KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/május
• Galsai Pongrác: Kézimunka a Cséry-telepen Majd holnap
• Lengyel Balázs: Mennyi reménytelenséget bír el egy gyerekfilm Veszélyes játékok
• Székely András: Morgások és macskák 1979-es rajzfilmekről
• Egyed László: Népszerű-e a tudományos?
• Rubanova Irina: Asszony a felvevőgéppel Larisza Sepityko portréjához
• Rubanova Irina: Falusi apokalipszis Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval
• Bikácsy Gergely: Család – megbocsátok! Szívzörej
• Bádonfai Gábor: Közös gyermekkorunk Még egyszer A facipő fája című filmről
• Szilágyi János: Volt egyszer egy film...
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Mireille és egyéb fiatalok Sanremo
• Bikácsy Gergely: Kérdőjelek és komédiák Kassa

• Köllő Miklós: Mire figyelünk a nyolcvanas években? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés II.
• Gazdag Gyula: M. v.
• Rózsa Zoltán: Isten, Haza, Tekintély Portugál fantomok
VITA
• Veress József: Beszéljünk a filmcímekről
• Csala Károly: Válasz helyett Veress Józsefnek
LÁTTUK MÉG
• Ledniczky Márton: Földi űrutazás
• Miklósi Klára: Talaj nélkül
• Koltai Ágnes: A nagy álom
• Harmat György: Államérdek
• Schéry András: Hazatérés
• Veress József: Szerelmi vallomás
• Józsa György Gábor: Sorsok
• Kulcsár Mária: Goodbye és ámen
• Koltai Ágnes: Mindent bele, csak rá ne fázzunk
• Veress József: Bumfordi
• Csala Károly: Az anya, a lány és a szerető
TELEVÍZÓ
• Bor Ambrus: Pozitívot minden negatívról – vagy pozitívot minden negatívból? Apám kicsi alakja
• Koltai Tamás: John és Jancsi Drága kisfiam
• Mezei András: A mélységből
• Ökrös László: Különleges nyomozás Részeg eső
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Eper és vér
• Karcsai Kulcsár István: BÚÉK
• Karcsai Kulcsár István: Halál Velencében
KÖNYV
• Voigt Vilmos: Emilio Garroni: Szemiotika és esztétika
POSTA
• Dominus Péter: Mindennapok Oidipusza és az időutazás Olvasói levél
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat David Robinson; Irina Rubanova

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moszkvai tudósítónk beszélgetése Elem Klimovval

Falusi apokalipszis

Rubanova Irina

 

 

– Elem Klimov – a tragikusan elhunyt rendezőnő férje Sepityko megkezdett filmjét forgatja, Valentyin Raszputyin Búcsú Matyorától című regényéből. (A forgatókönyvet Sepityko Rudolf Tyurinnal írta.) Vlagyimir Csuhnov operatőr 330 méternyit fényképezett le belőle. 1979. július 2-án utazott el a stáb, hogy a soron következő epizód forgatásához megfelelő helyszínt keressenek. Akkor történt a tragikus közlekedési baleset... 25-én már Ön ment ki Sepityko helyett. Hogyan jutott el Larisza a legutolsó filmjéig?

– A Kálvária után nehezen talált kedvére való munkát. Ezt a lelkiállapotot magam is jól ismerem, éreztem én is az Agónia után. A Kálvária Lariszának való feladat volt. Minden őt segítette: az ihletettség, a szerencse, még a viszontagságos forgatási körülmények is: a kegyetlen hideg, a tapasztalatlan színészek. A nehézségek fellelkesítették. Tudom a magam példájából, ha nehezen megy valami, bármilyen furcsa is, de sikerül; ha könnyen és kényelmesen, akkor is talán, de nem egészen az, és nem úgy, ahogy kellene. A Kálváriához Larisza megérett. Voltak személyes emlékei, alkalmas volt rá morális szempontból is, az irodalmi alapanyag közel állt saját mondandójához. Ilyen elismerés, ilyen örömteli munka után, nagyon nehezen tudott valami ehhez hasonlót, jelentőset találni.

Az elismerés valóban nagy volt. Azt hiszem, hogy a 70-es években kevés olyan szovjet film készült, amely körbejárván a világot, sehol sem maradt észrevétlen.

– Érthető tehát, hogy legalább ilyen értékes irodalmi alapanyagot szeretett volna találni, amely kitágítja a világot számára, s közelebb juttatja az önmegvalósításhoz. Amikor a Kálváriával Amerikában járt, Ellen Burstyn javasolta, hogy az Észak csendje című könyvből készítsen filmet, olyan asszony visszaemlékezései alapján, aki korán elveszítvén férjét, gyermekével egyedül marad Alaszka kegyetlen földjén.

Ellen Burstyn egy moszkvai újságírónak mondta: „Sepityko az én nő-rendező ideálom.”

– Burstyn meg is vásárolta a könyv megfilmesítési jogát, és el akarta játszani a főszerepet. Ennek a filmnek a kitartásról, a céltudatosságról, a lélek erejéről, a magányos ember és a vad természet kölcsönös harcáról kellett volna szólnia. A forgatási engedély is megvolt már. Azt a – számunkra oly ritka – alkalmat jelentette volna, amikor szovjet rendezőt „vendégszereplésre” hívnak. Lariszának kedve volt hozzá, már neki is látott a forgatókönyv írásához. Akarta ezt a filmet és félt. Félt attól, hogy idegen országban, idegen nyelven kell dolgoznia. Később pedig az amerikaiak nem szorgalmazták a meghívást, így aztán az elgondolás csak terv maradt. Larisza nem is nagyon szomorkodott emiatt. Lázasan falta az irodalmat, a forgatókönyveket, de egyre többet töprengett régi álmán, Dosztojevszkij Sztyepancsikovo falu és lakói című művének filmre vitelén. Már készen volt a Natalja Rjazancevával – a Szárnyak könyvének szerzőjével – közösen írt, nagyon jó forgatókönyv, el is fogadták. És akkor egyszer – most már bánom –, azt mondtam Lariszának: „Ehhez a filmhez humorérzék kell ám!” Larisza rám nézett: „Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte gyorsan. – „Csináld meg Raszputyin Búcsú Matyorától című kisregényét. Kiváló könyv. Arról szól, amiről kell.” Larisza korábban már olvasta a könyvet, de eszébe sem jutott, hogy filmet készítsen belőle, a történetet nem találta elég mélynek, szilárdnak. A Búcsú Matyorától csupa dialógus. Tudom, hogy beszélgetésünk után Larisza újból elolvasta, beleszeretett, aztán elutazott Irkutszkba, fölkereste Raszputyint, beszélgettek, és ő nekilátott forgatókönyvírót keresni. A dolog útjára indult.

Ennyit az előtörténetről. Mit gondol, az irodalmi erényeken kívül mi az, ami ebben a könyvben érdekelte Lariszát? Mit látott benne sajátjának, mi az, ami komolyan megérintette?

Először talán a népiessége. Fiatalabb korában egy Platonov-elbeszélésből készített filmet, melynek a cselekménye szintén falun játszódik, de hát ez mégis csak rövidfilm volt, vázlat, tanulmány. A Búcsú Matyorától valóban nagyszerű könyv. A történet önmagában egyszerű: áttelepítenek, kilakoltatnak, felgyújtanak egy falut. Ám Raszputyin az eseményekben az emberi létezés legfontosabb kérdéseit kutatja, a személyiség és a közösség viszonyát. Tulajdonképpen kis falusi apokalipszis az egész. Hogy miért apokalipszis? A könyvben a lét végső határa körvonalazódik, eltűnik a falu, eltűnik maga a föld is, ahol a falu áll. Ellepi a víz. Nem létezik többé a temető...

– ...vagyis az emlékezet.

– ...igen, az emlékezet, – a múlt. És azoknak az embereknek, akiknek közük van ehhez a földhöz, ezekhez a házakhoz, ehhez a temetőhöz, már nincs sok hátra a halálig, öregek, végiggondolják az életüket, mit is hagynak hátra maguk után, hogy éltek, miért éltek. Ez a végső lelkiismeret-vizsgálat az élet legfontosabb kérdéseit érinti. A Matyora pusztulásáról szóló különös történet nemcsak az orosz falu sorsáról, s általában nemcsak a faluról szól, hiszen mindenütt az egész világon; átalakul a Föld. Szerintem ez a szituáció egyetemes, ez a tartalom általános.

Lariszának csak dramaturgiailag sikerült igazán éreznie a kérdés lényegét. A mélyebb rétegeket nem érintette. Arról van szó, hogyan mesélhetjük el a történetet igazi, valóságos bonyolultságában úgy, hogy a haladás, a tudományos technikai forradalom szerepéről is beszéljünk, hiszen a világ ettől változik. Olyan ez a könyv, hogy először csak költőisége, hitelessége, jól megrajzolt hőseinek igazsága ragadja meg az olvasót, de ahogy jobban beleássuk magunkat, egyre jobban érezzük a mélységét is. Mintha a partról befelé úsznánk egy folyóban. Ez a mélység vonzotta Lariszát. Emlékszem, sokszor dühített, hogy határtalan lelkesedésében bármilyen társaságban, bármiről lett légyen is szó, akár aznap ötödször is a Matyoráról kezdett beszélni.

Mit mondott?

– Ilyesmikről elmélkedett: Halhatatlanság! De miért? Mi végre? Mi marad utánunk? Miért él az ember?

Következésképpen a raszputyini próza szellemi, lelki poggyásza a dolgok lényege. Milyen filmes feladatokat jelent a könyv? A Kálváriában például lenyűgöző a természet. Drámai szemléletességgel, erőteljesen, plasztikusan, izmosan jelenik meg, szereplővé válik.

– A Matyorában pedig az őselemek: a víz, a föld, a levegő, a tűz.

Az előbb beszélt a sokrétűségről, a mélységről. A hallottak alapján ez a hatalmas életanyag a látvány szigorú rendjét követeli.

– A természetet nem szabad idilli tájképként megjeleníteni: aktív, cselekvő résztvevője a történésnek. Valahogy úgy, ahogy Gabriel García Márquez Száz év magányának poézisében. A parasztasszonyokat olyan vidéki színésznők játsszák, akiket a közönség alig ismer. A kiválasztás lényege a hitelesség volt. Az egyik szerepet pedig a népszerű Maja Bulgakova alakítja, ő volt a Szárnyak hősnője. Én nem akarok lecserélni senkit, egyetlen felkérést sem vonok vissza. Azt tudom, hogy a művészi elképzelések adottak számomra. Jó néhánnyal egyetértek, de van, amit nehéz lesz valóra váltanom.

 

Balázs Éva fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/05 11-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7863