KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Közjáték Vichyben; Viadal

Igazság és Hamisság

Veress József

 

Arthur Miller drámájában – mely 1964-ben íródott, s a világ számos színpadát bejárta – meglehetősen sovány a cselekmény, ám annál izgalmasabb és gazdagabb az életük válságos pillanatában önvizsgálatot tartó hősök belső forrongásának rajza.

Hajdúfy Miklós, a tévé-adaptáció rendezője nem törekedett arra, hogy a vérfagyasztó „játék” kereteit kitágítsa, s kamerájával a tágas váróhelyiség – a meghurcoltatás előszobája – csukott ajtajai mögé pillantson. Pedig kétfelé is szemlélődhetne. „Odakint”, a megszállt Franciaországban, ahonnan a Közjáték Vichyben férfi-koszorúját begyűjtötték, háború dúl, elszabadult a tisztességtelenség: nem szükséges élénk fantázia, hogy elképzeljük, milyenek is lehetnek a nácik-kreálta játékszabályok. Néhányszor felmerül a menekülés lehetősége, egy fogoly – a befejező képeken – meg is szökik, a tévéjáték szerzői azonban nem tartanak vele. Helyesen teszik – ez már egy újabb történet. A másik színtér – közvetlenül a hodály mellett, ahol az eleven disputa folyik – a vallatókamra. Időnként harsány hangok, durva röhögések szűrődnek ki onnan, magát a processzust mégsem látjuk. Fölösleges volna részletezni, hiszen egyéb jelekből sejtjük, sőt tudjuk, hogy milyen a fasiszták „igazoltatása”. Hajdúfy koncepciója dicséretes: ahelyett, hogy cselekményes elemekkel vagy bombasztikus eszközökkel feldúsítaná a mesét, puritán szűkszavúsággal tolmácsolja a kamarajáték téziseit. Igen, téziseit, ugyanis kétségtelen: Arthur Miller a szokványos szituáció kibontásakor a sztori fordulatosságától eltekintett, s helyette a magatartások konfrontációjára fordított figyelmet. A felfogások „sűrített levegőjű’ erőtérben ütköznek meg egymással. Itt nem a történés fontos, hanem az értelmi-érzelmi hullámverések. A rendkívüli helyzet meglepetésszerűen formálódó viszonylatai..

Ablakok. Rácsok. Nagy térség és padokon csücsülő, verebekként gubbasztó őrizetesek. Az első beállításokon – a Nincs idő néhány kompozíciójára emlékeztet a látvány – a beszélgető várakozókhoz közelit a felvevőgép. Pontosabban csak egyikük beszél: a feltűnően ideges festőművész (Kern András), aki így szeretné levezetni nyugtalanságát. A többiek eleinte nem válaszolnak neki, később – mit tehetnek egyebet a tehetetlenségben – maguk is meditálni kezdenek az eseményeken: arról, amim túljutottak, s arról is, ami feltehetően vár rájuk. Az előítéletekről és következményeikről. Meg az előítéletek újratermelődéséről (a cigány a zsidók között!). A csupa-ideg értelmiségi személyes balszerencséjén töpreng (kezében volt a vízum, kereket oldhatott volna, ám anyja miatt mégis maradt), – később, ahogy belemelegszenek az eszmecserébe, egyetemesebb összefüggésekkel is kénytelen szembenézni. Egyre tágul a kör: mind többen tárulkoznak fel, s alaposan megméretnek érettségben, becsületességben, áldozatvállalásban egyaránt az alkalmi együttes tagjai. „Nem árt elgondolkozni azon, mi miért van” – tanácsolja rezignált bölcsességgel a munkás (Koltai János). Általánosság? Közhely? Szóvirág? Nem az, mert a szúrós-szemű ember könyörtelen tényeket közöl társaival. A pályaudvari vagonokban „élő árut” szállítanak. A kocsik kívülről le vannak zárva. Süketnek és vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne hallják és lássák: miről is van szó. Mint ahogy a kétszerkettőnél nyilvánvalóbb az összefüggés az orrméricskélések, a razziák, az üldözések meg a koncentrációs táborok között.

A Közjáték Vichyben – a színmű – nagy bravúrja, hogy zárt színtérben, néhány négyzetméternyi területen is képes totális képet festeni a háború értelmet megnyomorító, akaratot összeroppantó hatásáról. A sajátos premier plánokban – a „jelenetezések” során általában egy adott karakter kerül előtérbe – súlyos problémákat exponál Hajdúfy is. A színész (Garas Dezső) a németek arányérzékében (sic!), ízlésében bizakodik s valamiféle izolációt remél. Az arisztokrata (Gábor Miklós) a bálványimádást és iszonyú következményeit tartja végzetesnek. Kezdetben elhatárolja magát mindentől. „Semmi közöm hozzájuk”, bizonygatja, hogy később személyes példájával bizonyítsa a kívülállás tarthatatlanságát. A francia hadsereg tisztje (Tordy Géza) talán a legfontosabb tanulságot önti szavakba, amikor ezt mondja: „Nem a bűntudat, hanem a felelősségtudat segíthetett volna.” És ez csupán három variáció a teherbírás témájára. Még a felvillanó arcok is bonyolult sorsot sejtetnek: a tizenöt éves fiú éppolyan „jellem”, mint az öreg szakállas, aki valószínűleg már feladott minden reményt önmagában.

A televíziós drámában izzó a légkör és jónéhány jelenet felkavaró hatású. A pontos értelmezés a rendező mértéktartásának és a kitűnő színészéknek egyaránt köszönhető (főleg Kern András, Koltai János, Garas Dezső és Gábor Miklós tetszett, viszont Tordy Géza ezúttal kevésbé volt meggyőző). Amit felróhatunk a rendezőnek, kedvező összbenyomásunkat nem befolyásolja. Tudjuk, milyen nehéz feladat a térben és időben maximálisan koncentrált színpadi műveket lendületessé varázsolni. Ezúttal sikerrel járt a törekvés, csak néhány monológot tartunk túlméretezettnek és egyúttal statikusnak (pszichológiailag nem kellőképpen motivált a német és a francia tiszt különjátszmája sem). Madaras József – mint hivatásos vallató – sűrű mutogatással és ujjpattintgatással jelzi, hogy áldozatait tárgynak tekinti. A gesztus túlságosan ismerős, mint ahogy más mozzanatok is visszaköszönnek korábbi filmekből. Nagy József operatőri munkája színvonalas. Kontrasztjai kifejezőek s beszédes közelképeivel az indulatok eredőit is megjeleníti.

Az újabb Arthur Miller-olvasat korrekt teljesítmény, színvonalas alkotás. Új összefüggésekkel, felfedező erejű eszmékkel nem gazdagítja ugyan világképünket, realizmusa mégis meggyőző, ilyenformán tehát méltán illeszkedik a tévé-mozi antifasiszta sorozatának kvalitásos darabjaihoz.

 

 

Viadal

 

Szőnyi G. Sándor Viadal című tévéfilmjében – akárcsak a Kinek a törvénye? életképeiben – ismét falusi anomáliákról szerezhetünk tudomást. A tematikai rokonság ellenére lényeges a különbség. Az előző alkotás mai konfliktust járt körül, a Viadal viszont az ötvenes esztendők elejének politikai harcait rekonstruálja.

Az új Szőnyi G. Sándor-tévéjátékban érdekes eszmecsere készíti elő az indulatok robbanását. A tét sem kevésbé kicsi. A járási ügyésszel szemben – a törvény képviselőjét előzőleg figyelmeztették arra, hogy állásfoglalását politikai kérdésként kezelik – meghurcolt téeszparaszt ül a székben. Varga Jánost azért fogták le, mert – a tanúk vallomása szerint – bicskával támadt a falu tanácselnökére. Az ötvenegy éves parasztember határozottan és meggyőzően tárja fel az igazságot. Egyáltalán nem bicskázott – „bicska híján”, fűzi hozzá tárgyilagosan –, szidta, de nem fenyegette Pótor Andrást. Voltaképpen nem magáért sírt, az egész község panaszát fogalmazta meg, hiszen – ezek is Varga szavai – „úgy hajtottak be minket a szövetkezetbe, mint a barmot”. A mokány magyarnak még tréfálkozni is van ereje (igaz, humora elcsépelt politikai viccek csattanóját idézi: „Igen, szidtam a szövetkezetet, de hát az enyém volt, megtehettem”).

A képlet egyszerű: az irodalom és a film nem először dolgozza fel az érdekellentét efféle motívumát (a Viadal – mint a feliratok közlik a nézővel – Sarkadi Imre Párbaj című drámatöredéke alapján készült; A pozitív személyiség ellenfele az akarnok vezető. Neki az a meggyőződése, hogy a politikát – melyet „odafent” csinálnak – mindenfajta eszközzel szolgálni kell. Vagyis kiszolgálni – ha jó, ha rossz. Pótor szerint a bíróság „éles fegyver” a hatalom pozícióinak megszilárdításában. Ebben nem téved, abban azonban vetkezik, nem is kicsit, hogy a káderügyeket a tényéktől való rugalmas elszakadással akarja megoldani.

Az alaphelyzet igaz, a végletes alternatívát sem kifogásolhatjuk, elvégre az Igazság és a Hamisság nemcsak meseköntösben jelentkezik, hanem konkrét politikai-hatalmi rivalizálások indítékaként is.

Hanem ami ezután következik: meglehetősen spekulatív módon leírt események halmaza. Kezdve azzal, hogy a makulátlan tisztaságú ügyész fittyet hány a figyelmeztetésekre és szabadlábra helyezteti Varga Jánost. Később a tanácselnök – mint Tolnai Lajos adófelügyelője – „megjavul”, a téesz-tagok meg egy emberként tömörülnek a rehabilitált férfi köré. (A gyorsaság és az egység meglehetősen gyanús!) Bonyolítja a helyzetet az a körülmény, hogy Pótor keresztfia Varga menyébe szerelmes (az özvegyasszony vállalja ás vele az új életet). A közgyűlésen – életemben nem láttam a vásznon ennél rövidebb értekezletet! – Varga marad a szövetkezetben (voltaképpen ez az ára annak, hogy a tanácselnök kész a keblére ölelni). Cimborái sem renitenskednek. Már-már patt-helyzettel búcsúzunk Vámosfalutól, amikor lassított felvételek úsznak be. Pótor ismét összeakasztja a bajuszt a falu népével, s újra beveti a fegyvereseket. (Csak zárójelben: leleplezés és poézis nem fér meg egymással, a választott megoldásnak tehát nincs igazi funkciója.) Tanulság: vér nem válik vízzé. De. még nincs vége szegény vezető kálváriájának. Motorral elgázol egy gyereket, s 18 tanú vall ellene, noha alapjában véve vétlen. Még egy tanulság: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Deus ex machina-szerű a „megoldás”, s most már tényleg lehullhat a függöny. Pótor András lemond a tanácselnökségről, hogy beálljon a közösbe fogatosnak. Pedig nem is láthatta Bacsó Péter filmjét, a Harmadik nekifutást

Nem állt szándékomban ironikusan interpretálni a sablonos mesét, de hát nagyon nehéz komolyan venni a tételszerű példázatokat. A Varga kontra Pótor ügy ábrázolásában az a legbosszantóbb, hogy pillanatok alatt játszódnak le olyan folyamatok, melyek érlelődéséhez és kibontakozásához általában hosszú időre van szükség. Szinte mindent elborítanak a sablonok, melyekre – mivel most már zsinórban találkozunk velük – rá kellene ütnünk a „Vigyázat! Ellenséma!” pecsétjét. Kérdés-felelet játékban fogalmazva, így fest a dolog az ötvenes évek első felét megörökítő filmek jó részében:

Milyen az állami (párt) vezető? Konok és szűk látókörű.

Milyen a harcias beosztott (a középkáder)? Nem hagyja összeroppantani a derekát.

És milyen az asszisztencia? Befolyásolható. Elégedetlen és közömbös. Időnként beáll a sorba, időnként meg kiáll a sorból.

A színes tévéfilmben (a forgatókönyvet Dévényi Róbert írta) két szín dominál: a fehér és a fekete. Ráday Mihály, az operatőr, menti, ami menthető, de ő is inkább rutinjára, mint fantáziájára épít. A legvalószínűtlenebb az ügyész figurája. Gerincessége imponáló, mindössze az a baj, hogy efféle szocialista Szent György lovag a valóságban egyáltalán nem létezhetett. Rezonőrként remek, de fellépése a dráma egész hitelét megkérdőjelezi. (Horváth Sándornak kritikai észrevételünk ellenére akad néhány figyelemre méltó pillanata. Szirtes Ádám ugyancsak meggyőző, Kovács Jánost viszont megfosztották az árnyalt emberábrázolás lehetőségeitől.)

A Párbaj torzó maradt, Sarkadi Imre végül is nem írta meg. Kár, hogy tolmácsai ebben, s nem a drámai szituáció megrajzolásában követték. A Viadal – az elmondottak miatt – éppolyan félkésztermék, mint a néhai magyar író okosabb gondozásra és alaposabb feldolgozásra érdemes drámatöredéke.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7505