A magyar filmforgalmazás egy évtizede és távlataiGombár József
Ez a tanulmány a Művelődési Minisztérium Filmművészeti Tanácsa 1980. december 3-i ülésén megvitatott előterjesztés alapján készült. Az itt közölt adatok alapján vissza kívánunk térni a filmforgalmazás ügyére következő számainkban.
A hetvenes évtizedben a mozik látogatottsága lényegében 70– 74 millió között stabilizálódott bár 1979-ben a látogatottság – elsősorban a július 23-i mozihelyáremelés és más társadalmi okok következtében – 68 millió 987 ezerre csökkent, s ez 1980-ban is folytatódott Mégis a mozinézés gyakoriságában (minden lakosra évi 6–7 mozilátogatás jut) – a Szovjetunió, Románia és Bulgária mögött – Európában a negyedik helyen vagyunk.
A rádió, a televízió és a könyv után a mozi jelenleg is nagy szerepet játszik a’ lakosság tömeges művelődésében, szórakozásában. A televízió elterjedése és filmműsorainak nézettsége azt bizonyítja, hogy napjainkban 600 millióra tehető azoknak a száma, akik mozi-, vagy tévéfilmet néznek hazánkban. A szociológiai vizsgálatok szerint az ország lakosságának 1/3-8 mozilátogató, 9/10-e tévénéző; a moziban és a tévében bemutatott filmek nézettsége között akár tízszeres eltérés is lehetséges.
Ha az imént érintett jelenségek mélyére, összefüggéseire, okaira keresünk választ, a filmterjesztés néhány alapvető tényezőjét közelebbről meg kell vizsgálnunk.
A mozihálózat, a műsorpolitika és a látogatottság alakulása a 70-es évtizedben
A mozihálózat
Jelenleg 3639 mozi működik hazánkban. (Lásd az 1. számú táblázatot.)
A mozik jelenlegi állapota és színvonala nemcsak szolgáltatási, hanem művelődéspolitikai kérdés is. A mozihálózat jelentős részének kényelmi, kulturáltsági színvonala elmarad más kulturális vagy kereskedelmi intézmények színvonalától, a közönség igényeitől s még inkább a lakások, az otthonok körülményeitől. A működő mozik többsége lényegében nem filmszínház, hanem csak vetítőhely, gyakran elavult székekkel, fűtéssel és hangtechnikával. A meglevő mozik területi elosztása – különösen a fővárosban és a vidéki nagyvárosokban – egyenetlen. Többnyire hiányoznak a kulturális és kereskedelmi központokban, valamint az egyetemek, oktatási intézmények, a bevásárlóközpontok, a pályaudvarok közelében. Az új lakótelepek – országszerte mintegy 40, egyenként 10–60 ezer lakossal – többsége mozi nélkül maradt. Évek óta tisztázatlan a mintegy 1500–1600 kistelepülésen, művelődési házakban, mostoha körülmények között, csupán hétvégeken működő mozi további sorsa. Még a meglevő 112 bemutató mozi sem felel meg a kívánalmaknak. A fővárosban csupán egyetlen kéttermes mozi van. A 70-es évtizedben sem sikerült változtatni az 50-es években kialakult moziszerkezeten. A filmterjesztés bázisa ma is változatlanul az önálló, minden településen megtalálható, többnyire egyetlen mozi. A megyeszékhelyek többségében is csak 2– 3 valódi mozit találunk. Ez a mozi-struktúra többé-kevésbé képes megoldani a szórakozási igények kielégítését, ám kevéssé alkalmas a filmterjesztés differenciált feladatainak ellátására. Mindebből következik, hogy a néző egyre kevésbé leli örömét, nem megy be szívesen a „talponálló” színvonalú mozikba. A mozi a közönséget – a gyerek és ifjúsági korosztályok kivételével – nem vonzza, és így egyre nehezebb, olykor reménytelen a színvonalas, értékes alkotások eljuttatása a rétegszerűen kezelendő közönséghez.
A mozihálózat rekonstrukciója, az elavult vetítőberendezések és az ülőhelyek lecserélése, a mozik kényelmesebbé tétele igen lassan halad, mivel lényegében csak vállalati nyereségből és amortizációból képződtek mindenütt nagyjából azonos összegű fejlesztési alapok, s ezek nem elégségesek a mozik megfelelő szinten tartására és egyidejűleg a hálózat továbbfejlesztésére. Az állóeszközfenntartási keretösszegek – az áremelkedések ellenére – évek óta azonosak. Ráadásul a moziüzemi vállalatoknál létrejövő fejlesztési alapok szükséges átcsoportosítására nincs lehetőség. Ez végeredményben növeli a megyék közötti – egyébként indokolatlan – színvonalbeli különbséget.
Fokozza a gondokat, hogy a filmforgalmazás egész területén a már érintett költséges minőségi igények akkor jelentkeznek, amikor a szakma bevételei évről évre csökkennek, és az állami támogatás mértéke (560 millió Ft) már tovább nem növelhető.
A mozi és a film iránti igények változásai
Az utóbbi években a filmforgalmazás a közönségszervezés, a reklám, a propaganda, a tájékoztatás fejlesztését, a filmterjesztés nagyobb mértékű differenciálását tekintette egyik fő feladatának. Nevezetesen: a stúdióhálózat kiépítését (1972-től), mely évente már másfélmillió látogatót vonz; a még nem egységes iskolai mozik rendszerét (évi 8–10 millió nézővel); a „speciális mozikat” (mesemozik, ifjúsági vetítések stb.); a közművelődéshez kapcsolódó változatos formájú akciókat.
A filmterjesztés módszereit azért kellett és kell megváltoztatnunk, mert a televízió megjelenésével a mozi elvesztette egyeduralkodó helyzetét, bár a televízió csak részben versenytársa a mozinak, a látogatócsökkenés csak részben függ össze a televízió létével. Többet nyom a latban, hogy változott a közönség filmkultúrában megnyilvánuló igénye, és döntő hatása lett a szabadidő-struktúra átalakulásának.
Tények bizonyítják, hogy a szabadidő-struktúra átalakulása a 70-es években újra felgyorsult: pl. ötszörösére nőtt a turizmus, megháromszorozódott a személygépkocsik, a telek- és kiskerttulajdonosok száma, ami arra utal, hogy általában mobilabbá vált a szabadidő felhasználása, amelyben részarányait tekintve növekedett más kulturális ágak igénybevétele is. 1979-ben a lakosság 13,9 milliárd forintot költött kulturális célokra. Ebből 93%-ot ún. családi kulturális fogyasztásra (tévé, rádió, lap és folyóirat, könyv, hanglemez, fotózás, lemezjátszó), míg az ún. közösségi kulturális szolgáltatások igénybevételére csupán 7%-ot fordított. (Lásd a 2., 3. és 4. számú táblázatot.)
Másfelől a tíz éven keresztül végzett csepeli szabadidő vizsgálat is azt bizonyítja, hogy a szabadidős tevékenységek gyakorisága sorában a mozibajárás a nyolcadikról a tizenegyedik, majd a tizennegyedik helyre esett vissza, egyben kedveltsége az ötödikről a tizedikre, majd a tizennegyedikre.
A MOKÉP és az Országos Piackutató Intézet 1979-ben végzett vizsgálata szerint ma már csak 3– 3,5 millió embert, a lakosságnak mindössze 30–35%-át tekinthetjük mozibajárónak. A mozilátogatók többsége a mozijegyet ritkán (tehát legfeljebb negyedévenként) rendszertelenül váltók közül kerül ki, ide sorolta magát a nézők 51%-a. míg a törzsközönség (legalább hetente egyszer moziba járók) aránya csupán 18%-a. A filmek nézőközönségére az életkor meghatározta koncentrálódás jellemző: a fiatalabb korosztályokon belül átlagot messze meghaladó a mozilátogatók aránya, s ugyanezen rétegekre jellemző az átlagosnál magasabb mozibajárási gyakoriság. Az idősebbeknél pedig egyre alacsonyabb arányok a jellegzetesek:
Jóllehet a mozik „törzsközönségét” a mozibajárók alig egyötöde (18°/o), illetve a felnőttkornak 10%-a teszi ki, a mozik jegyforgalmát lényegében mégis ez a viszonylag szűk réteg határozza meg.
A 14 éven felüli mozilátogatók 44%-a munkás, 21%-a szellemi foglalkozású, 13%-a tanuló, 13%-a nyugdíjas, 5%-a háztartásbeli és 4%-a paraszt.
A nézőszám összetételén belül változatlanul a fővárosban és a vidéki városokban járnak legtöbbször moziba, legkevesebbszer a községekben élő lakosság.
A mozitípusok között egyre inkább a műszakilag legszínvonalasabb, a legkényelmesebb premieres utánjátszó mozik felé tolódik el az érdeklődés, bár e mozikban a legmagasabb az átlag helyár. Az állami mozihálózaton belül pl. 1979-ben a 112 fővárosi és vidéki városi premier mozi – az összes mozi 4,0 %-a – tartja az előadások 19,1%-át, adja a nézők 42,9%-át és a bevétel 56,0%-át. (Lásd az 5. számú táblázatot.)
Összegzésként megállapítható, hogy a mozik nem veszítették el a kulturális téren aktív munkás és értelmiségi rétegek érdeklődését, s falun sem a fiatalabb korosztályokét. A vezető szerepet a filmterjesztésben is átvette a televízió. A televízió olyan milliós passzív népességhez viszi el a kultúrát, a filmet is, melyet korábban sem a film, sem más kulturális eszköz nem volt képes a művelődés vonzáskörébe invitálni.
A műsorpolitika és a közönség
Az előbbiekben jelzett változások erőteljesen hatottak a filmátvételi munkára is, bár filmátvételünk alapvető céljai nem változtak a hetvenes évtizedben. Fő feladata változatlanul az, hogy a magyar filmművészet és filmgyártás régebbi és legújabb alkotásaival egyidőben a világ filmművészetének kiemelkedő művei is bemutatásra kerüljenek. Elsősorban azok, amelyek az egyetemes, a szocialista, a haladó filmkultúra maradandó alkotásai, s amelyek összhangban vannak a szocialista művelődés, a szórakozás igényeivel és követelményeivel.
Az elmúlt tíz évben alakult ki a MOKÉP filmátvételi rendszerének többé-kevésbé állandó mechanizmusa.
A sok külső és belső forrásból táplálkozó információ lehetővé tette, hogy folyamatosan borítsuk filmátvételünket, 1971 és 1979 között 59 ország filmjeiből válogattak filmátvételi bizottságaink, 5810 filmet tekintettek meg, amelyek közül 1635-öt vettek át hazai forgalmazásra. Ezek 36 országból származnak, amelyek között megtalálható valamennyi szocialista ország, valamennyi jelentős filmgyártással rendelkező tőkés ország – és szép számmal azok az országok is, amelyek filmgyártása kicsi, vagy még csak a kezdeti lépéseket teszi (a fejlődő országok).
A hetvenes évek úgyszólván valamennyi jelentős alkotása helyet kapott a magyar mozik műsorában is. A legnevezetesebb rendezők: Buñuel, Losey, Kuroszava, Fassbinder, Resnais, Forman, Sembene, Coppola, Fellini, Antonioni, Tarkovszkij, Wajda, Bergman, Visconti, Mihal-kov, Zanussi, Bertolucci, Wiederberg, Cassavetes, Menzel, Saura és mások új műveit úgyszólván kivétel nélkül átvettük. A legjelentősebb fesztiválok díjnyertes vagy figyelemreméltó alkotásai az utóbbi években már nemcsak eljutottak, hanem gyorsan kerültek a hazai közönség elé, sőt az előző évtizedek átvételéből hiányzó jelentősebb alkotások egy részét is bemutattuk. Az átvett filmek között ott vannak a kísérletek, a kibontakozó új irányzatok, a születő műfajok jelentősebb darabjai is.
A művészeti értékek mellett az elmúlt tíz évben sohasem hiányoztak a mozik műsoráról a színvonalas szórakoztató filmek sem (bár ezek száma, különösen a hetvenes évek második felében megcsappant). Igaz – éppen a kínálat, a választék gyengeségei miatt – nem kevés olyan „limit” alatti film is bekerült a mozikba, amelyek (éppen másmás szórakoztatási igényeknek a nyomása alatt) alpáriságukkal, banalitásukkal, olykor manipulációs hatásukkal kétségkívül nem válnak dicsőségére kulturális életünknek. Ugyanakkor sikerült bővítenünk a műfaji változatosságot is (pl. tudományos-fantasztikus filmek, westernek stb.).
Átvételeink egyik kontrolljának tekintjük a szocialista országok átvételeivel való folyamatos összehasonlítást Tapasztalataink szerint szinte valamennyi szocialista ország átvételi delegációi ugyanazon filmeket tekintik meg. A hazánkban bemutatott külföldi filmek zömét a többi szocialista ország is vetíti. A döntésekben megmutatkozó eltérések ízlésbeli különbözőségekkel, a politikai-kulturális tolerancia eltérő jellegével, másféle hagyományokkal stb. magyarázhatók. Megítélésünk szerint filmátvételeink tükrözik az egyetemes filmművészet, illetve filmipar adott állapotát.
Az elmúlt évek sajtóvitáiban némelyek olyan filmeket követeltek, amelyek a szórakozásban parttalan engedményeket jelentenének, ugyanakkor mások a magyar filmek ..védelmében” a külföldi filmek számának visszaszorítását követelték. Ezeknek a kívánalmaknak a teljesítése igen veszélyes helyzetet teremtene, mind filmforgalmazási, mind művészetpolitikai tekintetben. Az ún. közönségműfajok kiiktatása minden bizonnyal újabb közönségrétegeket távolítana el a filmtől, amely a közönség „minőségi” összetételét alig javítaná, a filmek lehetséges közönségbázisát azonban nagy mértékben csökkentené. S vajon kiállná-e művelődéspolitikai elveink próbáját, vagy a kultúra demokratizálásának törekvésével összhangba hozható-e, ha mostanában „szűkítenénk” műsorpolitikai gyakorlatunkat, ha a nagyvilágra kitekintő ablakaink egy részét becsuknánk? Ha a meglevő nemzetközi kulturális kapcsolatok és „csere” terjedelmének korlátozását mi kezdeményeznénk ?
A hetvenes évtized filmbemutatására a gyors mennyiségi és minőségi fejlődés a jellemző. Az 1960-as években az éves filmszám még általában 150–160 között volt 1970– 72-ben 160, 1973–1976-ban 170, 1977–78-ban 180” 1979-ben pedig már 200 fölé emelkedett az évente bemutatott új játék- és hosszú-dokumentumfilmek száma. A mennyiségi növekedés alapfeltétele a differenciált forgalmazásnak és a világ filmkultúrája megismerésének. A stúdióhálózatban így több „újdonság” (irányzat, műfaj, alkotó) juthatott szóhoz; több fesztiváldíjas mű jelenhetett meg és több teljes életművet is bemutathattunk.
A 70-es években a mozilátogatottság viszonylagos stabilitása korántsem spontán folyamat, hanem a filmforgalmazás sokirányú tevékenységének is volt az eredménye.
A mozilátogatottság alakulásában döntő jelentőségű, hogy miképpen alakulnak az előadásszámok. (Lásd az 5. számú táblázatot)
A 60-as évtized nagy látogatócsökkenése negatív hatással volt az előadásszámokra is. Különösen az alacsony látogatottsága mozikban csökkentették a moziüzemi vállalatok a gazdaságtalan előadások számát (az 1970-es 754 ezerről 1973-ra 719 ezerre, amely nagy mértékben összefügg azzal, hogy sok 16 mm-es mozi megszűnt).
Az előadások megoszlásának adatai azt bizonyítjuk, hogy a 70-es években műsorpolitikai célkitűzéseink is érvényre jutottak. (Lásd a 6. számú táblázatot)
1970 és 1977 között egy-két százalékos évenkénti ingadozással a magyar és a szocialista országok filmjei képezték a mozik műsorainak gerincét, az előadások 56–58%-ában ezek szerepeltek a mozik műsorán. A magyar filmek előadás-aránya 20%, a szovjet filmeké 18”„ körül alakult
Ha azonban a bemutatási, előadás-és látogatószámokat vetjük egybe, kitűnik, hogy a szocialista országok filmjei (magyar filmeket leszámítva) legnagyobb arányban a bemutatásban (47° u), másodsorban az előadásszámban (34–36%), a látogatottságban viszont már csak (25–27%) – a bemutatáshoz számítottan is, csak 50–65%-osan voltak-vannak jelen. Magyarán szólva: a művelődéspolitikai és a „közönség”-preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi egymást. (Lásd a 7. számú táblázatot)
Természetesen e számok önmagukban nem alkalmasak tartalmi következtetésekre, mert számos gyenge film készül nálunk és a szocialista országokban is, és vannak olyan progresszív nyugati filmek, melyeket tartalmi-művészi értékük miatt megkülönböztetett gondossággal forgalmazunk. Egyrészt ezért az 1970–1979 között bemutatott filmek látogatottsági adatai jobban tükrözik azokat az eredményeket, lehetőségeket és problémákat, melyek a közönség, a terjesztés és a művészeti alkotások viszonyában minden területen jelentkeznek. Ha ezeket a látogatottsági adatokat összehasonlítjuk ugyanezeknek a külföldi adataival, nem kell szégyenkeznünk.
Mint mindenütt a világon, a szórakoztató filmeknek nálunk is nagyobb közönségük van, mint a nagy figyelmet, műveltséget igénylő, gondolkodásra késztető filmeknek. De ha e filmek széles közönségrétegeket érdeklő problémákról szólnak, magas művészi színvonalú, közérthető és érdekes művészi feldolgozásban, s jó forgalmazási lehetőségeket kapnak, nagy látogatottságot érnek el, függetlenül attól, hogy melyik országban készültek. A nemzetközi filmművészetben jelentkező formanyelvi újítási törekvések eleinte szokatlanok voltak, és a hagyományos építkezésű filmek még ma is népszerűbbek, de a kifejezetten intellektuális jellegű filmek is 150–300 ezres nézőszámot érnek el. A kalandos-romantikus, zenés, bűnügyi, tudományos-fantasztikus, rajzfilmek és a vígjátékok nagy látogatottsága és sok értékes film alacsonyabb nézőszáma – a mi tapasztalatunk szerint – nem azt jelenti, hogy a közönség egésze „nem szeret gondolkodni”, „megrekedt a romantikánál” és „ízlése múltszázadi”. Hiszen különböző közönségrétegek vannak. Mint a könyvolvasásnál és más művészeti ágaknál tapasztalható, növekszik egy olyan közönség-réteg, nemcsak az értelmiségen belül, hanem a fiatalok között, a közügyek és a kultúra iránt fogékony munkásrétegekben is. amely számontartja a hazai és a külföldi filmek kiemelkedő értékeit, s véleménye van ezekről a filmekről. A film jellegéből adódik, hogy míg a könyvnél az ilyen jellegű művek vásárlása ezrekben, vagy tízezrekben jelentkezik, a filmnél – ha nem is mindig milliókban, de több százezerben.
Nagyon tanulságos, ha a különböző filmek látogatottságát nem kizárólag a hazai tükörben vizsgáljuk, hanem azt is nézzük, hogy a szocialista országokban milyen a magyar filmek fogadtatása. Íme, egy összehasonlítás. 1975 adatai például, amelyek az átlagosnál valamivel alacsonyabbak, azt mutatják: a magyar filmek – Románia kivételével – egyetlen szocialista országban sem érték el az összlátogatottság 1%-át sem (Szovjetunióban: 0.8–0,9%, Bulgáriában: 0,1%, Csehszlovákiában: 0,9%, Lengyelországban: 0,3”„. NDK-ban: 0,2”„. Romániában: 1,4%). Bár az utóbbi években megnövekedett a magyar filmek átvétele ezekben az országokban, ugyanakkor Bulgáriában. Csehszlovákiában, az NDK-ban is csökkeni, a többi országban pedig zuhanásszerűen esett a magyar filmek előadásszáma és nézettsége. Ez oly mértékű, hogy a Szovjetunióban az 1968-as 104 millióról 9–10 millióra.
Romániában az 1974-es 3,5 millióról 2 millióra esett vissza a nézőszám, s Lengyelországban 1977-ben az összes magyar filmnek mindössze 721 ezer nézője volt.
Ugyanakkor hazánkban a szovjet filmek vonzották az összes néző 12,5%-át, a csehszlovák filmek a 2,1%-át, a lengyel filmek a 3,2° „-át. a román filmek a 2,6%-át, a bolgár filmek a 0,6%”-át, az NDK-beli filmek pedig az 5,1%-át.
Ezek a számok azt mutatják, hogy nehézségeink ellenére a szocialista országok filmjeinek forgalmazása hazánkban aligha mondható eredménytelennek. Hozzá kell tenni: a gazdasági (vállalati) ösztönzők és szabályozók egész ármádiája (kategorizálás, dotációpreferencia, személyi prémiumok, kiváló vállalati cím feltételei stb.) egyértelműen ebbe az irányba serkenti a moziüzemeltetők munkáját. Ennek ellenére a moziüzemi vállalatok erősen mérlegelik a várható közönségfogadtatást, hiszen a mozik műsorainak kialakításánál igen fontos szempontként kell figyelembe venniük a látogatottság egészét és az ehhez kapcsolódó jegybevétel alakulását.
Az utóbbi tíz évben kialakult egy olyan műsortervezési gyakorlat, amely egyik végpontján a kiemelt, értékes és támogatott filmek, míg a másik végponton a „közönségfilmek” állnak.
Ha a filmek politikai, társadalmi művészeti értékeit kifejező műsorpolitikai (A–B–C) kategóriák szerint vizsgáljuk a forgalmazás eredményeit, egyértelműen pozitív eredményekről kell számot adnunk. 1970-ben például 84 ezer előadáson szerepeltek műsoron az így minősíthető értékes filmek, míg 1979-ben e kategória elöadásszáma már 224 ezer volt, s részesedésük az összes előadás 11,1%-áról 10 év alatt 30,1%-ra emelkedett. Ez a nagy emelkedés bizonyítja leginkább, hogy mennyire hamisak azok a megállapítások – nyugodtan nevezhetjük vádaknak is –, amelyek a filmforgalmazás kommercializáló-dásáról, a „mozimperializmus” magyarországi térhódításáról beszélnek.
Az előadásszámok növekedése mellett az értékes filmek látogatottsága is növekedett, és ez olyan művelődéspolitikai – ha úgy tetszik közművelődési – nyereség, amely a különböző közönségigényekkel számoló forgalmazás eredménye.
1970-ben 6 millió 873 ezren látták ezeket a filmeket, míg 1979-ben már 17 millió 897 ezer néző volt az értékes filmek vetítésein, s ez az összlátogatottságon belül az 1970-es 8,6%-kal szemben már 25,9%, ami igen jelentős százalékarány. Különösen akkor, ha összevetjük a szórakoztató filmek többségét takaró „C” kategóriás filmek adataival, amelyek előadásaránya – a hiedelmekkel ellentétben – gyakran 20% alatt van, s a nézőarányuk is csak egy-egy kiugró sikerfilm hatására kerül 30% fölé. (1979-ben csak 20,1%.;
A filmterjesztés egyik legfontosabb hivatásának tartjuk a magyar filmek eljuttatását a közönséghez. Közismert, hogy a magyar filmek látogatottsági csúcsa is 1960-ra esik. amikor 34,9 millióan láttak magyar filmeket. 1970-re ez 14 millióra csökkent. A 70-es években 11 és 14 millió között ingadoznak az éves látogatószámok, többnyire azonban 11–12 millió körül állapodnak meg. Az előadásszámok is hullámzanak az 1978-as 182 ezer és az 1972-es 136 ezer között. Átlagosan azonban minden évben a magyar filmek 109 „-os bemutatási arányával szemben az előadásszámok 20%-ában vetítettek a mozik magyar filmet. Másképpen fogalmazva: a forgalmazásban minden évben lényegesen előnyösebb helyzetben voltak – más országok filmjeivel szemben. A 70-es években a művelődéspolitika egyre inkább támogatta a magyar filmeket s ennek kapcsán egyre nagyobb követelményeket támasztott a forgalmazás elé is. A magyar film a filmforgalmazás minden fázisában kiemelt helyet kap. Éppen a magyar filmek forgalmazásában léptük át a hagyományos forgalmazási kereteket. (Csak utalásszerűn: hagyománnyá vált a Filmnapok Falun és a Munkás Filmnapok rendezvénysorozata, sok száz helyen, több százezres – az átlagosnál jobban aktivizált – nézősereggel. A MOKÉP – több milliós ráfordítással – kialakította o magyar filmek törzsállományát, amelyben valamennyi felszabadulás óta készült film meghatározott számú és minőségű kópiája helyet kapott.) A régebbi filmek állandó műsoron tartása egyúttal elfedi az új magyar film és a közönség kapcsolatának problémáit. Az utóbbi években egyre kevésbé határozzák meg a látogatottság alakulását az új filmek, sokkal inkább csak az előadásszámban. reklámban, propagandában, szervezésben kapnak kiemelt szerepet. 1970-ig az éves magyar látogatottság 48–50%-a esett az adott évben bemutatott filmekre, viszont 1978-ban ez az arány már csak 29°0 volt.
Az ismertetett adatok, tendenciák ugyanis csak az országos, összefoglaló képet mutatják. Ha ugyanezeket az adatokat lebontjuk egy-egy moziüzemi vállalat tevékenységére, sokszor egymástól erősen eltérő, nemegyszer még tendenciájában is ellentétes eredményekhez jutunk. Gyakori, hogy művelődéspolitikailag hasznos végeredmény mögött – amelyet országos adatként könyvelünk el – egymással gyökeresen ellentétes vállalati koncepciók húzódnak meg. Ezek – különösen műsorpolitikai kérdésekben – az országosan egységes elvek megvalósulását teszik labilissá, lehetőséget teremtenek parciális megyei, vállalati „kultúrpolitikák” kialakulására, (így fordulhat elő, hogy olykor egy-egy értékes mű X vagy Y megyében a „nem kívánatos’’ kategóriába kerül.)
Szervezeti, irányítási kérdések
Ezek az arányeltolódások, ellentmondó tendenciák a filmforgalmazási struktúra és irányítás ellentmondásaira vezethetők vissza.
A mozikat fenntartó megyei (fővárosi) moziüzemi vállalatok fö feladata a „hagyományos” moziüzemeltetés. Ez határozza meg szervezeti felépítésüket és pénzügyi, gazdasági rendszerüket, ebbe az irányba hatnak a forgalmazás szabályozói és ösztönzői is. Ezen csak annyi és olyan mértékű változás történt megalakulásuk (1953) óta, amilyen mértékig egyeztethetők voltak az új feladatok a moziszerű üzemeltetéssel. Ez pedig kerékkötője a mozin kívüli filmterjesztési formák és módszerek támogatásának.
A filmforgalmazás túlzottan decentralizált (megyei, fővárosi szerkezetre épülő rendszere) az alapfeladatok ellátásában is sok problémát okoz.
E struktúra következménye, hogy országosan a film- és mozipropaganda sem egységes – sem elveiben, sem gyakorlatában, a szellemi és technikai eszközök és lehetőségek pedig szétforgácsolódnak.
A filmforgalmazás továbbfejlesztésének lehetőségei és fő irányai a 80-as évtizedben
A filmterjesztés társadalmi funkciója – a korábbi évtizedekhez viszonyítva – a 80-as, de méginkább a 90-es évtizedben alapvetően megváltozik. A hazai és világpolitikai, társadalmi, tömegkommunikációs, művelődéspolitikai és gazdasági tényezőkön kívül elsősorban a következők miatt: a színes tévékészülékek száma 1985–1990 között várhatóan hazánkban 1,5–2 millió lesz; a 8 mm-es filmek tömeges intézményi, illetve „házi”- és amatőr jellegű használata; a video rögzítő- és lejátszó berendezések, a videokazetta és a videolemezek valószínű fokozatos elterjedése; a műholdrendszereken történő program- és filmközvetítés kialakulása.
A filmterjesztés megváltozott helyzetéből adódóan a film társadalmi felhasználásának három fő területe dinamikusan fog fejlődni: az ún. mozifunkció, az ún. közművelődési funkció és az ún. oktatási funkció. Vagyis az egyre jobban differenciálódó művészetközvetítés és a kulturális szórakoztatás; a film mint társadalmi, politikai, kulturális ismereteket hordozó és magatartásformákat feltáró eszköz felhasználása; mint közvetlen, konkrét és rendszerezett ismereteket nyújtó eszköz felhasználása.
Az eddigi tendenciák arra utalnak, hogy a különböző funkciók integrálódása is felgyorsul, egyúttal az egyes funkciók közötti átmeneti, egymást kölcsönösen feltételező és felhasználó további funkciók és formák is kialakulnak.
Mindezek figyelembevételével a filmterjesztés jövőbeni modelljét az alábbi csoportosításban lehet elképzelni.
1. A hagyományos mozihálózat rendszere – amely megőrzi nyitott, sokszínű, gazdag, változatos műsorprogramját és műsorszerkezetét. Közönségbázisa változatlanul kiterjed a társadalom minden rétegére és korosztályára.
2. Az alkalmi (vagy specifikus) mozik rendszere – mindenekelőtt a stúdióhálózat, amely a filmművészet iránt intenzívebben érdeklődőket ismerteti meg a filmművészet értékeivel, továbbá azok, amelyek felölelik a különböző filmtípusokat (híradó mozi, rövidfilm mozi, dokumentumfilmek mozija, esetleg egyéb filmcsoportok bemutatóhelye), vagy életkori csoportokat (mese-mozik, ifjúsági mozik), illetve egyéb szempontok szerinti típusokat (magyar filmek mozija, szovjet filmek mozija).
3. A klubmozik és filmklubok rendszere, amelyek a közművelődési és oktatási intézményekben, politikai, társadalmi- és tömegszervezetekben, munka- és lakóhelyeken működnek majd. Feladatuk az intézmények, szervezetek közösségi filmigényeinek realizálása, amelyet csak motiválnának a filmforgalmazás közvetlen céljai. Itt nyílhat lehetőség arra, hogy a közönség a mozinál oldottabb formában találkozzék a filmmel. Célját tekintve tehát együttes közművelődési és oktatási funkciót teljesítene, de mobilitása – szükség szerint – a mozifunkció ellátását is lehetővé teszi.
Az országos településszerkezet jelenlegi és várható fejlődésirányai, valamint a jelenlegi moziellátottság, illetve a fejlesztési lehetőségeinek figyelembevételével a fenti filmterjesztési formákat négy fő településtípusra alapozva lehet kiépíteni:
Budapesten és a legnagyobb vidéki városokban, ahol a jelenlegi moziszám is lehetővé teszi (illetve a szükséges fejlesztések következtében kialakítható), mind a három filmterjesztési forma működtetése kívánatos.
Az egyéb városokban, amelyek többségében általában egy mozi működik, és a nagy lélekszámú nagyközségekben alkalmi mozik és önálló stúdiómozik kialakítására nincs lehetőség. Ezért ezeken a településeken változatlanul fenn kell tartani a hagyományos mozikat, és csak ezeken belül lehet gondolni a stúdióelőadásokra és klubmozi-foglalkozásra.
A fontosabb községekben, elsődlegesen a megfelelő nagyságú vonzáskörzettel rendelkező központokban már nincs lehetőség a stúdióelőadások fenntartására sem, ezért a hagyományos mozik mellett csak a klubmozikra célszerű energiát fordítani.
Az ezeknél kisebb településeken már a jelenlegi körülmények között is csak formális a hagyományos mozik üzemeltetése, ezért ezeken a településeken csak a klubmozikat érdemes fenntartani.
A műsorpolitikában további pozitív változások érhetők el.
A hagyományos mozihálózat tehermentesíthető a kuriózumszerű, vagy csak szűk érdeklődésre számot tartó filmek bemutatásától, mivel ezek akár az alkalmi, akár a klubmozik rendszerében (a mozi mögött valóban meglevő közösség esetén) sikeresen forgalmazhatók.
A stúdióhálózat műsorszerkezete is optimálisabbá tehető mind filmkínálatával, mind műsorszerkezetével, éppen a sajátos közönségbázis érdekében.
A klubmozikban és filmklubokban viszont az egyébként kisebb létszámú, de egészében sokrétűbb és speciális érdeklődési körű közösségek igényei szerint választott filmek kerülhetnek bemutatásra – akár a spontán érdeklődés kielégítéseként, akár a társadalmi szükséglet által meghatározott célirányos forgalmazás eredményeként.
Ez a konstrukció lehetőséget kínál az ésszerűbb, gazdaságosabb működésre is azáltal, hogy feleslegessé teszi mintegy 1000–1500 mozi üzemegységszerű működését, amellyel jelentős munkaerő-megtakarítás is elérhető.
Jelentős színvonalemelkedést eredményezhet az is, hogy nagyszámú vetítőberendezés szabadul fel, amely részben fedezheti a klubmozik igényeit, részben javíthatja a közművelődési és oktatási intézmények ellátottságát.
A film, a filmforgalmazás társadalmi környezetének és a velük szemben támasztott igények és követelmények változása, valamint a filmforgalmazás jelenlegi mechanizmusának működési zavarai és ellentmondásai viszont szükségessé teszik a filmforgalmazás egész rendszerének továbbfejlesztését.
Meg kell teremteni az összhangot a hagyományos forgalmazási formák és az új, megváltozott igények között, a változásokra differenciáltan kell reagálni. Az egész országban azonos tartalmú, egységes műsorpolitikát kell követni. A filmterjesztés műszaki bázisának fejlesztését tervszerűen és egységes elvek alapján kell végezni. A mozi üzemi vállalatok túlméretezett irányító apparátusának csökkentésével tetemes megtakarítás érhető el.
A filmforgalmazás belső tartalékainak feltárásával tehát a következő évtizedben megoldhatónak látszik a filmterjesztés csaknem minden lényeges mai gondja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1042 átlag: 5.54 |
 |
|
