KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szívzörej

Család – megbocsátok!

Bikácsy Gergely

 

„Ödipusz, komplexus nélkül” – adta ezt a találó címet annak idején e filmről írva Claude Mauriac. Ezzel tulajdonképpen mindent el is mondott, elmondta, miért lehet kis remekműnek tartani a Szívzörejt, s azt is, miért lehet végül, utóbb, ha nem is teljesen elfeledni, de a „kellemes emlékek” gyűjtőcím alá dugni.

Majd minden ember gyűlölettel vegyes nosztalgiával emlékszik vissza gyerekkorára: a család majdnem mindig lelkifurdalást, bűntudatot okoz, innen már nincs messze a gyűlölet, s vajh hol az a pátriárkái életkorú s bölcselmű agg, aki e szörnyűségre – a családra – megbocsátó mosollyal tud visszagondolni. Nagy írók sora egész pályáján mintha csak bátorságot gyűjtene, hogy végre felszabadultan szólhasson gyerekkoráról, szüleiről.

A filmrendezők pályája általában rövidebb. Itt jó minél előbb kimondani a gyötrő titkokat, hiszen a siker leghalványabb bélyegével a vállán szegény filmalkotó már csinálhatja is a közönségfilmeket, önvallomását ottfelejtheti naplójában.

A Szívzörej olyan, mint egy igazi, önéletrajzi fogantatású „első film”. De csak felszínes szemnek olyan, csak távoli rokona Vigo remekének, a Magatartásból elégtelennek, vagy a Négyszáz csapásnak. Truffaut szegényes kispolgári gyerekkorát utálta, Louis Malle meg szégyellnivalóan gazdag nagypolgári emlékeit. Persze nem ez választja el a két filmet, ezt inkább csak azért érdemes megjegyeznünk, hogy a gyerekkori lét közös, mindenki számára közös megaláztatásaira ügyeljünk, nem a „gyomor”, de a szív fájdalmaira. Amikor Truffaut, majdnem ismeretlenül és majdnem kamaszon még átvilágította a gyerekkorát, nem volt túl e fájdalmakon: szenvedett tőlük. Louis Malle filmje, a Szívzörej egy érzékeny „felnőtt” műve, a fájdalmakat feloldó emlékezés filmje.

Malle maga írja valahol, hogy ha indulásakor, a „nouvelle vague” hajnalán rendezte volna, számon kérő, gyűlöletet sugárzó filmet csinál. Botorság lenne arra a képzelt, arra a másik, arra a görcsösebb filmre vágyni, én legalábbis sajnálnám ennek a megvalósult Szívzörejnek, a hiányát: szelíd, „megbocsátó”, „visszatekintő” alkotást alig ismerek szebbet és őszintébbet, mint ezt.

 

*

 

Truffaut, Godard, Louis Malle, Chabrol... valahogy így festett a „nouvelle vague”, az új hullám toplistája 1959 táján (Resnais-t már akkor is külön jegyezték!). Hát igen, Louis Malle-lal nem volt igazán szerencséje a magyar nézőnek. Moziban a Brigitte Bardot-s Magánélet (legrosszabb filmje), majd a fergetegesen komédiázó, de „nem jellemző” Viva, Maria!, a Filmmúzeumban, s klubokban A szeretők, és sokunknak legértékesebb műve, a Zazie a metróban... nagyjából ez minden.

Igaz, Malle pályája annyira egyenetlen, annyira „görbe vonalú” és tétova, hogy szinte árulkodik: ennek a rendezőnek bizony nincs „művészi rögeszméje”, ennek a rendezőnek minden filmje más, mint az előző. Még a végén az önálló alkotó állandóan jelenlevő kezenyomát is kétségbe lehet vonni. A „szakma” például 1962-es Drieu La Rochelle-adaptációját, a Lidércfényt tartja a legnagyobb becsben – Malle nem szereti. Aztán finomkodó „esztétarendező” hírében áll, mégis ő csinálja meg a legkeményebb és legzaklatóbb francia dokumentumfilmek egyikét, a Calcuttát, s mégis az ő Lacombe Lucien című (egy SS-szolgálatba lépő francia parasztfiú történetét elbeszélő) filmje keltette 1973 táján a legélesebb politikai vitákat.

Louis Malle minden filmje másképpen lélegzik, mint az előző. A 68-as diáklázadás idején százezer méternyi indiai anyaggal épp hogy hazatér, épp hogy beleveti magát az „eseményekbe”, s lázasan vágja a Calcuttát, nem szabadulhatva nyomasztó indiai élményeitől, az utcán éhenhaló emberek emlékétől..., hogy hirtelen elővegye saját, burokban eltöltött gyerekkorát, s az időszakot tíz évvel „előretolva” filmre vigye.

Íme a Szívzörej nagyon röviden: Dijon, 1954. Egy gazdag nőgyógyász tizenöt éves kamaszfia ismerkedik a szerelemmel és a női testtel. Nem túl komoly szívpanaszok miatt egy elegáns szanatóriumba kerül. Rádöbben, hogy anyja (akit szeret) megcsalja apját (akit ki nem állhat). Kamaszlányok körül legyeskedik, s egy furcsa éjszakán végül is anyja ismerteti meg a testi szerelemmel.

Alig lehet összefoglalni ezt a nagyon egyszerű történetet, s alig lehet szavakkal megéreztetni egyszerűségét, líraiságát, minden nagyzoló sznobizmustól, divatos nagyotmondástól, „lila” szimbolizmustól való mérhetetlen távolságát. Pikáns? Enyhén „perverz”? Teljesen félreérti a filmet, aki így látja.

Nosztalgiát bennem nem a jómódban töltött gyerekkor iránt ébresztett a Szívzörej. Irigylem ugyan kamaszhősét ezért, meg azért is, hogy egy gazdag francia gyerek milyen másképp éli át mindezt, mint mások. (Én például épp 1954-ben, tán épp akkor, mikor a filmben is a szocialista miniszterelnökről, Mendès-France-ról csevegnek a felnőttek – én tizenhárom évesen is „felnőttebben” náluk, itt Pesten egy barátommal levelet intéztem Mendès-France-hoz, következetesen „baloldali” útra ösztökélve. Ahelyett, hogy mint a filmbeli kamasz, Lorenzo, csinosan felöltözve elmentem volna egy finom klubba... és egyáltalán találkozhattam volna olyan lányokkal, mint ő.) Mondom, ez mind külsőség, ezért csupán irigyelném (mert még a klubbeli prostituált is milyen kedves, mintha jó tündér álmodta volna meg), nem beszélve Lea Massariról, erről a harsányságában is ámulatosan gyönyörű fiatal nőről – hogyan is tudná ez az anya-figura, ez a kapcsolat megéreztetni az Anya szó fenyegető értelmét, az egész kapcsolat szörnyű kiszolgáltatottságát.

Komplexus nélkül? Igen, a rendező már felnőtt, túl van rajta. „Az emberi élet első felének legnagyobb és legnehezebb feladata a szülőktől való elszakadás” – így a szigorú bölcs, Sigmund Freud, s bizony nem véletlenül hangsúlyozza: legnehezebb. Ám ezt a mégoly nehéz feladatot a legtöbb ember megoldja még akkor is, ha író (vagy filmrendező). S felnőttként nézhet vissza saját „előtörténetére”. Milyen szűk látókörű dogma írná elő, hogy „felnőtt-tekintettel” nem lehet semmi újat feltárni, semmi emlékezeteset kibányászni a gyerekkorból. A Szívzörej azt példázza, mennyire lehet.

S ez igazi, mélyebb, „közérdekű” irigységem oka. Ezért tekintek nosztalgikusan erre a „régi”, 1970-es filmre. Nem gyerekhősét (kamaszhasonmását), hanem őt magát, a rendezőt irigylem. Hogy ezzel a megbocsátó felnőtt-tekintettel milyen sokat észrevesz és ábrázol, s mindezt milyen könnyed, magabiztos ízléssel. A filmet irigylem! Pedig jól tudom (és látom), hogy a magyar film jelentős korszakaiban (éveiben) ennél sokkal nagyobb horderejű és mélyebb műveket hozott létre a Történelemről, az Emberről. De mindig, mindig valahogy nagybetűvel, ujjfelmutatás kíséretében. Itt meg észrevétlenül átadjuk magunkat a film hangulatának, s ez a hangulat varázsolja elénk a történelmi-társadalmi hátteret (a vesztes indokínai háború hatását egy kisvárosban). A főhős iskolai környezete a paptanárral éppoly természetesen elevenedik meg, mint otthoni élete, s még olvasmányairól, lemezeiről is tudomást szerezhetünk anélkül, hogy bármi is erőltetett vagy kiszámított lenne... Bevallom, mindig szerettem volna effajta lírai kisrealizmust látni magyar filmben is. Ilyesmit ígért, s ilyesmit (meg mást, talán többet is) adott annak idején Szabó István például első két filmjével.

A Szívzörej nem több mint egy kedves kis film a gyermekkorról. De látszólag igénytelen története mégis az élet nagy dolgairól árul el valamit. Nem, nem a görög drámák súlyával: könnyed, „elegáns”, oldott fogalmazással, egy liberális polgár hangján. És egy kitűnő filmművész szemével.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7864