TelevízóA képernyő – tegnapBékés Tamás
Miközben az elektronikus tömegkommunikáció állandó versenyfutásban van a technikai eszközök fejlődésével, ellentmondásba kerül saját múltjával; a tegnapi új kiöregedésének rémképe az események és a szellemi javak tömegfogyasztására ösztönzi.
A televíziózás hőskorszakában a műsorok túlnyomó többsége „elszállt az éterbe”. A technika fejlődésével később lehetővé vált a különböző típusú rögzítés. Ez a lehetőség a műsorok megismételhetőségét eredményezte. De mint minden újdonság, ez is problémák tömegét hozta felszínre. S itt nemcsak a szakszerű tárolás gazdasági, technikai gondjaira utalok, hanem a jelenség történeti, kulturális oldalára is. Az archivált események, kulturális értékek rendszeres megismételhetősége az exponenciális ütemben növekvő műsorok mellett még optimális körülmények között sem aknázhatja ki a megőrzött értékekben rejlő lehetőségeket. Arról nem is beszélve, hogy a televízió felvevő és megőrző kapacitása is véges. Ugyanakkor jelen történelmünk és kultúránk eme értékeit és jelenségeit nem nélkülözheti a holnap embere, közöttük például pedagógusok, diákok, kutatók, érdeklődő szakemberek.
Ez a körülmény késztet arra, hogy a nyilvánosság előtt egyszer már megpendített elképzelésemet megismételjem, ezúttal részletesebben. Javaslatom címszóban: legyen Nemzeti Mozgóképtár.
Az elnevezés talán modorosan hangzik, de a következőkben remélhetőleg érthetővé válik. Olyan intézményre gondolok, mely a múzeum és az archívum (vagy könyvtár) funkcióit egyesíti, ahol egybegyűjtik, rendszerezik és az érdeklődők számára hozzáférhetővé teszik mindazt a mozgóképanyagot, amelyet bárhol az országban, bármilyen technikával rögzítettek, s országos érdekű politikai, gazdasági, kulturális eseményt, illetve alkotást tartalmaz. Ez önálló intézmény lehetne, s partikuláris érdekektől függetlenül működnék. Legjobb tudomásom szerint ilyen átfogó intézmény a világon még sehol sincs: miért ne mutathatnánk példát? (A létrehozandó intézmény minőségileg különböznék a filmarchívumoktól, filmmúzeumoktól – ilyenek szerte á világon működnek.)
Első hallásra talán mindenki a megvalósítás nehézségére gondol, ezért sietek előrebocsátani, nem a ma szervezési és beruházási gondja ez. Az elképzelés elfogadásáért emelek szót elsősorban: legyen ez a kulturális tervezés egyik programpontja. Az első teendő széles körű szakembergárda összehívása volna: mérnökök, muzeológusok, könyvtárosok, történészek stb. bevonása nélkül ez a program elképzelhetetlen.
Mire jó egy ilyen intézmény? Országos érdeket valósíthat meg, túllépve a szűkebb filmtörténeti-tudományi, illetve televíziós szempontokon. Nem holt anyag múzumi elzárására, őrzésére gondolok, hanem élő dokumentációs központra. Korunk eseménytörténetét, hazánk művelődéstörténetét a jövő nemcsak írott forrásokból fogja megismerni. A mozgóképi dokumentáció letűnt nemzedékek életét, élményvilágát újraélhetővé teheti.
Utódaink szinte egyszerre, komplex módon vizsgálhatják majd nemcsak az eseményeket, kulturális értékeket, az akkor már történelmi arcokat, hanem a kor fontos, de nekünk másodlagosnak tűnő jegyeit is. (Mozgás, gesztusok, beszédstílus, környezet.)
Az újraélhető tegnap élménye! Még nekünk is érdekes tegnapi saját magunk, hát még az utókornak. Az „élő” dokumentáció számomra nemcsak az archívanyagok újra megtekintésének lehetőségét jelenti, hanem sajátos, mozgóképi „tanulmányok”, „disszertációk” összeállítását is, melyek segítségével a jövő történésze, művelődéstörténésze, egy-egy részproblémát feldolgozhat, „publikálhat”. Az idézőjel itt azt jelenti, hogy a tudományos publikáció nem írásban jelenik meg, hanem videokazettán. A Nemzeti Mozgóképtár tehát archívum, kutatóközpont és sajátos mozgóképi „könyvkiadó” is lenne. Tárolórészlege őrizné, s állandóan felújítaná a videokazettán rögzített filmeket, tévéproduktumokat, felvett eseményeket, előadásokat, bárki készítette is. (Gondoljunk a képmagnó jövőbeni elterjedésére.) Az állami intézmények felvételeikből „köteles példányt” juttatnának el a Mozgóképtárnak. A kapott anyagok megőrzéséről, jövőjéről a Mozgóképtár szakembergárdája döntene.
Ma még jókor dönthetünk saját tegnapunk jövőjéről. Ha késlekedünk, az idő tönkreteheti korunk dokumentumait. Ne hagyjunk romokat a jövőnek. Merjük nem álomnak tekinteni a Nemzeti Mozgóképtárat, tágas kutatótermekkel, ahol monitorok előtt fiatal utódaink néznek bennünket, s próbálják megérteni; mi történt velünk, mit is akartunk?!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 907 átlag: 5.6 |
 |
|
