KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Portugál fantomok

Isten, Haza, Tekintély

Rózsa Zoltán

 

Amikor 1896. november 12-én, alig egy évvel Lumière-ék bemutatkozása után, Aurélio da Paz dos Reis, egy ismert portói kereskedő és nagy amatőr fotós a portói királyi Herceg Színházban bemutatta az első portugál mozgófilmeket (tehát igencsak lépést tartva a korral), senki sem gondolhatta, hogy ez a sok európai országhoz viszonyított lépéselőny – tartós lépéshátránnyá változik az évek, az évtizedek során.

Egyetlen filmes, az 1908-ban született Manuel de Oliveira az, aki lépést tudott és tud tartani az európai filmművészet változásaival, első 1930-ban készített filmjétől kezdve legutóbbi alkotásáig az Amor de perdição-ig.

A reakciós királyságot 1910-ben köztársaság váltotta fel, ám 1926-ban ez a köztársaság alakult át a Salazar vezette fasiszta diktatúrává, mély és nehezen gyógyuló nyomokat hagyva maga után. Az egyház teljes bizalmát élvező Salazar–Caetano rendszert csak az 1974-es áprilisi vörös szegfűs forradalom söpörte el, hogy a győzelem lelkes hónapjai után, átadja helyét a balról egyre inkább jobbfelé tolódó politikai képleteknek. A kör bezárult.

A portugál művészetet általában, de különösen a filmet, amely sajátos struktúrája miatt fokozottabban függ a hatalmi változásoktól – rövid fellángolásoktól eltekintve –, még a polgári értelemben vett kibontakozásban is, ugyanazok az okok akadályozzák mindmáig, mint azelőtt.

Nincs igazán szervezett portugál nemzeti filmipar; nincs megértő és bőkezű állami vagy magán mecénás, nincs művelt filmértő közönség, nincs igazán korszerű jól felszerelt hangtechnikai és laboratóriumi háttér (kivétel a német érdekeltségű Tobis Stúdió); nincs a hazai filmgyártást támogató filmforgalmazás és nincs – Lisszabonon kívül – valóban korszerű mozihálózat.

És a televízió nem tesz sokat a helyzet javításáért. A változó kormányokkal változó tévés személyzet a nemzeti filmgyártás felkarolása helyett a kényelmesebb utat választja. 100–150(!) részes, napi folytatásokban sugárzott, kitűnő színészi játékkal semmitmondó brazil tévéfilmfolyamok uralják a képernyőt. (Gabriella, Cravo e canela, Casarão.) Uralják, mégpedig olyan sikerrel, hogy adásidőben a mozik nem játszanak, az utcák, presszók kiürülnek, és egyes kritikusok és nyelvvédők – joggal – brazil kulturális és nyelvi gyarmatosításról beszélnek.

Ám volt 1910-től egészen 1974-ig ostoba, álszent, nacionalista filmcenzúra; volt és van nyomasztó, nyereséghajszoló, főleg amerikai cégek kezén levő forgalmazó hálózat (tavaly 400 külföldi, főleg amerikai, hongkongi, indiai és – üdítő kivételként – olasz filmet mutattak be); volt a harmincas években fado-t dúdoló rózsavizes szerelmi, álnépies falusi giccsáradat, és van valami furcsa (csak az értőkhöz, a beavatottakhoz forduló) művészkedő belterjesség, amely az 1974-es áprilisi fordulat óta sem tudott az esemény történelmi nagyságához, népi ihletéséhez méltó reprezentatív filmet alkotni. Egy-két ígéretes kísérlettől (például a Berlengák királya) eltekintve mintha az alkotók a cenzúra ellenében kialakított, szimbólumokba, képi talányokba bújtatott stílusukhoz túlságosan is hozzászoktak volna. Vérükké vált? Avagy a gyorsan és jobbfelé változó kormányok újra beindították a védekezésnek e kifinomult, artisztikus feltételes reflexeit?

Újra feléledtek a portugál fantomok?

Mert portugál fantomok voltak és vannak.

E fantomok – az isten, a haza, a hatósági tekintély – szívósak, és a csaknem ötven éves diktatúra tudatos és ügyes manipulálása folytán, amely az állam hivatalos jelszavaivá avatta e fogalmakat, ezer látható és láthatatlan szállal béklyózzák meg, különböző tudati szinteken nem csak az alkotókat, de a közönséget is.

És e fantomok burjánzanak, terjednek, mint a rák. Az apai tekintély, a női kiszolgáltatottság, a középkorias színezetű vallási vakbuzgóság, kommunistaellenesség, elavult nacionalizmus stb. –... az isten, a haza és a hatósági tekintély lebomlódásai a mindennapi élet szintjére – a 74-es fordulat ellenére is át meg átszövik a portugál világot, amint ezt a Brandos Costumes (Jó erkölcsök) című filmben is láthattuk.

Nem véletlen tehát, hogy a portugál filmművészek, mind a múltban, mind a jelenben e fantomok ellen lázadtak és lázadnak fel, de valahogy úgy, hogy elfogadják – tisztelet a kivételnek – az ellenfél által felkínált csatamezőt, ahelyett, hogy ők támadnának, hogy ők választanák meg fegyvereiket és a harc színterét.

Könnyű persze ezt így távolból kijelenteni, de szolgáljon mentségünkül, hogy értjük a problémákat, és hogy van tapasztalatunk e csatákban, hiszen a magyar művészet általában – és ezen belül a filmművészet is – megküzdött már mind a múltban, mind a jelenben hasonló, vagy éppen más, de nem kevésbé veszélyes fantomokkal.

Portugália történelme ugyanis nagyon sok hasonlóságot mutat az első világháború előtti és a két világháború közötti magyar történelemmel. Erős – valódi és főleg vélt – történelmi érdemekre hivatkozó országvezető és -vesztő arisztokrácia és egyház, gyenge, megalkuvó polgárság, elnyomorított, kivándorlásra kényszerített parasztság, megosztott munkásmozgalom, mély és cinikusan kihasznált vallásos érzés, a múlt dicsőségét ismételgető, hamis nagyhatalmi nacionalizmus és e kis nép emlékezetes történelmi tetteit mindmáig pontosan helyére tenni nem tudó patriotizmus...

Csak címszavakat mondtunk – korántsem a teljesség igényével –, ám remélve, hogy érzékeltetni tudtuk a hasonlóságokat: a fantomok hasonlóságát.

Annak, hogy e múltbeli hasonlóságok ellenére a portugál kultúrát és történelmet mégsem ismerjük kellőképpen, sok és igen nyomós oka van. A távolság, a hosszú portugál fasizmus, a hidegháborús évek, a nyelvi elszigeteltség, a sznobság és a lustaság. A kis nemzetek eléggé el nem ítélhető sznobsága és lustasága egymás kultúrájának megismerésében...

Persze, mindez viszonylagos: itt is, ott is. Mert amíg nálunk a portugál irodalom némely lapjai már a múlt század közepétől olvashatók magyar fordításban (Camões nagy nemzeti eposzát, a Lusiádákat már 1865-ben lefordította Greguss Gyula); – addig Portugáliában irodalmunk szinte teljességgel ismeretlen. Ez az ő lustaságuk.

Ezzel szemben az új magyar film 1974 óta Portugáliában nagy tekintélyre tett szert, elsősorban persze művészi kvalitásai miatt, de azért is, mert kitűnő és értő kritikusok oly sokat tettek népszerűsítése érdekében.

 

*

 

1977–78-ban, amikor nyolc hónapig tartózkodtam Portugáliában, mindig akadt a mozik műsorán egy-egy magyar film. Mészáros Márta Kilenc hónapját és Kezdi Kovács Zsolt Ha megjön Józsefjét a Diário de Notícias kritikusa az 1977-es év Portugáliában bemutatott 10 legjobb filmje közé sorolta. Huszárik Szindbádja pedig elragadtatott, értő kritikát kapott. Jancsóról, Kovács Andrásról nagy tisztelettel beszélnek, és a tavalyi Magyar Filmnapokon bemutatott Filmregény átütő sikere kapcsán megtanulták Dárday István nevét is.

Magyar Filmnapokat ugyanis tavaly rendeztek először Portugáliában, a Gulbenkian Alapítvány rendezésében, Pedro Tamen kitűnő válogatásában, jól előkészítve, elismerésre méltó körülmények között, szép kiállítású katalógussal, amely nem csupán kitűnő és pontos filmográfiát adott, de igyekezett a magyar történelemmel is megismertetni a közönséget.

Az eredmény: telt házak, élénk elismerés a teremben és a sajtóban. Egyszóval siker.

A hazánkban először – viszonzásképpen – idén március elején a Toldi moziban megrendezett portugál filmhét viszont szinte észrevétlen múlt el, illetve múlt ki. Visszhangot a napi- és a szaksajtóban alig keltett. Előkészítése visszafogott, lebonyolítása, propagandája szerény, a kiadott tájékoztató füzet jó szándékú, de hiányos, és a benne olvasható filmismertetések (no meg a mind technikailag, mind tartalmilag gyenge minőségű magyar szövegalámondás) alig vagy éppenséggel semmit nem segítettek a filmek társadalmi és politikai hátterének megértésében.

Pedig elkelt volna egy kis segítség, hogy a bemutatott hét játékfilmet, illetve dokumentumfilmet és három rövidfilmet, amelyek jól-rosszul, de mégis tükrözték e számunkra oly távoli világot, jobban megismerhessük.

A válogatás ugyanis nem sokat segített. A válogatás körülményeit, lehetőségeit és esetleges nehézségeit (kópiahiányt stb.) nem ismerem, és nem ismerem a magyar részről válogatók, vagy a portugál részről ajánlók ízlését, szempontjait sem.

Az azonban kiderült a vetített filmek láttán, hogy az illetékesek nem tudták eldönteni: mit is akarnak bemutatni a portugál filmművészetből. Retrospektív összefoglalást a portugál film, mondjuk 1962-től 1974-ig igen jelentős korszakából, amelyet a politikailag a fasizmussal szembeni passzív rezisztencia (az aktív ugyanis lehetőséghez sem jutott), stílusbelileg pedig az olasz neorealizmus portugál viszonyokra való alkalmazása jellemez; – avagy a 74 utáni fordulat, összhatásában korántsem ilyen egységes és színvonalas, de társadalmilag esetenként izgalmasabb és valóságfeltáróbb bemutatását. De elképzelhető lett volna – esetleg – Manuel de Oliveira, a méltán legjelentősebb élő portugál rendező retrospektív bemutatása is.

Nem így történt. Volt egy kicsi ebből is, abból is. A filmek összességükben – a válogatás eklekticizmusa folytán – hatásukban kölcsönösen gyengítették egymást. Ám ha a válogatás elveit valaki vagy valakik a mai filmtudomány kötelező színvonalán, lelkiismeretesen érvényesítik, a portugál film magyarországi bemutatkozása igazi szellemi kaland, színvonalas esemény lehetett volna. Mint ahogyan a Magyar Filmhét volt Lisszabonban.

A bemutatott filmek időben körülbelül tíz évet fognak át; Cunha Telles 1969/70-es O Cerco (A kör) című filmjétől az 1977-ben készült Nós por Cá todos bem (Otthon mindenki jól van) című Fernando Lopes filmig.

Vannak tehát a bemutatottak között a 74-es fordulat előtt és után készültek. Valami kép tehát így is kialakult a portugál filmművészetről, hiszen a film, még a gyengébben sikerült is, a valóság egyik legkorszerűbb művészi bemutatási lehetősége.

Csak sajnálni lehet, hogy nem került a bemutatott filmek közé Cunha Telles Os meus amigos, (Barátaim; 1974), Manuel de Oliviera Amor de perdição (Halálos szerelem; 1976) és António Reis és Margarida Martius Cordeiro Trás os Montes (1976) című filmje, hogy csak a legnagyobb hiányokat említsem. E sajnos nem látott filmek a bemutatott Deus, Pátria, Autoridade (Isten, Haza, Tekintély) (1974/75) a sajátos belső humorú és nagy artisztikummal készült O passado e o presente (Múlt és jelen, 1971) című Manuel de Oliveira alkotással. Cunha Telles 1969–70-ben készült O Cerco (A kör) és Artur Semedo O rei dos Berlengas (A Berlengák királya; 1976) című filmjével együtt, úgy véljük, sokkal jobban szolgálták volna a portugál filmművészet megismerését.

Csak remélni lehet, hogy ez az első találkozás folytatódni fog, és hogy a magyar filmforgalmazás módot talál arra, hogy e nagyon rokonszenves és egy-egy igazi értéket létrehozó, ám igen nehéz gyártási körülmények között dolgozó portugál filmművészetet (3–5 film készül csak évente) a jövőben bemutassa. Bemutassa, de méltóbb körülmények között, a kritikusokat és a közönséget egyaránt jobban előkészítve. Úgy érzem, ez becsületbeli kötelességünk is. Nem elég – különösen a kis népek között nem – az egymás műveltségének megismerését csupán kulturális egyezmények kipipálandó tételének tekinteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7871