A rózsaszínű Párduc eseteBoros István
„Biztos vagyok benne, hogy a filmek, amelyeket tíz éven át készítettem, semmivé lesznek. A jövő múzeumaiban egy csomó jól megőrzött fekete-fehér film lesz, a mi időnkből azonban semmi...”
(Nestor Almendros)
Piros mezőn, rózsaszín egek alatt
Kezemben az amerikai Variety filmes szaklap és úgy falom az OLD PIX DON’T DIE, THEY FADE AWAY című cikkét, mintha Stanislaw Lem írta volna. A cikk (amelyből rövid kivonat jelent meg a Filmvilág 1981 2. számában) arról számol be, hogy a régi film nem hal meg azonnali gyors halállal; rosszabb véget ér: hosszú szenvedéssel, kínok között egyszercsak eltűnik, mint a kámfor. És hirtelen Fellini Rómája jut eszembe.
A kazamaták eddig még emberi szem által sohasem látott hatalmas színes freskóiból, pannóiból, amelyek elzárt magányban vészelték át a történelem évszázados viharait, hirtelen érintkezve a XX. század mételyes levegőjével, a környezetszennyezők mérges gőzeivel és gázaival, pillanatok alatt, a felfedezők szeme előtt vált megfoghatatlan látomás, fixálhatatlan köd, részeg emlék…
Akkor nyilván még Fellini sem sejtette, hogy ezzel a képsorral saját filmjeinek pusztulását is megjövendölte.
A Variety cikke arról tudósít: a nemzetközi filmszövetség Martin Scorsese petíciója alapján beadványnyal fordult az Eastman Kodak of Rochester, N. Y. vállalathoz, hogy fejlesszék tovább a színesfilmek gyártásának körülményeit, hogy a gyár tárolja megfelelő körülmények között a negatív filmanyagot és a pozitív kópiákat, valamint a színek minőségének megőrzését biztosító intézkedéseket alapvető szerződési követelményként foglalják írásba, hogy a XX. század filmöröksége ne halványuljon el. A beadvány szerint a halványulás oka: a rossz tárolás, a raiktárhelyiségek helytelen használata, a filmek készítésénél a kiegészítő műtermek elégtelen körülményei. Scorsese-t több száz rendező, színész, kritikus és producer támogatja harcában, miután hatévi kemény munkával sikerült bizonyítékokkal alátámasztania sejtését, majd állítását. Az első bizonyíték Luchino Visconti A Párduc című filmje, amelyben a párduc rózsaszínű lett.
Az alapprobléma tehát az, hogy a színes filmnél a három alapszín eddigi harmonikus aránya megbomlik, bizonyos folyamatok eredményeként egyik vagy másik túlsúlyba kerül, ami végül is a halványuláshoz, a színek fakulásához vezet. A gond sajnos az, hogy ez nemcsak szobahőmérsékleten tárolt kópiák esetében következik be, de a sötétben tartott eredeti negatívnál is. A fő követelés tehát az Eastman Kodakkal szemben, hogy készítsen olyan nyersanyagot, amely ugyanúgy megőrzi színeit, mint a Technicolor eljárással készült háromszínnyomásos színesfilm.
„Észrevettem – nyilatkozta Scorsese –. hogy néhány film, amelyekről azt hittem, tönkrement kópiák, valójában vadonatújak voltak, amelyeket azonban elhalványuló negatívról készítettek.”
A Variety tudósítása szerint a halványuló filmek között olyan alkotások találhatók, mint például: Az ifjúság édes madara, a Pokol kapuja, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, Az öreg halász és a tenger, az Oklahoma, a Tom Jones, a Kleopátra.
Jack Tilmany, a San Franciscó-i Gateway mozi tulajdonosa így nyilatkozott: „Most vetítjük a Tom Jonest, amely az Akadémiai Díj 1963-as kitüntetettje. Az élénk zöldek, amelyek a csodálatosan fényképezett filmnek oly fontos részét alkották. már csak emlékezetünkben élnek. Az egész olyan vörös lett, mint egy tűzoltóautó. Tom Jones most piros mezőn vágtat, rózsaszín egek alatt. Köszönjük neked, Eastman Kodak.” Tehát: pusztul a színesfilm? Pusztul az emberiség kulturális örökségének egy darabja, a leglátványosabb része? Nehéz elgondolni, mi történik, ha a színesfilmek valóban elpusztulnak. Ha mondjuk az utókor nem láthatja a Háború és békéi ha a Tom Jonesról csak egy-két kritika, emlékezés marad fönn. Ha senkinek sem lesz tudomása arról, milyen is volt valójában – mondjuk – a Fényes szelek, a Szindbád, s szinte valamennyi, az elmúlt évtizedben készült magyar (és külföldi) színesfilm. Olyan ez, mintha egy vad és falánk könyvmoly pusztítana a könyvtárakban, amely az ismert és hatásos vegyi anyagokra, mérgekre immunis, s ez a moly fölzabálja a világ könyvtárait, otthoni könyvtárunk minden darabját, s csak egy-egy oldalt, borítólapot vagy könyvnek a gerincét hagyná meg az utókornak. Ha ez a szörny fölzabálná a festményeket, grafikákat, elporlasztaná a hanglemezeket. Képtelenség mindez? Ki tudja? Hiszen a film esetében a világ legjobb és legmodernebbnek tartott technikája fordul önmaga ellen, s ez a TECHNIKA, miként az öngyilkos, saját életét oltja ki. Ugyanolyan képtelenségnek tetszik ez, minthogy a tudomány végtelen variációs lehetőségei szerint a neutronbomba gyógyítsa a rákot.
Scorsese és az archív szakemberek szerint a Kodak felelőssége egyértelmű. A gyár átmeneti filmraktárt készített, ahol eladás előtt a filmeket tárolták és a veszélyeztetett negatívokat, másolatokat nem helyezték akkor hideg tárolási rendszerbe; így a teljes archívumra a megsemmisülés vár.
Készült a Variety számára egy nemhivatalos (?!.) táblázat is, amelynek tanúsága szerint a színesfilm három alapszínének egyike hat esztendő, esetleg még rövidebb idő alatt, mintegy tíz százalékot veszít szín-helyességéből, úgynevezett denzitásából.
A Kodak sajtófőnöke: Henry Kaska szerint ezt a csökkenést a néző gyakorlatilag nem érzékelheti a moziban, mivel 40 százalékos denzitás-csökkenésnél még mindig elfogadható a kép.
A követelések nyomán 1980. július 14-én Rochesterben találkoztak az érintett felek. A beadvány szerzői követelik, hogy a gyár megbízható információkat tegyen közzé filmjeiről; készítsenek egyenrangú nyersanyagot a Technicoloréval; folytassanak kutatásokat és fejlesszenek ki egy olyan filmnyersanyagot, amely megegyezik az E6 Ektachrome minőségével.
A vita persze egyre élesebb lett, hiszen nem filléres dolgokról folyik az alkudozás. Henry Kaska szerint a gyár filmjei már régen elérték az E6 minőségét. A szenvedélyek igazán akkor csapnak magasra, amikor követendő példaként a Technicolort állítják a Kodak elé, ugyanis az 1930-as években készült első színesfilm, mint például Rouben Mamoulian Becky Sharpja ma is élvezhető, nem vesztette el a színét.
A producerek és a szakemberek követelése szerint tovább kell fejleszteni a hidegtárolás körülményeit, mert különben a másolatok bíbor-mályvaszínűek lesznek. A halványulás megakadályozásának érdekében alkalmazzák a szétválasztásos módszert, vagyis a negatív három emulzió rétegének megfelelően készítsenek három különálló fekete-fehér kópiát, amelyek összemontírozásával újra előállítható a színesfilm.
Az eljárásnak „csak” az a szépséghibája, hogy a költségek filmenként elérik a 15–30 ezer dollárt, s hogy melyik filmet mentik meg ezzel a módszerrel, melyik válhat halhatatlanná, azt a forgalmazói érdek, kedv, ízlés és önkény fogja eldönteni.
A kedélyeket természetesen tovább borzolja az a körülmény, hogy a szakemberek körében egyértelműen elismert: ma az Eastman Kodak gyártja a világ legjobb és legkorszerűbb nyersanyagát A Kodak egyeduralma 1950 óta töretlen, amikor is a Warnercolort és a Fox DeLuxe Colort megvásárolva új kémiai eljárással készülhettek filmjei. Monopóliuma azért is alakulhatott ki, mert nyersanyagának terjeszthetősége és előnyei olcsóbbá tették a filmkészítést.
A helyzet fonákságára jellemző, hogy a világon a legtöbb országban Eastman Kodak nyersanyaggal dolgoznak. Viszont a Kínai Népköztársaság 1970-ben megvásárolta a Technicolor eljárását – nem tudni, milyen megfontolásból –; és a politikusok sárga veszedelemmel való fenyegetése után a Variety most joggal fenyegetheti a filmszakmát, hogy az utókor számára kizárólag a kínai filmgyártás „forradalmi”, maoista korszakának filmjei maradnak fenn az elmúlt évtizedek világfilmterméséből.
Magyarországon a 60-as évek közepétől kezdve egységes volt abban a szakma, hogy filmjeinket – művészi, kultúrhistóriai, esztétikai szempontok miatt is – a legjobb minőségű nyersanyagra kell készíteni. Egyetlen lehetőség állt előttünk, a legjobb lehetőség: Eastman Kodak nyersfilmet vásárolni. Mivel tehát hazánk filmgyártása jó másfél évtizede a világ legjobb technikai színvonalú nyersanyagával dolgozik, érdemes körülnézni idehaza: a fakulás, akár a rák, miként okozza a magyar színesfilmek halálát.
A művészetek történetében, hogy mi marad fenn az utókor számára letűnt századok alkotásaiból, az sok esetben a véletlen műve. Elképzelhető: Leonardo. Raffaello inkább modern korunk halhatatlanja, és meglehet, olyan művészek alkotásai pusztultak el tüzekben, háborúkban vagy a színek évezredes fakulásában, akiknek művei talán jobbak, értékesebbek voltak.
A kérészéletű kémia
A Magyar Filmlaboratórium Vállalat igazgatója: Dobrányi Géza. Elébe tettem a Variety cikkének nyersfordítását, és amikor belefutott az első sorokba, máris ölébe ejtette a papírlapokat:
– A fekete-fehér film sem örök. Minőségének 99 százalékos csökkenése mintegy 40 esztendő alatt következik be.
– És mi történik a színesfilmmel?
– Optimális feltételek között 15 évig tárolható.
– Mi ennek az oka? – csodálkozom – hiszem tucatjával játszanak húsz éve készült filmeket a mozikban.
– A filmek ezüstje időtálló lenne, de ezt zselatin emulzióba ágyazzák bele, s az rövid idő múlva pusztulni kezd.
Még halványan emlékszem gimnáziumi kémia-tanulmányaimra.
– A fehérjetartalom miatt?
– Igen, a zselatin fehérjéje előbb-utóbb lebomlik, így fizikai és kémiai reakciók játszódnak le.
– És ezt nem lehet megakadályozni?
– A gyárak a színállóságban, egyéb fotográfiai mutatóikban csak öt százalékot tudnak előrelépni – tárja szét a karját. – A fakulás jelensége egyébként nem új dolog: amikor az 50-es években Gevaert filmre dolgoztunk, a fakulás már a filmforgalmazás idején jelentkezett.
– De Scorsese-ék visszasírják a régi eljárást. Egyáltalán mi a különbség a Technicolor és az Eastman Kodak között?
– A színesfilmnél három alapszínre van szükség: a sárgára, a bíborra, a zöldeskékre. Chemicolor filmeknél, tehát az Eastman Kodak esetében is, ez a három színkivonat az előhívás alatt képződik, ahol az érzékenység hordozója az ezüst só. A Technicolor egyébként Eastman Color negatívra készíti felvételeit, és amikor a saját színes pozitívre dolgoznak, akkor gyakorlatilag a színes negatívról. a nyomdatechnikával azonos színnyomó filmet készítenek. Háromféle pozitív készül, amelyek egyenként tartalmazzák a sárga, a bíbor, a zöldeskék színkivonatot. Speciális előhívás után zselatinból mintegy nyomdai klisét készítenek, amelyet külön-külön festékeznek meg, majd blank-filmre nyomnak át, amelyen már rajta van az ezüsthang.
– Ez bonyolultabb eljárásnak tetszik, mégis mitől nagyobb a színállósága?
– Szemben a Chemicolor eljárással, itt már olyan festékeket alkalmazhatnak, amelyekből, a színállóság tekintetében is, már óriási a választék.
– Teljesen logikusnak látszik ezek után, hogy készüljenek ezzel az eljárással a színesfilmek.
– A gépi berendezés rendkívüli precizitást igényel. A kopírozó és másológépek rendkívül drágák, alkalmazásuk csak magas kópiaszámnál fizetődik ki. A hazai tíz kópia készítése esetén óriási lenne a ráfizetés.
Amikor az újságcikk olvasásában Dobrányi Géza odáig jut, hogy a Kodak gyártson a Technicolornak megfelelő színállóságú filmet, csak úgy mellékesen megjegyzi:
– A Kodak őszintén elismeri, hogy filmjei színállósága korlátozott, de a megfelelő raktározási körülményekkel növelhető azoknak élettartama.
– Milyen előírásokat kell betartani?
– Előhívott filmnél 15–18 °C hőmérsékletű és 35–10 százalékos relatív páratartalmú raktár szükséges.
– S ez biztosított idehaza?
– A laborban és az archívumban igen – mondja határozottan.
– És az USA-ban?
– A szakma szeretne mindent a gyártó cégek számlájára írni...
Ha ilyen rideg a valóság, akkor túl sok jóra nem is számíthat a filmkultúráért és filmörökségért aggódó mozilátogató.
– A kémiában még nem fedeztek föl olyan színezéket, amelyik a Technicolor pozitívvel színállóság tekintetében fölvehetne a versenyt, és a felvételhez szükséges érzékenység mellett biztosítaná a megfelelő színkivonatok kialakulását Szerintem – folytatja, egyáltalán nem csalódott hangon Dobrányi Géza – jelen körülmények között nincs is sok kilátás arra, hogy ebben a rendszerezésben változás történjék. Tökéletes színállóságú színezék szerintem nem létezik, de ha biztosítják az előírt feltételeket, akkor növelhető a filmek élettartama.
Hát igen: az előírt rendszabályok?! Utólag lehetetlen már ellenőrizni, hogy mennyire tartották be az előírásokat. De az tény, hogy a színesfilm három ősellensége: a magas nedvességtartalom, a hő és az ultraibolyasugárzás harmadára csökkentheti a film életképességét. Azután mintha megérezné Dobrányi, hogy mit is akarok kérdezni, önmaga adja meg a választ a gondolatmenet utolsó kérdésére:
– A fakulást gyakran ellenőrizzük. Tudjuk, hogy létezik, tisztában vagyunk azzal, hogy mi váltja ki, éppen ezért nem is vagyunk különösképpen megdöbbenve.
Az elspórolt bunker
A filmlabor épületcsoportjától egy buszmegállónyira van a filmarchívum. Dr. Molnár István a vezetője. Az archívum itteni körülményein, a munkatársak tevékenységén múlott és múlik, hogy milyen állapotban vannak a magyar filmtörténelem darabjai, mivel ezek a körülmények hosszú távra eldönthetik a magyar színesfilm-gyártás és művészet jövőjét.
– Nyolc-tíz esztendővel ezelőtt, amikor ez az archívum épült, az volt a terv, hogy a legmodernebb bunker-rendszerű raktár épüljön itt föl. Sajnos, ez anyagi okok miatt nem valósult meg – mondja.
– Hogyan tudják így a filmeket tárolni?
– A színes anyagok raktározása megoldatlan. Nem tudjuk biztosítani azokat a paramétereket, amelyeket a színesfilmek tárolása követelne a színhelyesség megőrzésében. Az előírt mínusz 4, mínusz 8 C-fok közötti hőmérséklet és a 25–30 százalékos relatív légnedvesség ez idő szerint nincs biztosítva. Klimatízált raktárakban együtt tároljuk a fekete-fehér és a színes negatívokat, pozitívokat Ezekben a helyiségekben a hőmérséklet 15–16 fok, a légnedvesség pedig 50–60 százalékos.
– És ez így megfelelő volna? – tamáskodom.
– Ez jelenleg elfogadott tárolási forma – mentegetőzik az archívum vezetője, aztán nagy levegővel hozzáteszi: – Jó, hogy ez a probléma most fölvetődött, feltétlenül kell erről a nyilvánosság előtt beszélnünk.
– Beszéljünk tehát az elszíneződésről.
– A Ludas Matyi és a Föltámadott a tenger című filmek negatívja teljesen elszíneződött.
– De akkor még Gevaert nyersanyagot használtak.
– Ezek a filmek Agfacolorra készültek.
– S mi a helyzet a 10–15 éve forgatott filmekkel?
– Nem tudom megmondani.
– Mégis?
– Ha a MOKÉP holnap föl akarná újítani a 15 éve készült Kőszívű ember fiait, most nem tudnám megmondani, milyen mértékű elváltozás lenne tapasztalható.
– Ez kinek volna a feladata?
– A laboratóriumé.
– De hát a filmet itt tárolják!
– Igen, de a mi feladatunk csak a megőrzés. Részletesebb információt a labor adhat Mi az őrizeten, az anyagvédelmen, és a minimális tárolási feltételek biztosításán kívül nem tudunk mást nyújtani, erre technikailag sem lennénk képesek.
(A távlati elképzelések szerint a már meglevő raktár tetejére új szintet szeretne építtetni az archívum. Ott már ki lehetne alakítani egy olyan hűthető helyiséget, ahol megfelelő biztonsággal volna tárolható a színes negatív. Sajnos, az eddigi tapasztalatok azonban azt bizonyítják, hogy ezek a félmegoldások sohasem vezettek igazán eredményre.)
S mintha lelkiismeret-furdalása volna Molnár Istvánnak, rezignáltán folytatja:
– Szerintem a jelenleginél sokkal többet kellene tenni a színesfilmekért. Csakhát a mai gazdasági helyzetben erre nincs sok remény. Újra fáziseltolódás tapasztalható a szükséglet és felismerés között, mint ahogy annak idején ugyanilyen fáziseltolódás volt, mikor az archívumokat kellett megszervezni.
Sajnos, így van, hiszen a kultúra befektetései nem mérhetők forintos nyereséggel. Egy modern filmraktár, s minden ehhez hasonló improduktív beruházás eszmeileg is csak nagyon-nagyon hosszú távon téríti meg a befektetett összeget; pusztán közgazdasági szempontból nézve pedig: talán sohasem!
Hozzá kell mindehhez tenni, hogy a tárolás elégtelen körülményei mellett a színhelyesség csökkenésének van még egy oka: nevezetesen, az exponált Eastman Kodak filmről, anyagi okok miatt nem Kodak, hanem Orwo pozitív kópia készül, ami már önmagában is színromlást eredményez.
A lehangoló helyzetkép ismertetése után azonban Molnár István nagyon is használhatónak látszó ötletét mondja el:
– A televízió is egyre több színesfilmet készít, velük összefogva létre lehetne hozni egy korszerű film-raktárt, hiszen a tévék politikai helyzetükből adódóan mindig is a kormányok közvetlen befolyása alatt állnak, jóformán minden anyagi támogatást megkapnak, míg a film sohasem volt ennyire közvetlenül támogatott anyagilag.
Ez az út bizonyára járható volna, de mikor jutunk el egyszer arra a pontra, hogy értékeinkre maradéktalanul vigyázzunk: mintegy előregondolva a jövőre, naponta cselekedve mentsük értékeinket? önszántunkból, s nem az idő sürgető fenyegetésével a hátunkban. Amikor kényelmesen, kutatgatva kísérletezhetnénk a konzerválás módjaival.
Kék papír 53-ból
Barna Tamás, a MAFILM igazgatóhelyettese, noha állandó időhiánnyal küszködik, most mégis készséges, hiszen a gyár egyik alapvető problémájáról beszélgetünk: fennmaradnak-e magyar színesfilmek? Nem dolgoznak-e szinte fölöslegesen, nem ölnek-e a megsemmisülésbe milliókat?
– Az eddigi tudomásunk szerint az eredeti negatív 15 évig kopírozható. Amit konkrétan a denzitás-csökkenésről tudok mondani – gondolkodik el –, az az, hogy az 50-es évek színes filmjei, amelyek Gevaert és Agfa negatívokra készültek, jóformán már nem léteznek.
–A filmgyár nem is próbálta meg fölvenni a küzdelmet a filmek rohamos enyészete ellen?
– Még 1953-ban festékállósági vizsgálatokat végeztem a Textilipari Kutató Intézetben. Siralmas megállapításokra jutottam. Az iskolákban használt kék borítópapír fényálló-sági együtthatója 1,5 volt, míg a Kodaké 2,5, és egy kitűnő angol textilé 7.
Nem is kell tovább kommentálni ezeket az adatokat, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy mindegyik paraméter mást és mást jelent: eltérő körülményeket, lehetőségeket és technikát.
Mégis nem hagy nyugodni a gondolat: vajon a MAFILM végzett-e valamilyen vizsgálatot elkészült filmjeiről, hogy legalább gyáron belül tudják, hogyan vészelték át azok az idő múlását?
– Nem vizsgáltuk filmjeinket az utóbbi 10–15 évben, de rendszeresen informálódtunk a labornál, és én arról még nem hallottam, hogy egy modem színesfilm itthon elhalványult volna.
(Azért nem árt itt megjegyezni, ha alaposan megvizsgálnák a raktárak filmkészletét, talán nem volna ilyen nyugodt a szakma. Egyszerűen – átlagot véve alapul – senki sem tud erről a gondról, hiszen sohasem vizsgálták a színhelyesség csökkenését. Tulajdonképpen ez nem is az ő hibájuk, hiszen hisznek a pillanatnyilag legjobbként számontartott technikai eljárásnak, ami, úgy tetszik maga ellen fordítja vívmányait.)
– Mégis mit lehetne tenni?
– Bár „gazdaság-lélektani” szempontból az időpont nem túl kedvező, de meg kell menteni nemzeti értékeinket még akkor is, ha a filmgyártásban a napi létezéshez szükséges feltételek nehezen biztosíthatók. Szerintem létre kellene hozni a Művelődési Minisztérium vezetésével, valamennyi érintett intézmény részvételével egy bizottságot, amely azonnal kivizsgálná a helyzetet.
Magától értetődik a befejező kérdés: Scorsese-ék a kiegészítő műtermek elégtelen körülményeit is kiemelték a színesfilm halványulásának okai között. Vajon milyenek a MAFILM gyártási körülményei?
– Erre csak azt felelhetem – mondja Barna Tamás határozottan –, hogy saját érdekünkben, minden előírást betartunk. Amilyen gyorsan csak lehet, már küldjük az exponált negatívot a laborba. A többi tárolási feltétel nálunk adott Gyártási színvonalunk a szocialista országok között az első helyen áll, a nyugat-európai átlagos szintet is elértük már.
Az elenyészett Ludas Matyi
Az eddigiekből ki-ki saját vérmérséklete szerint vonhat le következtetéseket A technikai szakemberek azonban talán mégsem érezhetik át a művek rohamos megsemmisülésének tragédiáját annyira, ahogyan a művészek.
Illés György operatőr nevét, munkásságát minden mozibajáró ismeri. Félszáznál több filmet fényképezett; a Főiskolán az operatőr tanszak professzora. A filmgyár presszójában ültünk le beszélgetni; s bár témánk – számomra – elképesztő horderejű, ő megfontolt higgadtsággal fogalmaz:
– A színek fakulása ismert, eleven probléma. Köztudott, hogy 10– 15 éves távlatban abszolút használhatatlanná válnak a filmek. Olyan értékekre gondolok, mint a Ludas Matyi vagy az Erkel, amelyeknek ma már egyszerűen nincsen színes kópiája.
– És mi a helyzet a közelmúltban avagy a ma készülő filmekkel?
– Mi is tapasztaljuk – mondja egykedvűen –, a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy az Eastman Kodak rendkívül korszerű, de nem időtálló.
– Mégis, hogyan lehetnek az operatőrök és a rendezők ilyen nyugodtak? – kérdezem idegesen.
– Nem vagyunk nyugodtak, csak tehetetlenek – mondja szomorúan:
– Nekünk nincs lehetőségünk a változtatásra.
– Az egyedüli megoldás tehát a beletörődés?
– Nem. Jó volna, ha a Filmművész Szövetség csatlakozna Scorsese beadványához.
– Önnek személy szerint, konkrétan, milyen tapasztalatai vannak a színesfilmmel?
– Majdnem mindegyik munkámnál tapasztalható a fakulás. Megdöbbenve látjuk, hogy négy-öt-hat éves filmek mennyire rossz állapotban vannak, s egyre szembetűnőbbé válik a fakulás.
A higgadt-szkeptikus válaszok hallatán mégis meg kellett kérdeznem, milyen érzésekkel tölti el a gondolat, hogy filmjei egyszercsak – méghozzá nagyon rövid idő múlva – egyszerűen elenyésznek?
Illés György elgondolkozva simítja oldalra sárgás-őszes haját.
– Ez tragédia – dől hátra a fotelban. – Sokat beszélgettünk már a filmművészet azon jellegzetességéről, hogy a film a mának szól ugyan, a ma emberének, a ma emberéről, de meggyőződésem, hogy a filmművészetnek vannak olyan rangos alkotásai, amelyek 50–100 év múlva nagyon szépen, érvényesen beszélnének majd a mi korunkról az akkori embereknek. Ezért fáj a szívem, hogy ezek az alkotások majd nem lesznek elérhetőek az akkor élők számára...
Tíz világosító, öt világosító...
Beszélgetésünk során Illés György kitért egy látszólag technikai problémára. Szerinte az Eastman Kodak annyira színgazdag, hogy színvilága nem nagyon egyeztethető össze az Európában megszokott filmek hangulatával.
– Évek óta, mondhatni szándékosan lerontjuk a Kodak minőségét – mondta. – Megpróbáljuk úgy fényképezni filmjeinket, hogy az megfeleljen a magyar ízlésnek, a rendezői és dramaturgiai elképzelésnek.
Itt egy kicsit vissza kell kanyarodnunk a szakemberekkel folytatott beszélgetésekhez. A „színrontással” kapcsolatban így fogalmazott Doblányi Géza:
– A Kodak nyersanyag 21 Dines. Ha elbírná a 24 Dint, a gyár számára ez a legjobb propaganda lenne. A magyar operatőrök mégis 24 Dinre exponálnak. Így már eleve nem tökéletes minőségű a film. 21 Dinnél még ellenálló a színkivonat, ha viszont nem tartják be az előírásokat, ne csodálkozzunk azon, hogy a színhelyesség gyorsabban romlik majd.
Barna Tamás ugyanerről szólva, mintha az operatőröket „védte’’ volna:
– A nyersanyag érzékenysége 22– 24 Din. Különleges elővilágítással elérheti a 26 Dines érzékenység is. Arról nem beszélve, hogy ez gazdasági kérdés is. hiszen így kevesebb energiára van szükség és tíz világosító helyett csak ötnek a munkájára. Ami a labort illeti: azért hadakoznak, mert 24–26 Dines expozíciónál jobban kitűnnek a felületességek, azonnal megmutatkoznak a hanyagságok, és a magasabb fény-érzékenységű film kidolgozása nagyobb technikai fegyelmet igényel.
A szűz Kodak
Zsombolyai János egyike azoknak a magyar operatőröknek, akik mindent elkövettek azért, hogy a világ legmodernebb színes nyersanyagára dolgozhassanak. Mint az élharcosok egyikének véleményére feltétlenül igényt kell tartanunk ebben az egyre szövevényesebbé váló Kodak-sztoriban, amikor már a nyersanyag eredeti hibái és a magyar filmgyártás belső problémái annyira összekeveredtek, hogy talán nincs is ember, aki igazán tisztán láthatna az ügyben.
Beszélgetésünk eleinte futó kis interjúnak indult, de Zsombolyai egyre izgatottabb lett:
– Aggasztó a hír. Elkeserítő, hiszen mi hihetetlen energiával törekedünk arra, hogy minél szebb, különlegesebb képeket produkáljunk. Ehhez képest katasztrofális, hogy 10–15 év múlva semmi sem marad meg belőlük. Meg voltam győződve róla, hogy a Kodak-nyersanyag hosszú-hosszú évekig azonos minőségű marad.
Emlékei között kutatva Zsombolyai fölhozza példának, a Szeressétek Odor Emíliát című filmjét, amelyet néhány évvel ezelőtt levetített egy külföldinek. A film színei tragikusak voltak. A filmlaboratórium akkor elismerte, hogy az ő mulasztásukból a formalin-koncentráció csökkenése miatt következett be a kidolgozási hiba.
– Van ezen az eseten kívül más aggasztó tapasztalata?
– A Kodak 5247-es nyersanyaggal nincs.
– És egyébként?
– Az tény és való, hogy az anyagokat nem tárolják megfelelő körülmények között. A MAFILM-archívum egy átlagosan szellőztetett helyiség, amely télen hideg, nyáron hűvös, de az előírásoknak nem megfelelő. Ez alól kivétel a szűz Kodak-nyersanyagok tárolása, hiszen ez saját érdekünk, ezt tökéletesen megszerveztük.
– És ön miben reménykedik saját munkáinak jövőjét illetően?
– Nézze – mondja Zsombolyai és megdörzsöli a szemét – döbbenetes, hogy rengeteg pénzzel és energiával már létrehozott alkotások nagyhirtelen elenyésznek, nézhetetlenné fakulnak. Ismerve a hazai viszonyokat, ahol minden a spórolással kezdődik, mindent a pénzügyi helyzet határoz meg, igazán nem vagyok optimista... – majd hozzáteszi: – Elkeserítő a helyzet, mert ha Amerikában ilyen állapotok uralkodnak, akkor nem lehetek túlságosan optimista a mi helyzetünket illetően sem.
– Nem lehetne Scorsese beadványához csatlakozni?
– Inkább a magunk házatáján kellene körülnézni.
– A konklúzió?
– Pontosan utána kell nézni annak, hogy mi a helyzet idehaza. Az biztos, hogy sürgősen végignézem a saját régebben fotografált filmjeimet, mert elkeserítő lenne tudomásul venni, hogy az ember csak a pillanatnak dolgozott.
Ámen?
Ha tetszik, vehetjük úgy is, hogy bezárult a kör. Engem az egészben csak az lepett meg – lehet, naiv vagyok –, hogy igazán senki sem rendült meg a hír hallatára, mintha a szakma már eleve beletörődött volna a megváltoztathatatlanba.
A vihar még nem csendesedett le – legalábbis az Egyesült Államokban. A Kodaknál mintegy 2500 mérnök és technikus dolgozik – meglehet, ma már a megoldáson. Állítólag létezik egy mikroprocesszoros eljárás, amely a színesfilmet olyan számítógépes programra viszi át, amely geometriai jelekké alakítja a filmet, s így az emberi kultúra végezetéig megőrződhet. Az is természetes, hogy mindez ma még vagyonokba kerül, de remélhetőleg egyszerűbb módon, a már említett szeparációval és a raktározási feltételek maximális betartásával is megnyugtató eredményt lehet elérni.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a Variety az Egyesült Államokban jelenik meg, s innen Budapestről nehéz megítélni, hogy Scorsese-ék miért éppen most álltak elő a színek elhalványulásának problémájával, amikor ez többé-kevésbé már évekkel korábban is nyilvánvaló volt a szakemberek előtt. Nehéz megítélni azt is, hogy milyen üzleti érdekek állnak a cikk mögött, mint ahogyan azt sem tudjuk, milyen cégnek s az általa esetleg újonnan létrehozott technikának áll érdekében leszámolnia a Kodak-kal, illetve fölszámolni a Kodak egyeduralmát.
Megnyugtatónak látszik – bár ki tudja, lehet-e ezek után nyugalom – Henry Kaska nyilatkozata, mely szerint a Kodak már piacra dobott egy új, különleges, úgynevezett LF-szériát, amely 45 Fahrenheit foknál (plusz 7,2 C-fok) és alacsony légnedvességnél biztosítja, hogy NE SEMMISÜLJÖN MEG A HUSZADIK SZÁZAD SZÍNESFILM-ÖRÖKSÉGE.
E riport tehát – folytatódik?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 843 átlag: 5.54 |
 |
|
