KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Apám kicsi alakja

Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból?

Bor Ambrus

 

A vizsgálat, amelyre Peter Henisch fiatal bécsi szerző vállalkozott – és amelynek anyagából az Apám kicsi alakja készült, magyar–osztrák–bajor koprodukcióban (mi az a „bajor”?!), nem újszerű már. Sűrűn vizsgálták a második világháború emberszabású embertelenségének történetét, okait, előzményeit írók, filmesek, vizsgálják szakadatlan. Vizsgálják most már sűrűn olyan nemzedékek művészei, akik életkoruknál fogva időrendileg szüzek attól a kortól (nem rosszmájú, sokkal inkább felelősségre figyelmeztető ez a „szüzek”), tehát mint új nemzedék fürkészik az előttük járt, megbukott, csetlett-botlott, pusztult, megalázott-megszomorított, impotens-hívő, kisemberin hiszékeny és még hányféle szánalmas-szánandó nemzedéket regényben, filmben, drámával, dokumentummal.

A vizsgálat szükséges. Egyfolytában az, minden nép- és nyelvterületen. Kétségtelenül legszükségesebb, változatlanul elsőrendű művészi teendő német nép- és nyelvterületen, amelyről Adorno azt mondta, hogy ott Auschwitz óta lehetetlen a költészet, és ahol Peter Weiss reális helyére igazította ezt a megsemmisítő ítéletet, A vizsgálattal, megújítva a modern drámát, költészetté avatva a dokumentumot. A művészet önmegújító képessége csudabizonyítékával, a tényregénnyel és a valóságfilmmel leginkább ott kell a történelmet fürkészni, ahol legtöményebb volt az embertelenítés, az emberségvesztés, a brechti „Furcht und Elend”: német nyelv- és népterületeken. És fürkéssze csak a történelmet az a nemzedék is, amely időrendileg szűz. A történelem folyamat: a harmadik világháborún sem, a különböző világterületeken egyre nyíltabban gyakorolt imperialista-fasizoid terrorokon sem lehet eredményesen eltűnődni, amíg újféle, szikár műfajok eszközével „helyére” nem teszik a vállalkozók a század első felének, kivált az 1914– 1945-ös éveknek a történelmét, legkivált abban a kisember történelmét. Biztosan szükséges még, hogy osztrákok vizsgálják ezt a történelmet: 1938–1945-re szűkített áldozatszerepet vállalni ma kissé olcsó volna (persze, olcsó azon is gunyorkodni, hogy annak az embertelenség- és fajgőgnek az ideológiabölcsőjét Ausztriában ringatta Jörg Lanz von Liebenfels, meg a többi ködagyú őrült, s hogy általában Ausztriában és Bajorországban – már megint bajorban?! – rugdosták legnagyobb hévvel azt az őrületbölcsőt, s hogy az a barna germán éppen Braunauból jött, s hogy Scheiss im Quart, Kaltenbrunner, Bormann…) – sokkal árfolyamosabb egy ilyen mai-nemzedék-végezte vizsgálat, elibénk tárt dokumentumanyag.

A történetírásról is megtanultuk ugyan, hogy a tényei csoportosíthatók, a dokumentumokról is tudjuk ugyan, hogy az a kérdés, mivé rendezi, hogyan villantja föl, hol vágja be és el a dokumentátor.

Peter Henisch apja fotós volt. Cseh, alighanem zsidó apa és osztrák anya 1913-ban született fia, aztán egy nagynémet-nagyöntudatos mostohaapa nevelt fia. Obersturmbannführer volt a nevelőapa (megajándékozta a kor német nyelve erőszakot recsegő rendfokozat-megjelölésekkel a német nép anyanyelvét), egyházi internátusban nevelkedett a kétes gyerek, meg Hitlerjugendban, és sajnálatos módon olyan többsincs maradt, hogy nem vált be katonának, s nem is jutott neki más közösség, mint a munkaszolgálat a Todt-szervezetben. A termetre kicsi, származásra gyanús emberke aztán fotózásba csöppent, mint Pilátus a Krédóba (munkanélküliség, tengés-lengés, sok a véletlen életpálya a világon), és akkor meglelte a hivatását, mint sajtófotós, mint fotódokumentátor, aztán mint fényképész-haditudósító, a dokumentáló mámor rabja mindvégig, a háború után is. Meglelte testi kicsinysége megnöveléséül azt is, hogy a gépével mindenüvé fölmászott, ahová csak fölmászhatott, hídpillérre, fa tetejére, fölülnézetből ábrázolni a valóságot, amely szegényes-csökött 150–155 cm-es szemmagasságból nézve csak megalázza azt, aki ilyen szánandó perspektívából néz.

Végletes realizmussal (szinte proszektúra-pontossággal) vagdossa be a színes film fekete-fehérben, néhai W. Henisch eredeti fotóit. Közben a keret: az öreg Henisch halálos beteg, kórházba kerül, író fia bejár hozzá magnóval, faggatja és faggatja. Író fia föl akarja deríteni az édesapját, emberi „helyére” akarja tenni a kicsi fotósembert. Nem szépít. Nem volt az öreg Henischnek egyebe a fényképezőgépénél, a gépe objektívjénél. Nem érdekelte más, mint az a valóság, amelyet technikája kegyetlen kíváncsiságkielégítő lehetőségével képpé rögzíthetett. Haldoklásában bánja a filmen, hogy akkoriban még nem voltak príma teleobjektívek, s nem készíthetett különböző frontokon tele-közelített halálportrékat, s nem tudta mai-korszerűen leképezni a tragédiákat. Az írófiú dokumentációja irgalmatlanul pontos. A háború után kommunista laphoz kerül az öreg Henisch, szovjet lapnak is dolgozik, riporteri produktumáért az új osztrák köztársaságtól is kap érdemrendet, és sohasem érdekelte más, csak a kép hatása, hatásosságban önmaga szükséges létének az igazolása. Alig megszámlálható milliónyi kisember egyike volt az öreg Henisch. Mint fotós milyen? Dolgos, szorgalmas, szenvedélyes. Tökéletesen elsajátította véletlenül meglelt mesterségét. Mint ember milyen volt? Filmjében fürkészi a fia.

Ifjabb Henisch nem kegyesen fiúi idősb Henisch-sel szemben.

De olyan irgalmatlan-e, mint szükséges?

A dokumentumműfaj hiába dokumentumanyag: ugyanolyan veszélyes, mint a fikció. Csoportosítás, vágás dolga. Meg a kommentáré. A film (amúgy már-már didaktikusan direkt, sűrűn lapos, itt-ott szentimentalitás-határokon botladozó) kommentárjelenetei – az író otthon töpreng azon, vajon hogyan ítélje meg azt, amit apja magnóba vallott a kórházi haldoklóágyon, és hogyan a rettentő fotókat – végül a megértés és a megbocsájtás felé terelik a nézőt. Megérteni annyi, mint megbocsájtani, mondta valamelyik tündöklőn szellemes és mélységesen felelőtlen francia államférfi. Emberségesen megérteni, azt igenis kell. Megbocsájtani, azaz fölmenteni már veszélyes dolog. Fölemelően emberi ebben a filmben az a gyötrődés, amellyel a fiú megérteni iparkodik termetre és származásra törpe, a történelem véglethelyzetei közt sodródva semmivé se felnőtt, csak a maga egyetlen objektívjéhez, kis fekete tényrögzítő dobozához ragaszkodó apját. De aggodalmassá teszi a nézőt az, hogy végül talán fátum-vétlenül maradt egy technika géptörpéje egy ember. Nagyon kis testben, kripliben is lehetséges az emberség lázadása az. embertelenség ellen, s ez a megérthető öreg Henisch megbocsáthatatlanul nem lázad, ő minden negatívjáról pozitív képet készített egy életen át, készített bárkinek, és amikor a kivégezni vitt lányt fényképeztették vele, először ruhában, aztán meztelen, akkor is csak csitt-csatt, klikk- klakk, Leica, fényerő, távolság, expozíció, egy tágult szemű lány két szép melle, köldöke, csett-csett. S a kommentár ezt az eredeti fotósorozatot követően hiányzik.

Valamicske baj van ezzel a lélek-(vagy tudat-) háborító dokumentum-plusz-kommentár-filmmel. Nem tudja végül a néző, hogy sok millió szerencsétlen kisember közé kell-e sorolnia azt a kitűnő (frontokon vakmerő, halálmegvető) fotóst, aki pozitíveket másolt a negatívjairól, vagy hogy itt pozitívok készültek-e a negatívokból. A vizsgálat hasznos, szükséges, a hasonló kisember-vizsgálatok egyik tanulsága világos, hiszen ismét kiderül (csak ne tudná az ember eleve), hogy a kisembert menthetetlenül elsodorja a nagy erőszak, és ismét kiderül, hogy a nagy erőszakok az elsodorható kisemberek millióival számolnak. Csak ne válna végül annyira megbocsáthatóvá az öreg Henisch. Aki – mindennek a tetejébe – még ritkamód apróka termetű maradt, csökött emberke (még jó, hogy nem púpos vagy más megpszichologizálható nyomorék), aki – mindennek a tetejébe – még, talán vagy tényleg, zsidó is volt. És csett-csett-csettintgetett mindent, mindent, bárki megrendelésére. Valahol meg kellett volna torpannia ennek az összeurópai törpének.

Vagy az a figyelmeztetés, hogy senki se torpan meg a sok-sok törpe közül? És a törpék vannak legtöbben, és esetleg a törpék döntik el (például szavazó-kisznik szeméremrésébe dugott álszabadság-céduláikkal), hogy mi legyen holnap?

A filmről magáról filmileg annyit, hogy szikár realista eszközökkel megcsinált film, kommentárrészeiben egy kicsit naivul direkt. Az apa eredeti háborús fotói a fiú dokumentátori előadásában megrázóak (egyébként már nem: van azóta negatívról másolt objektív riporterfotó elég ezen a világon, Fekete-Afrikából, Vietnamból, Kambodzsából, Dél-Amerikából, van hulla elég, van törpét nyomorító hatalmi hőzöngés és kereszteshadjárat-szólam elég, van fotó). A néző szívesen lát majd magyar színészeket, hall magyar hangokat a szinkron jóvoltából. A néző remélhetőleg úgy ítéli meg majd- a film figyelmeztetését, ahogy figyelmeztetésnek fölfognia egy esetleges megbocsájtó fiúi gyötrődést ma szükséges.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7885