Televízó

Beszélgetés Vitray Tamással

Csak ülök és kérdezek

Mezei András

– Kedves Vitray Tamás! A Csak ülök és mesélek című műsorában Ön kitalált egy új műfajt, a tévénovellát. Azt, amit csakis a tévében, a tévével lehet csinálni. A recept? Vegyünk az életből egy-egy dokumentumvágatot, gondos és alkotó vágással hozzuk olyan állapotba, hogy ön elébe ülhessen arra a látszólag jelentéktelen kommentárra, amitől – egy kis értelmezésbeli szögelfordulással – megkapja végső formáját ez az új novellatípus. Milliók ültek a tévé elé késő este is, hogy Vitray szemléletével nézzék a felemelő, a megható, a sajnálatos és olykor nevetségesen is tanulságos emberi sorsokat. De ezt az új műfajt ön elejtette. Elhagyta. Nem úgy volt vele, mint az a bizonyos hályogkovács, aki miután megtudta, hogy mit tesz, amikor bugylibicskával operálja a kényes szembetegségeket – már nem tudta tovább csinálni? Miért hagyta abba tulajdonképpen?

– Ha azt válaszolom, hogy úgy jártam, mint a hályogkovács, akkor valamiféle vereséget kellene beismernem. Félelmet a magam keltette szörnytől, amit kiengedtem a palackból, és aztán úrrá lett rajtam. Ha viszont azt mondom, hogy nagyon is tudatos volt, és én ezt így találtam rendjénvalónak, akkor talán még nagyképűnek is tűnik a válasz. Hadd töprengek inkább hangosan, és hadd soroljam fel az érveket ahelyett, hogy konklúziót mondanék: ez a műsor eredetileg azért született meg bennem, hogy lehetőséget adjak azoknak a fiatal kollégáknak, akiket korábban itt egy önmaguk által Vitray-stúdiónak elnevezett társas összejövetelen szórakoztattam. Szakmáról szóló beszélgetések voltak ezek, néha még peripatetikus módon is, mert elmentünk riportot készíteni, és jártunkban-keltünkben a mesterségről elmélkedtünk. Amikor azonban itt a tévében funkciót kaptam, arra gondolhattam: itt van a várva várt alkalom a fiatalok iszámára, hiszen bármilyen kiváló riportokat készít is valaki egy tizenkét tagú szakmai körnek, az húsz fillért nem ér. Itt a lehetőség – mondtam –, hogy ha van ötletetek, ha akartok valamit, és az jó, akkor nálam végre nem-laboratóriumi körülmények között is meg lehet csinálni. És hozzátettem: hogyha összejön egy adásravaló, majd beülök a közepébe. Ennyit találtam ki ebből, ami később ez a műsor lett.

– Ez így hihetőnek, de túlságosan is szerénynek hangzik.

– Azt hiszem, pontosan fogalmaztam, hiszen konklúziót nem ígértem. Érveket s ellenérveket szeretnék mondani mindarra, amit nagyon megtisztelően mondott a Csak ülök és mesélek című műsoromról. Nos, ami az ellenérveket illeti: nem tudom, jó volt-e, hogy ezt a műsort minden rejtettebb hátsó gondolat nélkül érdekes belpolitikai magazinnak képzeltem el; olyannak, melyben a mi megközelítésmódunk egyfajta türelmet előlegez az embernek; teljes türelmetlenséget a funkciónak!?

– Például?

– Jó példa erre Széles Lajos bácsi, az időközben Naksol néven is ismerhető égési szer feltalálója. Szegvári Katalin emlékezetes riportja elé ülve és „mesélve” a funkcióval szembeni türelmetlenségünket nem Széles Lajos bácsival szembeni türelmetlenségünk képviselte. De hadd tegyem hozzá, hogy a funkcióval szembeni türelmetlenség, mely azoknak szólt, akik véleményünk szerint mulasztottak, csak igen-igen áttételesen jelentkezett. Ennek az utóbbinak nem kellett, hogy látványos gesztusai legyenek, de ennek ellenére a figyelem nemegyszer erősen eltolódott a funkciók irányába. Ügyek keletkeztek, és ettől fogva valóban öntörvényű lett ez a műsor, holott eleinte csupán csak érdekes szeretett volna lenni.

– A Széles Lajosról készített portréfilmből valóban találmányügy lett. A film érdeme (mellékesen?), hogy felfigyeltek erre a nagyszerű szerre. A portréfilm hatása azonban valóban eltolódott a funkció irányába, de talán azért lehetett olyan hatásos, mert novellisztikus élességgel rögződött meg valamennyiünk emlékezetében az Uruguayból hazatért parasztember portréja. Tehát – új műfaj született: Vitray Tamás is feltalált valamit. Fölismerte ezt akkor? És ha nem, most utólag felismeri-e?

– Ha ez így volna, azt hiszem, akkor se nekem kellene kimondanom. De őszintén szólva a legjobb esetben is csak öntudatlan feltaláló lehetek, hiszen ki gondolhatná komolyan, hogy attól, ha önmagát is belesüti valaki a kenyérbe – mint én magamat ebbe a műsorba –, akkor attól az ízletesebb lesz.

– A móriczi realista próza is él a riportázs eszközeivel, s bizony hogy belesüti magát az író is abba kenyérbe, melynek búzáját nemrég aratta, lejegyezve egy beszélgetést. Miért ne lehetne ugyanezt tenni a kamerával?

– No jó, a felismerés, bevallom, nincs távol attól, amit én is gondolok. Jólesik, hogy megerősít mindabban, amit már ez előtt a beszélgetés előtt is gondoltam, hiszen az én érdemeim mindezektől még nem nőnek. Ez a felismerés azonban itt a tévében házon belül tudtommal nem született meg. Ezt a műsort – hogy úgy mondjam – nem tűrték elég jól, ezért éreztem, hogy abba kell hagynom.

– Huszonnyolc műsor ment le. Mindegyiket országos figyelem fogadta. Mi bánthatta Önt, vagy a hiúságát?

– Igaza van. Én hiú ember vagyok valóban. Talán irritált a meglehetősen éles különbség a kinti és benti tükrözés között.

– Mi volt a vád?

– Az ellenkezés első intrádája csak az volt, hogy extremitások, hogy kuriózumok!

– Az ön műsorát akkor érhette volna ez a vád, ha Vitray Tamás nem ül a képbe a maga SZEMLÉLETÉT szuggerálva. Vagy nem?

– A külsőségek szembeötlőbbek minden újban, és talán csak később lehet mélyebbre tekinteni.

– Ilyen keveset vettek volna észre valóban? Ön szerint mennyit?

– Mintha egy könyvben azt vesszük észre csak, hogy a betűi nyomtatottak.

– Vitatkoztak Önnel? Kérdőre vonták?

– Nem. Senki nem vont kérdőre. Nekem nem volt módom válaszolnom, mert nekem nem tettek föl kérdéseket, de egyszeriben még vizsgálatok is indultak.

– Mondhatnám: csak ülök és csodálkozom, hiszen önnek tudnia kellett, hogy a vizsgálatokat az ügyekké vált riportok provokálták ki. Ezért veszítette el a kedvét? Ezért adta fel?

– A kedvemet valóban elveszítettem, de ekkor még úgy határoztam, hogy a vizsgálatokat kibekkelem. Csak azután hagyom abba.

– Abba kellett, hogy hagyja?

– Senki nem hagyatta velem abba. Én döntöttem úgy, hogy nem csinálom tovább. De arról is döntöttem, hogy nem felejtem el a módját; a módszer szellemét igyekszem ébren tartani. Hogy ez így van, hadd bizonyítsam azzal, hogy felhívom a figyelmét egy furcsa, látszólag jelentéktelen sajátosságra a műsorral kapcsolatban, melyet megtisztelően novellának nevezett. Az egységes szemléletre gondolok. A módszer azonosságára, holott huszonnyolc riporter és tizennyolc rendező dolgozott 28 adásban azon a 120 történeten, melyekben – lehet, hogy Önnek mégiscsak igaza van? – egy új módszer „null-szériája” futott ki műhelyünkből.

– Én úgy gondolom, hogy önnek nem az utókor a nagy ellenfele, hanem a jelen: milyen csatornák kötik össze a közönséggel? Kap-e visszajelzéseket kintről és bentről? Miért nyilatkozta egyszer, hogy ezt a munkát csak 45 éves korig lehet elviselni? Hat-e önre a középszer diktatúrája?

– Van egy elvem – én is úgy tanultam –: az ember soha ne becsülje túl a közönség műveltségét és soha ne becsülje alá az intelligenciáját. Ez a felfogás az én egyik „csatornám”, és az a Csak ülök és mesélek című műsor során is megbízható mércének bizonyult. A műsor 69 százalékos nézettséget ért el. Ez megegyezik a tévéhíradó nézettségével. Azon a módon, ahogy Ön elemezte, hogy milyenfajta novellatípus ez – a néző számára nem kellett megfogalmazni. A túlnyomó többség talán nem tudta volna elmondani, hogy Ő miért akarja látni, de gyaníthatjuk, hogy azért, mert azonosult, mert valami furcsa módon egyszercsak olyat látott meg bennük, amit szeretett volna, ha benne is megmutat valaki. A nézőt középszernek tekinteni mérhetetlenül igazságtalan. Nem tudom, mi az ellentéte ennek a meghatározásnak, de nekem a „felsőszerrel” volt bajom. A kézzel látó ember miatt aljasnak és kegyetlennek neveztek kiváló, művelt újságírók, olyanok, akiket én valóban nagyra becsülök. A hegyi lakó, jeremiási nyomorban élő szerelmes asszonyomtól voltak, akik undorodtak, holott a közönség elhitte, hogy ez az asszony gyönyörű és izgalmas tudott lenni, hogy igaza volt fiatal barátjának, amikor azt mondta: olyan nő nincs egy se, mint te vagy!

– Ha nem haragszik, én a tévéadások középszerűségére céloztam. Arra: szükséges-e, hogy a riportok unalmasak legyenek? Hogy a riporterek több évtizede ugyanazokat a formális kérdéseket tegyék fel? Nemrégiben láttam Londonban a BBC műsorát. Meglepett a spontán humor, a fesztelenség, a felszabadultság; mintha akkor ott teljes mértékben függetlenítették volna magukat a technika számunkra itt leküzdhetetlennek tetsző rémuralmától. Miért látszik úgy nálunk, mintha mindenki kardot nyelt volna? Igaz-e, hogy a tévé tudatosan akar középszerű lenni?

– Nem igaz. De igaz az, hogy minden professzionista intézményben, így a londoni BBC-ben is, mint egy piramis, úgy építkezik a műsor. A csúcsán a műsorvezető áll, és minden, ami alatta van, őt segíti, őt szolgálja, őt támogatja. Mi idehaza olyan piramisokat építünk (ha ez képtelenül hangzik is), melyeknek csúcsa a közepiben van. Ez a rosszul értelmezett demokratizmus terrorja. A képzetlenség anarchiája. A „kardot-nyeltség” pedig nem attól van, hogy mi a középszerűséget tudatosan vállaljuk, hanem attól, hogy három, vagy öt, néha húsz percig is eltart, amíg eljut oda az ügyrend, hogy végre indulhat a felvétel. A különbséget, azt hiszem, mindenki megérti: ha minden a maga jólképzettségében menne, akkor mindenki lezser volna. Akkor nem kellene a műsorokat valóságos vakbélfájdalmakkal elkezdeni. A sziszifuszi küzdelem egyelőre még azért folyik, hogy a természetességnek legalább írmagját megőrizhessük. Hogy a riportalany ne szánja-bánja a percet, amikor a kapun belépett. Itt válaszolok az előbbi kérdésére: ezt nem azért nem lehet tovább csinálni, mint 45 éves korig, mert azon túl már öreg és alkalmatlan az ember, hanem azért, mert az a bizonyos türelmi küszöb, az ingerküszöb meglehetősen lejjebb ereszkedik a már említett dolgok miatt is.

– Ön hogyan kerülhet le a „piramis csúcsáról”?

– Mikor hogyan. Van egy egyszerű, mondhatni együgyű kis műsorom, minden második vasárnap harminc perc élő adás. Én vagyok a „piramis csúcsán” meg a telefonkészülék. Az ügyelői feladatkör arra korlátozódik, hogy összeszedje a cédulákat a telefonos-kisasszonyoktól, és nekem átadja. Eddig még minden adásban más volt az ügyelő. A legutóbbi alkalmak egyikén nyolc perccel az adás kezdete előtt ültem le a helyemre. A telefonos hölgyek akkor már húsz perce a helyükön várakoztak a forró lámpák alatt a hőségben. Ha mindenki megbízhatóan dolgozik, akkor sokkal később ülhettek volna le, jókedvüket és emberi mivoltukat is megőrizve az adásban, mert az sem mellékes, noha csak tizedmásodpercekig látszódnak. Utólsónak érkeztem meg, mert „én már megengedhetem magamnak”, hogy ne ültessenek, hogy pontosan órára jöjjek; mint a „jó szellem”. – Jöttem, de az ügyelő nem tartózkodott a stúdióban. Ez megengedhetetlen. Kértem, hogy küldjék be, mert meg akarom kérdezni tőle: tudja-e, mi a dolga. A fiatalember közölte velem, hogy nem tudja. Rendes, tisztelettudó fiúnak látszott. Már mondtam is: a cédulákat kell összeszedned, és nekem ideadnod; – amikor észrevettem, hogy cigaretta füstölög a kezében, holott épp őneki kellene vigyáznia, nehogy eszébe jusson valakinek rágyújtani. Kiküldtem a fiút. Nem azt mondtam neki, hogy takarodj, csak azt, hogy menj ki. Vagyis, hogy oltsd el a cigarettádat. A fiú nem jött vissza. Megsértődött. Ez az, ami negyvenöt esztendős korig még elviselhető az én megítélésem szerint; – utána nagyon ritkán.

– Azt a föltétlen hatalmat, amit nagyon jól gyakorol mindazokkal, akiket a szereplési vágy, vagy kötelezettség önnek kiszolgáltat, nem viszi-e tovább magával? Ha olykor elszigeteltnek érzi magát, annak oka az ön újító szellemében, vagy kapcsolatteremtő metódusának hibáiban keresendő?

– Egészen biztos, hogy az utóbbiban. Nagyon komolyan mondom. Mindenfajta tisztesség maradék szikrája is ezt mondatná velem, ha elfelejteném: a magyar televíziózás, mint olyan, az életem legnagyobb ajándékát adta és adja, a lehetőséget, hogy itt legyek. A lehetőséget, hogy időről időre megvalósíthassam az elképzeléseimet. Az imént felsoroltaknál többet nem tehettek volna értem itt ebben a házban a mindenkori és több mint húsz évem során változó vezetők. Már csak azért is nyilvánvaló, hogy az elszigetelődésemmel kapcsolatos hiba bennem van.

– Miben?

– Talán abban, hogy én – és ez is húságomból ered – világéletemben mindig rettenetesen igényeltem az elismerést. Ezt önmagamhoz való használati utasításként mellékelve, annak idején meg is mondtam a sportosztályon a főnökömnek: kérem szépen, én olyan vagyok, mint egy kutya: ha megvakarják a tarkóját kétszeres gyorsasággal jut a labdáért, de ha rászólnak, hogy futás, vagy ha nem mondják neki, hogy jól van, akkor ellenáll. – Jól tudom, hogy ez nevetséges, hogy ezzel kiszolgáltattam, s kiszolgáltatom magamat: „a Vitraynak megint lelke van?” – mondhatják, de azt talán mégsem állíthatják, hogy „kölyökkutya” koromtól kezdve valaha is a főnökökhöz hurcoltam volna a már említett „lelkemet”.

– Sosem volt „bejáratos”?

– Nem.

– De ha mégis, ha rávitte volna a „lelke”, mit mondott volna szerényen és szerénytelenül?

– Szerényen csak azt, amit az imént említettem: a hiba bennem van, de – mondtam volna nagyon szerénytelenül is: a magyar televíziózás nem termelt ki olyan rettentő sokat belőlem. Nem vagyunk tucatnyian.

– Tucatnyit mondott?

– Igen, de hadd tegyem hozzá, hogy a szerénytelenségen belül ez még mindig meglehetősen szerény fogalmazás.

– A televíziózás azonban új műfaj. Egyedi műfaj. Még csak az imént honosodott meg.

– Igaza van; lehet, hogy ebből adódik minden bánatom. Az, hogy magamat is annak a makadámkőnek érzem, amit beledolgoznak abba az útba, amin majd lehet televíziózni.

– Hadd ne higgyem el, hogy az Ön konfliktusai csupán emberi „gyarlóságaiból” következnek. Volt-e permanens, alapvető elvi konfliktusa?

– Igen. Már sportriporter koromban is, tehát nagyon régen szöget ütött a fejembe az a sokak szerint „nem-televíziós” gondolat, hogy ez az intézmény sokkal intoleránsabb a beszélő emberrel szemben, mint maga a néző. Házon belül az volt a tévhit, hogy a beszélő ember unalmas. Azt hiszem, hogy igaza van: az én összes bajom itt kezdődött. Mindig ezt igyekeztem bizonyítani, anélkül, hogy én ezt tudatosan vállaltam volna fel. Ilyen bizonyításféle volt az Ötszemközt, a Csak ülök és mesélek, de ha jól meggondolom, a köztes állomások: a Jó estét Magyarország, a Hazai esték is mind a beszélő ember fórumai voltak.

– Az utóbbi évtizedben egy furcsa Vitray-mozgást figyelhetünk meg; mintha mindinkább le akarna lépni a képernyőről, mintha maga akarná önmaga alól kirúgni ezt a „sámlit”?!

– Húsz év rettenetesen nagy idő. Jól látja, időnként eggyel hátrébb lépek. Az Ötszemköztben még én voltam a riporter, a Csak ülök és mesélekben már nem én készítettem a riportokat. Éppen mostanában kerül képernyőre kilenc film hat részben, Sok van, mi csodálatos címmel. Ezekben már nem vagyok látható. A négyórás anyagban mindössze háromszor hallani a hangomat. Rendezőm sincs.

– De hát mi jöhet ezután, ha csak nem az a kérdés, amire kérem, ne is válaszoljon: Kedves Vitray Tamás, Ön hátrálva előz, vagy előzve hátrál…?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1980/01 52-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8026

Cikk értékelése:

szavazat: 769 átlag: 5.36