyatlott Hollywoodba, hogy elhajtsák a középszerbe tottyadt fantasztikumot és annak egykor zseniális, ám mára elunatkozott pixeligazgatóit.

Az új ruha kész, a császár meztelen – a többi csak Birodalom.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8313


előző 1 következőúj komment

Vaskó Péter #3 dátum: 2005-09-26 22:27Válasz
Kedves Artu!

Köszönöm az észrevételt és a véleményt!
Az igazság az, hogy azóta, hogy 9-10 évesen először láttam a New Hope-ot én is masszív Star Wars rajongó vagyok (igaz, a Phantom Menace-tól kezdve ebbe egyre több fogcsikorgatás vegyült).
Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a SW-t saját kategóriájában érdemes értékelni, és ahogy pontosan jellemezted: egy szórakoztató, látványelemekre épülő mozi. (Az általad használt „űreposz” meghatározás azért kicsit már ugye maga is beleesik az értékkategória keverések problémájába, lévén egy klasszikus műfajt vetít rá közös ponyvás kedvencünkre, szóval nem is olyan egyszerű a dolog :))

A helyzetet valószínűleg az tette bonyolulttá, hogy a SW utóéletében mintegy levált Lucasról (pláne társrendezőiről) és bár lelkes és folyamatos piacgondozó közreműködése mellett, mégis tőle függetlenedve mintegy önálló, modern civilizációs mítosszá vált, fölébe nőtt.
Lucas szvsz ott csúszott el, hogy nem tudta kontrolálni saját tehetségének hatásmechanizmusát (ez általában a brutálisan nagy siker velejárója, csak néhány egészen kivételes, bivalyerejű, nagyon tudatos tehetség képes rá). Eredetileg nagyrészt ösztönösen főzött (bár persze rengetegszer újrakavarta a löttyöt), de amikor majd 20 év múlva reprodukálni kellett volna a receptet, már mechanikusan próbált saját mítosza „után” menni, és így a nagy megújítóból saját sikerének utánjátszója lett.

Az igazság az, hogy ami az én (mi?) generációnknak a SW volt: a formában, kivitelben élményben és mítoszteremtésben lélegzetelállítóan új látvány- és élménylöket, az a mostani tiniknek inkább a közlemúltban megjelenő friss erő: A Gyűrűk Ura (a kettő között valójában nagyon sok a hasonlóság), az új SW részek pedig filmes élményként, technikában, színészi játékban jelenleg inkább a középmezőnybe simulnak. Valószínűleg nincs ennél természtesebb dolog, minden kor megteremti a maga éhes és impulzív tehetségeit, akik új életre keltik a nagy tömegmítoszokat, és ez így van rendjén.

A SW mítosz erejét jól mutatja egyébként, hogy ezeket a közepesebb filmeket is simán kibírja (a prequel műfaj amúgy is egy nagyon óvatos, szinte gyáva műfaj, inkább amolyan karbantartó háttérfestészet, nem nagyon tud olyan „károkat” okozni, mint amilyen folytatásokkal a Matrixot szinte teljesen hazavágták a tesók).

Mint talán a fentiekből is kitűnik: abban, hogy kicsit túlutáltam ezt az inkább közepes mozit, leginkább a finom ösztönösségnek ebbe a kimódolt mítoszmenedszelésbe fordulása feletti keserűség az oka. Szomorúságom (és némileg dühöm) annak a herélő mechanizmusnak ellenében szólt, ami Új Hollywood legjobb figuráiból (Lucas, Scorsese, Spielberg stb.) sorban döglődő impotens mozimenedzsereket csinál.

Remélem, lesz még alkalom, hogy elbeszélgessünk ezekről a dolgokról, ha benézel itt a fórumba, látod, hogy olykor vannak össznépi filmes sörözgetések, egyszer nézz be, ha teheted, nagy örömmel látunk!
Előzmény: Tóth Tamás #2

Artu#2 dátum: 2005-09-26 19:28Válasz
Tisztelt Péter!

Végre alkalmam nyílik szólni pár szót a kritikához. Már régóta vágyok rá...
Szóval. Előrebocsájtom, hogy SW rajongónak tartom magam, épp ezért annyit szeretnék mondani, hogy bár az írásának 80%-ával egyetértek, mégis azt kell mondjam, nem egészen helyénvaló ezt a filmet ilyen mélyrehatóan, ilyen "művészi" szemmel elemezni. Nekem az a véleményem, hogy minden filmet a maga kategóriájához kell mérni és miáltal a SW elsősorban egy szórakoztató, látványelemekre épülő űreposz, ezért mint filmélményt tekintve nem tartom jogosnak ilyen éles kritikáját. Egyébként stilisztikailg és tartalmilg nagyon jó cikk, sok sikert a továbbiakhoz!

zip #1 dátum: 2005-07-29 15:13Válasz
Kedves Péter!

A cikk olvasása közben sokszor felnevettem a jópofa meghatározásokon, és a kifejezésmódján. Bár a cikk összességében talán sötétebb képet fest a filmről mint amilyen igazán (persze el kell ismerni, hogy temérdek sebből vérzik) mégis tetszett, mert jól mutatott rá a film hibáira. csak így tovább, ezentúl is kíváncsian olvasom majd cikkeit.