Londoni beszélgetés Miloš FormannalAmerikai századfordulóHámori András
A tavalyi év végén forgatta Miloš Forman Londonban új filmjének belső felvételeit. A film Doctorow magyarul is megjelent Ragtime című művének sajátos adaptációja.
A Magyar Televízió munkatársai riportfilmet készítettek Miloš Formannal. Ennek szövegéből közlünk részleteket.
– Hogy szólítsam az interjú során?
– Milošnak.
– Mennyi ideig tartott, amíg a stáb megtanulta kiejteni a nevét?
– Istenem, hiszen még most sem tudják! Májlónak, Májlsznak, Milosznak szólítanak.
– Egy interjúban azt mondta: „A kritikusok egy új műtől azt várják, hogy tökéletesen új legyen. Ez lehetetlen. Az ember egész élete során ugyanazt a történetet meséli el újra és újra.” Mennyire igaz ez a Ragtime esetében?
– A film központi alakja Coalhouse Walker junior, a feketebőrű ragtimezongorista, a rendkívül jámbor és békés természetű ember, aki azonban egy súlyos megaláztatás elszenvedése következtében terrorista lázadóvá változik: az igazságért küzd, s ez a küzdelem halálával végződik. A Ragtime gyökerei egészen Kleistig nyúlnak, Kleist Kohlhaas Mihály című regényéig. Doctorow-t, a Ragtime íróját ez a mű inspirálta, ezenkívül persze felhasznált egy sereg történelmi tény és valóságos személyt. Rengeteg olyan figura van a könyvben, akik valóban éltek a századfordulón: Harry K. Thaw és Evelyn Nesbit, Stanford White, az építész. Emma Goldman, a híres anarchista. J. P. Morgan, Harry Houdini ... A regénybeli események tehát élő személyekhez kapcsolódnak, így alkotta meg Doctorow sajátos vízióját erről a korszakról. Valóságos tényekre alapozta saját történetét.
– Én inkább arra gondoltam, vajon a saját műveit tekintve menynyiben újramesélése ez a történet az ön régi történeteinek .. .
– Maga a történet tökéletesen új számomra. Engem soha nem érdekelt, soha nem foglalkoztatott különösebben ez az időszak. Még soha nem csináltam olyan filmet, amely a század elején játszódott volna Amerikában. A könyv szellemisége azonban korántsem új számomra, hiszen ebben sincs szó másról, mint az emberi önérzetről, az emberi büszkeségről. Ugyanúgy, mint a Fekete Péterben, a Száll a kakukkban, vagy a Hairben ...
– Hogyan kezd egy film készítésébe az Egyesült Államokban?
– Csehszlovákiában forgatókönyvíróként kezdtem, a FAMU (a Prágai Filmfőiskola) forgatókönyvírói szakára jártam. Mint forgatókönyvíró, vagy író mindig saját élettapasztalataimból merítettem. A legérzékenyebb és leggyümölcsözőbb élettapasztalatokat azonban fiatal korában szerezheti az ember, miközben felnő. Ekkor figyel legjobban az őt körülvevő világra, ekkor érik azok az alapvető benyomások, amelyek számára a legmeghatározóbbak lesznek. Így aztán könnyű volt számomra íróként dolgozni Csehszlovákiában, mert megvolt ez a fajta élettapasztalatom. Amerikában azonban ez nincs, nincsenek meg azok a források, amelyekből mint író meríthetnék. Ezért határoztam el első amerikai filmem után, hogy jobb, ha olyan könyvekhez, színdarabokhoz nyúlok, ahol már egy másik író megtette ugyanezt helyettem.
– Ez érthető, de miért használ fel mindig bestsellereket? Amióta az USA-ban dolgozik, csak bestsellerekből csinált filmet. Mint például a Száll a kakukk ...
– Nem, az nem volt kereskedelmi értelemben bestseller! Az a könyv úgynevezett underground siker volt és nagyon népszerű. Nem volt bestseller abban az értelemben, hogy húsz hétig szerepelt volna a New York Times bestseller-listáján ... Egyetemekben, college-okban olvasták. A Ragtime valóban szerepelt a bestseller-listán, a Hair valóban sikeres darab volt... de mindennek semmi köze a végső döntésemhez. Természetesen az, hogy egy könyv bestseller, nagyon sokat segít pénzügyi szempontból. Ha a Ragtime például bukás lett volna, biztos vagyok benne, hogy senkinek nem jutott volna eszébe, hogy 22 millió dollárt fektessen bele.
– És amikor megtetszett a Kakukk, a Hair vagy a Ragtime, hogyan kezdte el a munkát?
– Nos, a Hairt azóta akarom megcsinálni, amióta először láttam, a Száll a kakukkot producerek küldték nekem és ugyanez a helyzet a Ragtime-mal is. Hogy kezdem a munkát? Elolvasom, tetszik, elhatározom, hogy megcsinálom, megkeresem azt a forgatókönyvírót, akivel együtt fogok dolgozná, leülünk és elkezdjük írni a forgatókönyvet.
– Ezek szerint a leggyakoribb az, hogy egy producer küldi a témát?
– Igen, a Ragtime-ot például Dino de Laurentiis küldte. Forgatókönyvírót azonban én hozok magammal. Ennél a könyvnél például magával Doctorow-val kezdtük a munkát, de nem jöttünk ki egymással, ígg fölkértem Michael Wellert, akivel már együtt dolgoztam a Hairben.
– Beszéljünk a Ragtime-ról. Mit mond ez a film Kelet-Európának?
– Pontosan ugyanazt, mint a világ bármely más részének. Egy történet nem jelent mást Amerikában, Afrikában, Ázsiában vagy Ausztráliában sem. Utálom az ilyen típusú megkülönböztetést. Ez a történet az emberi büszkeségről szól és kész. A Ragtime arra is lehetőséget kínált, hogy ismét az engem mindig is érdeklő témával foglalkozhassak, hogy elmélyedhessek benne: a társadalom perifériáján élő, „marginális” emberek életének feszültségeit, reményeit ábrázoljam, azokét, akiket a társadalom ellök magától, s akik maguk sem akarnak beilleszkedni ebbe a társadalomba.
– Beszéljünk ugyanerről, de a színészek oldaláról. Szerepet adott az O’Brian házaspárnak és James Cagney-nek, akik kissé elfelejtett színészek még az USA-ban is.
– Cagney egyáltalán nem elfelejtett színész ... egyszerűen nyugalomba vonult, 1961-ben elhatározta, hogy nem csinál több filmet, azóta vagy százszor könyörögtek neki, hogy forgasson. Nekem egyszerűen szerencsém volt, mert ismertem és megtudtam, hogy épp akkor tanácsolták az orvosai, hogy vállaljon valami munkát...
– Tehát James Cagney és az O’Brian házaspár neve ugyanúgy, mint a ragtime-korszak, az amerikai közönség számára jelent valamit, visszahoz valamit abból az időből, amikor a Ragtime játszódik...
– Hát persze, nem is azért választottam ki őket, mert munkát akartam adni nekik, ez nem jótékonysági akció. Tökéletesen illenek a szerepükbe, és körülbelül ahhoz az időszakhoz is tartoznak, amikor a film játszódik. Ismerik azt a korszakot, éltek akkor...
– Pontosan erre gondoltam: Amerikában jelent valamit a megjelenésük, felidéznek valamit egy korszak levegőjéből. Kelet-Európában azonban alig ismerik őket, Cagney-nek például száz filmje közül alig egy-kettőt játszottak nálunk. A nevük, ugyanúgy, mint a történet, biztosan mást jelent Amerikában, biztosan mást a világ többi részén és egészen mást például nálunk ...
– Persze, megteremtik a századfordulós Amerika atmoszféráját, és ez nagyon jó.
– És a többi színész? Mióta ismeri őket? Egyszer azt mondta, csak olyan emberekkel, csak olyan színészekkel tud dolgozni, akiket ismer...
– Nem, most egészen más a helyzet. Amikor Csehszlovákiában csináltunk filmeket, és nem Prágában forgattunk, hanem párszáz kilométerrel arrébb, nagyon nehéz volt jó színészeket szerezni. Valamennyien színháziban dolgoztak Prágában, reggel próbára mentek, aztán rádiófelvételük volt, televízióztak, legfeljebb délután értek rá pár órára, este pedig játszottak. Ezért szívesebben dolgoztam amatőrökkel. Az Egyesült Államokban azonban tökéletesen más a helyzet, azok a színészek, akik a filmben szerepelnek, szabadok a forgatás teljes időszakára. Tehát nincs okom rá, hogy ne a hivatásosok közül válasszak, hiszen kitűnő színészek állnak rendelkezésemre.
– Ezek szerint ez az egyetlen oka annak, hogy Csehszlovákiában többnyire amatőrökkel forgatott, az USA-ban pedig hivatásosokkal?
– Alapvetően igen. Igen ...
– Hogy találta meg ezeket a színészeket? Brad Dourif ismerős, ő játszotta Billy-t a Kakukkban.
– Az amerikai filmgyártásban létezik egy úgynevezett szereposztó rendező (casting director), és ő hozza a színészekeit. Video-interjúkon annyi színészt nézhetek meg, amennyit csak akarok. A Ragtime szereplőit például több, mint ezer színész közül választottam ki. Ezek az interjúk persze egészen rövidek. van, amelyik csak öt perc, épphogy lássam a típust, hogy megerezzem a figuráját. Azokat, akik tetszenek és alkalmasnak látszanak, behívom olvasópróbára, és aki itt is megfelel, azzal próbafelvételt csinálunk..
– Amerikai filmjeiben egyetlen esetben dolgozott sztárral, Jack Nicholsonnal, a Kakukkban, és persze most Cagney-vel. Miért?
– Sztárokat általában vagy nagyon gyakran anyagi meggondolásból választunk. Hogy jöjjön a pénz. A dolog ugyanis igen egyszerű: a pénz a bankokból jön, a bankárok pedig nem filmesztéták vagy filmtörténészek. Az az első kérdésük, miről szól a történet, ki játszik benne? Ha azt hallják, hogy játszik benne Paul Newman, Robert Redford, akkor azt mondják, igen, igen, tudom, a feleségem imádja a Robert Redfordot, adjunk neki pénzt a filmre. De az utóbbi tíz évben szerencsére – és a sztárok pechére – a sztárok önmagukban már nem jelenítenek kasszasikert. De ¡ha van sztár, akire tökéletesen ráillik a szerep – ilyen volt szerintem Jack Nicholson a Kakukkban, és Cagney ebben a filmben –, akkor miért ne őt válasszam?
– Jack Nicholsont, úgy hallottam, erre a filmre is szerződtetni akarta.
– Igen, beszéltünk róla. de időhiány miatt elvetettük ...
– Milyen viszonya van a színészekkel azután, hogy kiválasztotta őket, és elhatározta, hogy szerepelni fognak a filmben?
– Hát... ez egyszerűen állás, munka. Bejönnek reggel, felveszik a jelmezt, bejönnek a díszletbe, dolgozom velük. Nagyon ritkán járnak össze. Nincs időnk rá.
– Stanford White, az építész szerepét éppen Norman Mailer játssza.
– Manapság Amerikában Norman Mailer számít az imtellektualizmus csúcsának. Jelenléte bizonyára a sznob kritikusakat is elnézővé teszi majd.
– Filmjeiben nagy szerepe van a zenének és a koreográfiának. Most nem is a Hairre gondolok, talán inkább a Fekete Péterre, a Szöszire, ahol a bálok koreográfiája olyan jelentős szerepet kap. Miért tartja a zenét ilyen fontosnak a filmben?
– A zene csodálatos ritmust és remek tempót teremt. Bámulatba ejtő, hogy mennyire feldobja a zene a filmet. Ha ugyanazt a dialógust, ugyanazt a snittet megnézzük zenével és zene nélkül, egészen más filmet tótunk. A zenének hatalma van a filmben, érzelmi hatalma kibont valamit, ami kezdettől a történetben rejtőzik.
– Doctorow könyvében a Madison Square Garden nyitó előadása, a Mamzelle Champagne csak egy mondat. Ennyi: „itt lőtte le Harry K. Thaw Stanford White-ot”. Ön mégis egy egész jelenetet csinált ebből, amelyben még az eredeti musicalt is rekonstruálják. Miért?
– Először is, mert jó dolog egy filmet egy gyönyörű nagyjelenettel kezdeni. Másodszor, mert ez is olyan történelmi esemény, amely érdekes számomra. Gondolja csak el, Stanford White-ot, az építészt, aki a Madison Square Gardent építette, egy féltékeny őrült, Harry K. Thaw, pontosan itt lőtte le a Madison Square Tetőterasz Színházában. Miközben ment a Mamzelle Champagne Show, még pontosabban, akkor, amikor az „I could love a million girls”, vagyis a „Képes lennék millió lányt szeretni” című dalt énekelték. Fantasztikus irónia, nem? Akkor miért ne használjam, miért ne csináljak belőle nagy jelenetet?
– Keveset tudunk az amerikai századfordulóról. Mindaz, ami Doctorow könyvében szerepel, igaz?
– Nem minden, de sok esemény valóban megtörtént.
– Beszéltünk a díszlettervezőjével is, aki elmondta, hogy amikor első alkalommal találkoztak, ön azt kérte tőle, olyan díszletet tervezzen, mintha egy századfordulós dokumentumfilmet látnánk.
– Persze. Miért tegyem ki magam egy-két ostoba kritikus csipkelődésének, hogy ez vagy az nem olyan, mint akkor volt. Ráadásul a valóságnak megfelelő látvány is elég érdekes és vonzó ahhoz, hogy lefényképezzük. Hülyeség lenne megváltoztatni.
– Forgatókönyvírójával, Michael Wellerrel, a Hair alatt kezdtek együtt dolgozni. Soha nem érezte, hogy gondolkodásmódja amerikaivá vált?
– Nem tudom, hogy ez mit jelent. Hogy a gondolkodásmódom amerikai. vagy cseh? Nem tudom. Abban biztos vagyok, hogy a gondolkodásmódom befolyásolja az életmódom. Most Amerikában élek, tehát Amerika befolyásol. De azt nem hiszem, hogy a gondolkodásmódot befolyásolná áz ember nemzetisége.
– Amerikai filmjei mégis erősen különböznek régebbi filmjeitől.
– Mások a hagyományok is, az egész kultúráé. Kelet-európai etikánkat és kultúránkat az jellemzi leginkább, hogy nem beszélünk nyíltan, direkten a dolgokról. Az amerikai filmek viszont nagyon direktek. És én most már ezt a szemléletet érzem a magaménak. Most sem beszélek másról, csak talán másféleképpen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 986 átlag: 5.59 |
 |
|
