TelevízóA Szabadság tér PetőfijeFekete Sándor
Eltérően a legtöbb tévéjátéktól, melynek léte vagy hiánya össznépi viszonylatban lelki problémát nem okoz, a Petőfi-filmre szükség volt, már régóta. A tömegkommunikáció Szabadság téri központjában előbb-utóbb el kellett jutni a Petőfi-sorozat eszméjéig, még ha eleve tudni lehetett is, hogy a feladat legalább annyira nehéz, mint amennyire megkerülhetetlen.
A sorozat legfőbb erényének épp ezért azt tarthatjuk, hogy végre – elkészült. A televízió, mint intézmény, megkísértette a lehetetlent. Gúnyt aligha érdemel ezért, inkább méltánylatot.
A sorozat második fő erényének az látszik, hogy ez a Petőfi-film valóban Petőfiről szól. Nem a paradoxon kedvéért fogalmazok így, hanem némely valóságos veszélyek ismeretében. Nálunk ugyanis nem magától értetődő, hogy Petőfi címén valóban róla fognak filmet csinálni. Sokkal valószínűbb, hogy az író, s főleg a rendező „önmagát” akarja majd „megvalósítani”, „üzenete” lesz, méghozzá nem is a magyar néphez, hanem az emberiséghez (mely utóbbi néha csupán pályatársak szűk körében és a nyugati fesztiválok zsűritagjaiban ölt testet).
Egy ilyen filmben Petőfi meztelenül fellovagolhat a segesvári torony tetejére, ott héjanászt ül Júliájával vagy inkább Pila Anikó cigánylánnyal, miközben a képernyő bal sarkában megelevenedik, mondjuk, Buda ostroma, jobb sarkában pedig Kossuth (természetesen asszonyruhában) helikopterre száll, s Hitlernek álcázva, ejtőernyőn ledobatja magát Isztambulra. A formanyelv már megvan egy ilyen filmhez, s amióta Mr. Edward Crankshaw kimutatta, hogy Kossuth „Hitler és Mussolini előfutára volt”, az ideológia is készen áll nyugaton, márpedig amit ott kitalálnak, azzal előbb-utóbb nálunk is találkozni fogunk.
A magam részéről örülök annak, hogy ez a találkozás ezúttal (egyelőre?) elmaradt. S bár a maga helyén nemcsak megengedhetőnek, hanem éppenséggel támogatandónak vélem a formanyelv megújítását, akár radikális szétrobbantását is, ebben az esetben Szabó György forgatókönyvíró, Lehel Judit dramaturg és Horváth Ádám rendező érdemének tudom be, hogy felismerték: Petőfi első teljes életrajzi filmjének a magyar néphez kell szólnia, az állam vaskos millióiért nem lehet kísérletesdit játszani, tetszik, nem tetszik, igenis egy hagyományos filmstruktúrában kell gondolkodniuk. Sőt, azt merném mondani, bármily rettenetesen hangozzék is ez esztétikusi füleknek, hogy egy ilyen sorozatnak bizonyos értelemben ismeretterjesztő küldetést is vállalnia kell.
Az ilyen célkitűzés természetesen eleve magában hordta az illusztratív ábrázolás veszedelmét, erről egy szaklapban fölösleges is értekezni. S még mindig csak a formánál tartunk, holott a tárgy igazi nehézségét a mondandó képezi, már amennyiben kitartunk a mellett, hogy egy filmnek lehetőleg alapeszmével is illik rendelkeznie. Petőfi élete és műve (az első legalább annyira, mint a második) a forradalmiság legtisztább „modellje” a világirodalomban. Mit lehet ezzel kezdeni – ma? Amikor a felnövekvő és felnőtt nemzedékeket vezérlő sok eszme közül épp az az egy gondolat hiányzik, mely a költőt a csataterekre ragadta? Tízegynéhány év óta több illetékes és jeles teoretikus nyilatkozott már a korszerű forradalmiság problémáiról (illetéktelenül magam is belekotyogtam e vitába), de hogy foglaljon állást ilyen bonyolult ügyekben egy életrajzi film? Sugallja azt, hogy íme, „az életpélda”, tessék követni? Vagy utalja vissza a mintát a történelembe?
A Népszabadság csípős karikatúrát közölt a filmről: miközben Levelesek a sorozatot figyelik, a költő bekeretezett képe lezuhan a falról, s a földön darabokra törik... Itt a mondandó világos: Petőfinek nem tetszene tévébeli ábrázoltatása. Nem bírálni akarom ezt a karikatúrát, annál is kevésbé, mert komikus dolog a humorra véresen komoly, teoretikus eligazítással válaszolni. Én csupán kételyeimet szeretném kifejezni, attól tartok ugyanis, hogy Petőfi képe már réges-régen leesett Levelesek faláról. Mondjuk, akkor, amikor Levelesek képernyője a perzsa császár ünnepélyes magyarországi fogadtatását sugározta... Vagy amikor Petőfi megnézhette kedvenc francia forradalmának tévés feldolgozásait... Az is lehet, hogy költőnk már a magyar televízió legelső adásainak valamelyike alatt levetette magát a falról...
Nem maradva meg a tévénél, tovább erőltetem képzeletemet: látom a szabadság költőjét, amint megelevenedik a Szabadság téri komplexum fémdobozaiból, s kilép a tévé előtti parkba, felméri a panorámát, s amennyiben a kocsiforgatagban senki sem üti el, vesz magának néhány sajtóterméket, Népszabadságot, Új Tükröt, s hogy századunk művészetében képezze magát, egy Filmvilágot is... Nos, ő aki egy tévéfilmtől lehullott a falról, elégedett lenne-e újságainkkal? Õ, az elvek és eszmék hajthatatlan maximalistája mit mondana rólunk, kik gyakran az elveket idomító valóság lehetőségeinek minimumát célozzuk be magunknak?
Nem szeretnék messze kerülni a filmtől. Csak jelezni akartam, hogy a korszerű „mondandó” megközelítésének mérlegelésében a gúnyolódással nem sokra megyünk. Természetesen ki lehet mondani, hogy a film nem állítja elénk a „követendő*” életpéldát, nem méltó Petőfihez, de ennek az igényességnek csak akkor van kellő erkölcsi fedezete, ha az egész magyar életet ugyanilyen könyörtelenül ítéljük meg. Amennyiben pedig mindennapi tetteinkben egy ilyen totális számonkérés petőfis szenvedélye nem lobog fel, ennek okait vizsgálva a film méltányosabb értékeléséhez is eljutunk.
Egyenesen szólva: ha a film alkotóinak fő energiái az életrajza tények felidézésére összpontosultak, s hangsúlyozottan időszerű „üzenetet” a néző nem kap, ebben az egész magyar szellemi élet bizonyos tájékozódási zavara is megmutatkozik. Az ugyanis, hogy ellentmondás feszül a mintegy hivatalosan is megkívánt forradalmiság és a valóság tényleges szükségletei-lehetőségei között. Márpedig az ellentmondás feloldása aligha lehet egy filmsorozat dolga.
Akár igazam van, akár nincs, e hosszas, bár így is vázlatos fejtegetés után talán érthető lesz, hogy én miért vagyok megértőbb a film iránt, mint több más kollégám. Ok általában úgy látják, hogy az életrajz mindenben megfelel a tényeknek – sőt akadt kritikus, aki egyedülálló filológiai pontosságot észlelt e filmes életrajzban –, de hiányolják a drámát, az időszerű gondolatot stb. Én eleve nem áhítoztam nagy drámai élményekre, viszont szívesebben láttam volna egy még tényszerűbb, ha tetszik, még hitelesebb s ennek érdekében a mostaninál lényegesen hosszabb és részletezőbb életrajzot.
Ha pedig a jelenlegi keretek között kellett maradni, a hat részt – ebben aligha vitatható a kritikusok nézete – jobban lehetett volna egy-egy fordulat köré sűríteni.
A Horthy-idők filmes és egyéb Petőfi-ábrázolásaiban (Illyés remekének kivételével, egy színpadias hazafiaskodás kifejezhette a szándékolt eszmei irányzatosságot. Később Révai személyesen gondoskodott arról – az eredeti forgatókönyv ellenében is –, hogy a Feltámadott a tenger egy eszményített, aktualizáló negyvennyolcat mutasson föl. A mi korúak reformos viszonyai között egy hiteles biográfia adhat fogódzót a nézőnek ahhoz, hogy levonja a saját következtetéseit egy mintaforradalmár életéből.
Itt kell elárulnom, hogy alkalmam volt a Petőfi-sorozat forgatókönyvének egy korai változatát elolvasnom. A könyv végleges kimunkálásában természetesen nem vettem részt, egyetlen forgatást sem láttam, csak a kész eredményt. Ez utóbbit viszont kétszer is: először – részben – a képernyőnél nagyobb filmvásznon és végig színesben, másodszor fekete-fehérben. Zavartan vallom be, hogy elégedettségem az első megnézéskor volt erősebb, s ez nyilván annak is köszönhető, hogy egy érdeklődésemtől távoleső filmet nem számítva, most láttam először színes tévéjátékot. Egy kissé túl csicsásnak látszott így mind az akkori Magyarország, mind a Petrovics család kiszínezett képe, de a jelenetek többségének mégis – elnézést a szakmaiatlan kifejezésért – szépség-pluszt adtak a színek: a költő országúti vándorlásai során láttatott táj, egy-egy nevezetes életrajzi szcéna Sik Igor képi megfogalmazásában valósággal „festményként” ivódott be emlékezetembe.
Restellnem kell, hogy a filmet ilyen szempontból figyelemre sem méltató igényes kritikától eltérően magam ilyen igénytelen vagyok, de számomra felejthetetlen marad például a debreceni gyakorlótér, ahol az oktató altiszt elmagyarázza, miként szúrják le a kozákok nyeregből a gyalogos menekülőt. A sorozat ispánkúti záróképe a maga befejezetlenségében épp ezért kelt döbbenetes hatást, mert a néző vissza tud kapcsolni erre a debreceni próbára, melynek során Petőfi mintegy előre láthatta a saját sorsát Fekete-fehérben, s másodszorra kevésbé hatottak az ilyen képek, de ez törvényszerű – egészen kivételes remekműnek (vagy förgetegesen szórakoztató bolondságnak) kell lennie annak a filmnek, mely „ismétlésben” is leköti az embert.
E tekintetben csak egy kivételről adhatok számot: Józsa Imre Petőfije fekete-fehérben még inkább meggyőzött arról, hogy a rendező jól választott, s jól érzékelte a költő alakját. Amennyire kérdésesnek éreztem, hogy a pendelyes kis Petrovicsot egy gyönyörű cigánygyerekkel képviseltették, s még a kamasz költő megidézője is túlságosan, szabályosan szép fiú volt, Józsa Petőfije külsőleg közel állt a ránk maradt ábrázolásokhoz, sőt – az eszményítés árnyalatnyi maradványai ellenére – a kortársi vallomásokból és a művekből levonható Petőfi-karakterológia követelményeihez is. S ami nem kevésbé fontos, fiatal volt. Amíg a Feltámadott a tenger költője már csak azért sem kelthetett illúziót, mert egy Petrovics István szerepére való, negyven esztendős színész alakította, itt valóban a majdnem kamasz zsenit láttuk, aminek ez esetben aligha szükséges az elvi jelentőségét taglalni. Hogy megjelenésével Józsa hőse nem keltette egy lángész benyomását? Lehet. De az igazi Petőfi sem a külsejével jelezte zsenijét, hanem műveivel és tetteivel.
A játékerő és a hiteles maszkok tekintetében minden főbb szereplő dicsérhető, Szersén Gyula és Molnár Piroska kettőse éppúgy, mint a jobban ismert történelmi alakok életrekeltői – a film által fölöslegesen „megbírált” és túl merevnek mutatott Júliát (Kovács Nóra) kivéve. Győry Emil és Lukács Sándor személyében egy Széchenyi–Kossuth dráma eszményi főszereplői vannak kéznél pillanatnyilag – már csak a mű hiányzik hozzájuk.
Mivel a legtöbb kritikus elégedett volt a film filológiai hátterével, nem szeretném kiábrándítani őket. Mégis, hadd válasszam ketté a kérdést: az elvieket tekintve a forgatókönyv és a rendezés egész szemléletében örvendetesen felismerhető a legutóbbi évtizedek irodalomtudományi fejlődése. Teljes filológiai hitelességéről azonban nincs értelme beszélni, ilyesmit egyébként kívánni sem lehetne.
A bibliográfiai és történeti tények egy része nyilván puszta elnézésből keveredett meg, akár a könyvben, akár a rendezés során vagy a vágóasztalon (ez utóbbira lásd a költő első katonáskodásának képeit). Máskor tudatos, de vitatható dramaturgiai megfontolásból módosultak dolgok, így például Petőfi már 44 tavaszán Dunavecsén – egy két évvel később írott vers szavaival – olyan forradalmi szónoklatot tart, ami eszmei fejlődésébe semmiképpen nem illeszthető be. Mint „ténymániákusnak”, talán elhihetik nekem a t. olvasók, hogy tudnék még e tárgyban értekezni, de legyen elég egy példát részleteznem – Széchenyi menekülésének képeit. A film szerint a grófot akkor viszik Döblingbe, amikor Kossuth már elindult Debrecenbe – a történelem ilyen felforgatásának semmiféle eszmei vagy művészi okát nem látom. De amikor a hintóból kiugrott gróf fiának nevezi Petőfit, ezt a tények művészileg indokolt módosításának tudom felfogni – a döblingi időszakból ideemelt mondat összefogja a reformer gróf és a forradalmár költő pályáját. Ráadásul a „fiam”-ra szépen rímel később Bem „mon fils”-e – az ilyen összekapcsolódásokban gazdag a film, mármint annak, aki észre akarja venni őket.
Ugyanígy, sőt még kifejezőbben össze lehetett volna kötni Petőfi és Kossuth életútját, mely a valóságban egy fontos debreceni tárgyalás során érdemlegesen találkozott is.
Tehát itt sem a fikció erőltetése használt volna, mint az egyik kritika javasolta, hanem a valóság összefüggéseinek mélyebb megragadása.
No de nem az a dolgom, hogy vitatkozzam kollégáimmal. Ha nekem jobban tetszett a film, mint nekik, ennek nyilván az az oka, hogy én sajátos nézőként ültem le a képernyő elé – munkaköri kötelmeim másfél évtizeden át Petőfi biográfiájának tanulmányozgatását írták elő, s ezért belőlem egy Tarczy vagy Heydte néhány pillanatra felbukkanó mellékfigurája is érdeklődést tudott kiváltani, s ha viszont mások unatkoztak a filmen, ezen utólag semmiféle vita nem változtat. Mint ahogy egy rosszul sikerült randevút sem lehet magyarázatokkal gyönyör-élménnyé átminősíteni.
De ha én nem vagyok „normális néző”, bizonyos értelemben a tévékritikusok sem azok. S mivel elsősorban nem nekünk készült a film. a végső mérlegelésnél illik figyelembe venni, hogy mit mondtak a milliók.
*
A fenti írás leadásakor értesülhettünk az első két rész „nézettségi” adatairól: a Tömegkommunikációs Központ felmérése szerint a sorozat nyitányára és második darabjára a nézők 57, illetve 55 százaléka volt kíváncsi. Ez jó négy és fél millió nézőnek felel meg. Nyolcvan, illetve nyolcvankét százalékuknak tetszett a film.
Mit mondjunk erre? Természetesen el lehet utasítani magát a felmérést, nekem azonban nincs kellő alapom erre. Azt is ki szabad jelenteni, hogy három és fél milliónál több ember tetszése nem jelent semmit. S fordítva, a kritikusokkal szemben a közönséghez lehet fellebbezni.
A leghasznosabb talán mégis az volna, ha az alkotók higgadtan elemeznék a kritikusi véleményeket, a tévébírálók pedig megkérdeznék maguktól, hogy időnként nem kerülnek-e túl messze a nézők millióitól.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 921 átlag: 5.48 |
 |
|
