KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Kortárs Összművészeti Fesztivál 31. Filmművészeti Nyári Egyetem, Eger, 2005. július 23-29.

• Schubert Gusztáv: A prüdéria pornográfiája Szextilalom
• Vágvölgyi B. András: FAQ Kinsey
• Hungler Tímea: (m)Adame bordája Férfiszerepek
• N. N.: Hímnem, nőnem
• Géczi Zoltán: Ázsiai amazonok Hongkong Girl Power
MAGYAR MŰHELY
• Bikácsy Gergely: Halálkutyák A fekete kutya – El perro negro
• Muhi Klára: Az én spanyol polgárháborúm Beszélgetés Forgács Péterrel
• Stőhr Lóránt: Amikor térré válik az idő Beszélgetés Kardos Sándorral
• Ardai Zoltán: A képmester kertje Résfilm

• Pápai Zsolt: Halotti beszédek Klasszikus gengszterfilmek
• N. N.: Klasszikus gengszterfilmek DVD-n
• Varró Attila: A köztünk élő szörnyeteg Lon Chaney, a gazember
• Váró Kata Anna: Brit szamurájok Mike Hodges
• Kovács Marcell: Fekete sivatag Öld meg Cartert!
• Vaskó Péter: A császár új ruhája Csillagok háborúja – A sith-ek bosszúja
• N. N.: A Star Wars saga
• Báron György: Aranypolgár John Baxter: Steven Spielberg
• Murai András: Az emlékezet anatómiája Resnais, Bergman, Tarkovszkij
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Vagabond évek Mediawave
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Tetemrehívás Csodálatos vadállatok
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Emily Wang titka Tiszta
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Melinda és Melinda
• Strommer Nóra: Madagaszkár
• Kubla Károly: Viasztestek
• Kárpáti György: Túszdráma
• Vízer Balázs: Szerelem sokadik látásra
• Köves Gábor: B 13 – Bűnös negyed
• Csillag Márton: A rövidek éjszakája
• Takács Ferenc: Palindrómák

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szextilalom

A prüdéria pornográfiája

Schubert Gusztáv

A szerelmi kultúránk egyik véglettől ing a másikig, könyörtelen prüdériától a féktelen szabadosságig, a lélek zsarnokságától a test diktatúrájáig.

 

Tragikomikus helyzet. Miután mindent megkérdeztünk a szexről, amit azelőtt soha sem mertünk volna, kevesebbet tudunk az erotikáról, mint valaha. Négy évtizedes szexuális szabadosság után Erosz forradalma ugyanúgy összeomlott, mint a Szovjetunió. Kezdhetjük elölről a keresést a nulláról egy szép új világ, az érzékek birodalma után. Ha ugyan van egyáltalán a kordában tartott szexus és a reménytelen lázadás röpke eufóriáján túl bármiféle esély arra, hogy valaha is az életöröm kormányozza a társadalmat. Az efféle veszedelmes deviancia továbbra is magánügy marad, és legfeljebb annyiban áll szabadságunkban, amekkora teret az éppen uralkodó kultúra a magánügyeknek meghagy. Ha az állami hitelvekké tett szabadságeszmék csúfos, véres sorsára gondolok, tiszta szerencse. Ha a statisztika kiszámítható kegyetlenségére, az egyéniség esélytelen próbálkozása – egy a millióhoz? egy a milliárdhoz? – , hogy megértesse magát, igazi tragédia.  Miközben egyénként mind vágyunk a testi örömökre (a megszállott purifikátorokról, vagy a társadalom egy-két százalékát kivető aszexuálisokról most ne beszéljünk), közösségi lényként folyamatosan megtagadjuk a szexualitást, a nemiség nyűg a társadalom nyakán.

Erosz nélkül élünk. A film és az irodalom a legritkább esetben mutat nekünk örömelvű utópiát, a jelek szerint az efféle társadalom túl van az elképzelhetőn, a filmtörténet következésképpen nem a gyönyör, hanem a szexuális gyötrelmek képeivel van tele. A Zabriskie Point szeretkező párokkal benépesített sivataga a múlté, nem hoz lázba, többé mit sem ígér, egy bukott forradalom vízióinál nincs hiteltelenebb látvány.

 

 

Ördög a házban

 

Negyven év telt el annak lázában, hogy mind többet lehetett megmutatni az addig állig begombolkozott emberi testből, láttunk már szinte mindent, aminek pár évtizeddel korábban még csak puszta felemlegetésére is megcsattant volna a cenzorolló, érthető, hogy mára már el is felejtettük, honnan is jöttünk: a prüdéria pokoli homályából.

Márpedig az elfelejtett történelem mindig megismétli önmagát. Különös szerencse, hogy az elátkozott huszadik századnak filmemlékezete is van, a papa, meg a nagypapa mozija életmentő ellenszereket rejthet.

Kezdjük alapfokon, elég rettenetes már az is. 1928. Dél-Kansas. Fiatal lány érkezik haza a randevúról, gyanakvó anyja faggatja, ugye nem mentek túl messzire a fiújával. „Wilma Dean, nagy bajba kerülhetsz Bud Stamper miatt, a fiúk nem becsülik azt a lányt, aki mindent megenged. Feleségnek rendes lányt akarnak.” – „Anya, olyan szörnyű ilyet érezni egy fiú iránt?” – „Rendes lány nem szokott.” – „De anya, te sohasem éreztél ilyet apa iránt.” – „Óh, a te apád hozzám sem ért, amíg össze nem házasodtunk. És aztán csak azért engedtem, mert egy feleségnek muszáj. A nőknek nem olyan jó, mint a férfiaknak. Csupán azért engedik magukhoz a férjüket, hogy gyerekük lehessen.” Sztenderd párbeszéd, az álszentség mindennapi rutinja, tucatnyi filmből idézhetnénk hasonlót (kedvencem A szobalány naplójából a grófnő vallomása a tiszteletesnek: „Olyan nagy természetű az uram, olykor hetente kétszer is.” – „Az sok, az rettentően sok. Bármely vehemens is a férfi, hetente kétszer nincs rá szüksége. Nézzük csak. Attól mindenesetre óva inteném asszonyom, hogy Ön bármi örömét lelje a dologban.” – „Biztosíthatom atyám, efelől nyugodt lehet.”) A Ragyogás a fűben az egyik legprecízebb realista tabló a vidéki Amerika fojtogatóan prűd erkölcseiről. Elia Kazan mindent megmutat abból, hogyan készül és megy tönkre a „rendes lány” és a „rendes fiú”, a prűd nevelés következtében robbanásig visszafojtott vágyak hogyan vetnek szét családot, jövőt, szerelmet. A fiú a lányt akarja, a lány a fiút, de a jólneveltség mindig visszarántja a szenvedélyüket. Nézni is gyötrelmes.

Wilma Dean beleőrül ugyan a tisztességes úrilány szerepébe, de végül felgyógyul, ép eszét nem, csak illúzióit és szenvedélyét veszti el. Rosszabbul is járhatott volna, akár a Carrie címszereplője. Stephen King a kortárs Amerika elfojtásainak legjobb ismerője, legborzongatóbb regényei (Carrie, Christine, Ragyogás) rendre bizonyítják (a műfaj rangját is nagyban emelve), nincs iszonyatosabb, mint amikor a mindennapos valóság horrorisztikus. King Amerikája tömény paranoia, 100%-os tudathasadás, a kéretlen jóból extra adag jut mindenkinek, a tébolyult sikervágy, a mániákus perfekció, a vegytiszta erkölcs idővel minden életet és szeretetet kipusztít a tüchtig otthonokból.

Carrie vallási tébolyban szenvedő anyja áldozata, a férje hűtlenségébe és szökésébe beleőrült asszony csúnyácska lányát a széltől is óvja, gyakorlatilag háziőrizetben neveli, merthogy a világ szerinte már az ördögé, és amikor hírét veszi, hogy a lánya épp túlesett első vérzésén – osztálytársnői gonosz gúnyolódása közepette – tudja, hogy a Gonosz most már a családi szentélybe is betette patáját: „A fiúk! A vérre jönnek a fiúk, mint a szimatoló kutyák, vigyorogva, csorgó nyállal keresik, honnan ered ez a szag. Tudom, hová viszik a lányokat, láttam eleget. Nem mész a bálba.” De Carrie, először és utoljára sarkára áll, megpróbál kitörni sorvasztó magányából, mindhiába, ahová lép tűz,vér, hekatomba támad, Carrie-t kinevették, és megint anyunak lett igaza.

„Az otthon a legveszélyesebb hely” – írja legendás gender-tanulmányában Germaine Greer. Nincs rémisztőbb és végzetesebb a megátalkodott szülői jóakaratnál. A kasztrált nő (1970) forradalmi tett volt annak idején, nem azért, mert számos kijelentésével botrányt keltett, hanem mert túllépett a feminizmus elhibázott stratégiáján, miszerint a nő akkor lesz egyenrangú, ha bebizonyítja, hogy valójában férfi. Greer a férfiak (és a férfiuralmat elfogadó vasakaratú anyák) teremtette nő helyett az igazi nőiséget kereste.

Könyve legfontosabb felfedezése, hogy a nő konfekció, évszázados szabásminták szerint rakják össze, és végterméknek nem sok köze van az alapanyagban rejlő lehetőségekhez.  

A dogmatizmus azonban tőle sem áll távol, a retikülből és a gardróbból kidobott mindent, ami a férfiaknak is tetszhet, a rúzst, a melltartót, a tűsarkat, végül magát a retikült is.

 

 

Vénusz légycsapója

 

Az igazság azonban nem odaát van, a tiszta nőiségben, nem gonosz férfipraktika, hanem természetes és bölcs találmány, hogy két nemre oszlik az emberi faj. Nemcsak azért, mert a változatosság szórakoztat, hanem mert e termékeny különbözés nélkül nincs mozgás és élet.

Mióta a 1948-ban a Kinsey Report bevilágított a nemiség sötét – mert ismeretlen – alvilágába, és először bizonyította a statisztika módszereinek segítségével napnál világosabb bizonyítékokat szolgáltatva, hogy a tisztes úriember és úriasszony álcája mögé rejtőző amerikai férfiak és nők vad, intenzív és változatos nemi életet élnek, tudni lehet, hogy a szexus bonyolultabb semmint legmerészebb álmainkban (rémálmainkban?) képzeltük volna. A szexualitásnak rengeteg alakmása van, a férfi és a nő szerepe mindössze kettő a széles repertoárból, igaz – mindkettő főszerep.

A genetika és a pszichológia azóta csak gazdagította a képet: elég egy gikszer a prenatális fázisban, mondjuk az 5-alfa-reduktáz hiánya vagy épp egy túl erős tesztoszteron-fröccs és máris azon vesszük észre magunkat, jó úton vagyunk afelé, hogy lányos görög fiú, aszexuális agglegény, frigid férfiszomorító, vérnősző macsó vagy épp utcán strichelő transzvesztita legyen belőlünk. És akkor még el sem kezdte rajtunk a gyakorlatozást anyánk, apánk, rokonságunk, megannyi tanárunk, haverunk, barátnőnk, a pedagógiai furortól örökkön lázas társadalom. Hogy mivel bünteti a többnyire akaratlan, készen kapott devianciát, a legparányibb eltérést a kőbe vésett női és férfi szerepektől, hagyjuk is, legyen elég most mindaz a hányattatás, ami a normális, heteroszexuális viselkedésnek kijut a szerelem-tudatlan társadalomtól.

Ahogy az erőszakról, a képi agresszióról folytatott közbeszéd megrekedt a cenzúra kontra szabadosság körbe-körbeforgó érvelésénél, úgy akadt el a mozgóképre vett szexualitás körüli elmélkedés is annál a kérdésnél, hogy miből mennyi látszik a vásznon. Pedig az a legkevésbé érdekes, és legkevésbé botrányos (vagy felszabadító) élmény, hogy látunk-e a filmvásznon nyíltszíni aktust, szopást, nyalást, meleg párokat, szado-mazo játszadozást. A konfigurációk száma véges, előbb-utóbb az art-mozi is eljut oda, ahová a pornó, hogy mindent kendőzetlenül megmutasson. Legfőbb ideje, mert akkor lesz csak nyilvánvalóvá, hogy a felálló farkak vagy a nedves szeméremajkak mitsem tehetnek a világ botrányos állapotáról, nem nemi szerveink izgalmi állapota botrányos, hanem szerelmi kultúránk gyötrelmes volta. Túl a keményvonalas prüdéria évein a mozikban ma sem az öröm víg dala harsog, a filmek ma is a szerelmi trauma és nem a szerelmi boldogság képeivel vannak tele.

És nem valamiféle divat miatt: az Intimitás, a Románc, A zongotanárnő pontosan adja vissza, merre tart a szex. A teljes anonimitás felé.

Még a mai szexuális mizériát legsimulékonyabban (ugyanakkor legszellemesebben) feltérképező sorozat a Szex és New York is ekörül forog: a manhattani szingli túlélőtúrán a főnyeremény – szex a megfelelő idegennel. Aki mindenekelőtt azért megfelelő – persze nem árt, ha vonzó és tettre kész – mert idegen. Vagyis nem vár semmi mást, mint egy gyors numerát. (A Szex és New York persze körmönfontan konzervatív: a négy megátalkodott szingli titokban a Nagy Ő-ről álmodik.)

Ez az igazi „biztonsági szex”, nem kockáztatunk vele semmit, testünk rajta, de a lelkünk soha. A lélek természetesen – ellentétben az ájtatosság posztmodernizált teóriájával, miszerint a szex mit sem ér a lelki kapcsolat nélkül – nem a szexhez kellene, hanem a kapcsolathoz. A Románc zakkant nyelvtantanárnőjének esete perfekten visszadja, mitől omlik össze az ezredfordulós szexuális szabadság. Marie, akár „a nap szépe” Bunuelnél, azért adja oda magát az idegeneknek, mert a hozzá közel állóknak nincs mit adnia, tökéletesen üres. Ahogy a pasija is, aki nem akar többé szeretkezni Marie-val. A nullának a szerelmi matematikában sincs értéke, nem oszt, nem szoroz. Két nulla nem egy pár. A nulla csak az idegenséggel kompatibilis. A Románc jéghideg, de pontos erotikus nevelődésregény: a hősnő megérti, hogy mi is történik vele, mire is kell ő a fiúnak, aki ugyan nem fekszik le, de nem is szakít vele. Marie belegebed, hogy megfejtse a rejtélyt, de teljességgel képtelen rá, mert – s ez is pontos és jeges megfigyelés – minden gondolata az ágy körül kering, márpedig pusztán a szexből nem értelmezhető egy kapcsolat. Az ezredforduló legnagyobb szellemi bóvlija, a boldogság-technológia. Teljesen mindegy, hogy egy mai divatos praktika pusztán a testből vagy a lélekből vezeti le a boldogságot, egyek abban, hogy a boldogságnak pontos kapcsolási rajza van, ha ezt idedugom, azt meg amoda, és aztán megnyomom azt a gombot – a dolog működik. Marie nem érti, miért nem szeretkezik vele Paul, ha egyszer feláll a farka. Még elgondolkodna ezer évig, ha közben el nem csábítaná a kettős életet élő rókaképű iskolaigazgató, aki otthon Sade márki polgári tanítványaként kisebb kínzókamrát barkácsolt össze. Marie a hasonszenvi logika útján ébred rá, Paul ugyanazt csinálja vele, ha kötél és szájpecek nélkül is, mint az iskolaigazgató. Szerelem híján a szado-mazo hatalmi játszma köti őket össze. Marie, mihelyst ráébred az ördöglakat titkára, lép és kiszabadul. A szerelmi játszma megoldása igazi feminista heppiend: a dölyfös hím, a földre szállt gonosz, a legyek ura meglakol. Vénusz már nem a szerelem istennője, dermesztően frigid démon, légycsapója odasújt, ahová kell.

 

 

Sade márki esőköpenyében

 

Ez lenne hát az utolsó szó szerelmi ügyekben? A kortárs szerelmesfilmek tanúsága szerint semmi jóra nem számíthatunk: a szerelem illúziója egyszer és mindenkorra összetört. Az Intimitásban, a Románcban,  A zongoratanárnőben bezárul a kör, ami Sade prüdériaellenes forradalmával indult. Az elnyomott, szégyenkezve elrejtett test nem talált vissza a lélekhez, kétszáz év szexuális szabadságharca után ma újra ott tartunk, ahonnan elindultunk, az erotika nyomorúságánál.

Nem is történhetett másképp, hamis volt a kiindulópont, a prűdéria zsarnoksága ellenében nem a test forradalma az igazi válasz. Sade ugyanolyan hibásan elemezte a válsághelyzetet, ahogy a francia forradalom, a prüdéria megsemmisítése éppoly kevéssé segíthette diadalra az erotikát, ahogy a vérpadra küldött arisztokráciától megszabaduló francia társadalom sem a szabadságot nyerte el, hanem a terrort. Sade-ból egyebek mellett hiányzott az irónia, hogy valódi felvilágosult szellem, az erotika Voltaire-je legyen. Nem tudta eltiporni a gyalázatost! (a prüdériát), mert nem ismerte föl, hogy a prüdéria nagyon is álszent viszonyban van a testiséggel, valójában nem a szenvedéstől és a megaláztatástól félti a testet (az emberélet sohasem olyan olcsó, mint az álszentek összeesküvése idején), márcsak azért sem, mert a prűd mindkettőt sade-i szenvedéllyel gyakorolja önnön és mások testén, hanem a gyönyörtől. Sade márki nem opponálta, hanem karikaturisztikusan eltúlozta a prüdéria hitelveit: a test és a személyiség gyűlöletét. Sade nem az erotika, a kölcsönös testi-lelki gyönyör forradalmára volt, hanem a prüdéria legőszintébb prófétája.

Az erotika (látszólagos) paradoxonja, hogy szellemisége a testiségben nyilvánul meg. Mi következik ebből? A prüdéria és a pornográfia lelki közössége, amennyiben mindkettő erotikaellenes. A prüdéria testet, a pornográfia a lelket gyűlöli, közösíti ki, tiltja be. A prüdériában a test ábrázolása tabu, a pornográfiában a léleké. A Románc vörös terme igazi sade-i álom (kevésbé rafinált variánsát „a fekete szobát” akár a pesti találkahelyeken is megtalálhatjuk, szó sincs tehát e költői túlzásról, intenzív kereslet van a névtelenségre), Marie vágyálmában egy különös örömtanyára képzeli magát, ahol is a vérpadszerű ágyakon fekvő nők altestét fal választja el a felsőtestüktől, miközben a fejüknél szerelmesük ül vigasszal teljesen, ölüknél ágaskodó farkú férfiak sürgölődnek. A felgerjedt kanokat nem zavarja az arc, a szem („a lélek tükre”), a szerelmeseket pedig az obszcén testi alvilág pokla. Ördögi harmónia.

Tökéletes metafora – amennyiben az erotika tökéletes paródiája. Nem, az erotika nem „megszépíti” a rút testiséget, az erotika a test szelleme. „Ha emberi testet érint az ujj, az éghez magához simul.” A test nem antitézise, nyűge, akadálya a szelleminek, hanem feltétele. És fordítva.

Ezért nem felszabadító Haneke önkínzó, magához és szeretőihez velejéig rideg zongoratanárnőjének szerelmi ámokfutása.

Ezért nem intim az Intimitás alaphelyzete, ahol is egy középkorú londoni férfi és egy nő találkozik szerdánként egy gyors aktus kedvéért a legteljesebb anonimitásban, eltökélten kizárva a kapcsolatból minden személyességet és bensőségességet. Az intimitás – „a megbúvók szerelme” – a romantika találmánya, a modernitás utáni intimitásban a zord világ elől menekülők már maguk elől is menekülnek, a személyiség a mai világban súlyos kockázati tényező lett, önveszélyes lenne ragaszkodni hozzá. Csakhogy a félelem megeszi a lelket, az ezredfordulós intimitás kisvilága semmiben sem különbözik a nagyvilág ridegségétől. Nincs menedék.

És ezért végtelenül szomorú film példának okáért az elmúlt évek legerotikusabb filmje, a Szerelemre hangolva. Ha az erotika tisztán szellemi lenne, megnyugvással és örömmel töltene el a történet, végtére is minden megtörtént ami két szerelmes lélek között megtörténhet, miért is kellene Csan asszonynak és Cso úrnak az ágyban is beteljesíteni a szerelmüket? Miért kellene meglépni a legutolsó, nagyon is nyilvánvaló lépést? Csakis egyetlen ok miatt, az erotika kifinomult játszma-menete ellenére mégsem élősakk. A sakkban nem oszt, nem szoroz, leütjük-e a matt után a királyt. Az erotikában viszont nem maradhat függőben az utolsó lépés, attól, hogy Wong Kar-wai hősei testileg nem lettek egymáséi – ha áll a fent említett paradoxon, miszerint az erotika a test szelleme – akkor – fájdalom – erotikusan sem lettek egymáséi.

A Szerelemre hangolva – szerelem utolsó látásra; nem diadal, kis halál. De épp ebben a kudarcban áll a tanulsága. Erosz személyes isten, csak bennünk élhet, s bennünk halhat meg.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/07 04-07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8301