KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/május
• Létay Vera: Kis pörköltek és nagy eszmék A mérkőzés
• Zalán Vince: Magyarra fordította... A pogány madonna
• Zsugán István: Egy vezeklés története Beszélgetés Gábor Pállal
• Kézdi-Kovács Zsolt: A valóság és az álom Vita a filmforgalmazásról
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (3.)

• Zalán Vince: Makk mozijában
• Szörény Rezső: A tornádó, melynek neve Makk Károly
• Jancsó Miklós: A jelenlét embere
• N. N.: Makk Károly filmjei
• Elbert János: Grúz ellenpontok Néhány interjú magánügyben
• Hegedűs Zoltán: Elindult a rue des Halles-ból Az élő René Clair
• Bajomi Lázár Endre: A patafizikus filmrendező Az élő René Clair
• N. N.: René Clair filmjei Az élő René Clair
• Nemeskürty István: Gorkij bűvöletében Mark Donszkoj (1901–1981)
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Szerzői filmek – egy sovány tehén esztendeje Sanremo
• Bikácsy Gergely: A mormon család és a kínai vasút Lille
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: Az első nagy vonatrablás
• Koltai Ágnes: Hamburgi betegség
• Báron György: Óvakodj a törpétől!
• Iván Gábor: Bátorság, fussunk!
• Sólyom András: Nyári rét
• Fekete Ibolya: Sheila Levin meghalt, és New Yorkban él
• Kovács András Bálint: Éjjjel-nappal énekelek
• Ambrus Katalin: A félhold árnyékában
• Bikácsy Gergely: Építs házat, ültess fát!
• Koltai Ágnes: Hét januári nap
TELEVÍZÓ
• Vígh Károly: A Századunk új sorozatáról Végjáték a Duna mentén
• Loránd Gábor: Televízió és történelem Egy tanácskozás tanulságai
• Bognár Éva: Az értelem operája Weill–Brecht: A hét főbűn
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A csend és a mű
POSTA
• Berezsnyei L. Ottó: Kubrick Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A tornádó, melynek neve Makk Károly

Szörény Rezső

 

Aki az alábbiakban okoskodó, esztétizáló összefoglalást vár Makk Károly filmművészetének jellemző jegyeiről – csalódik, tehát inkább azonnal lapozzon tovább.

Aki viszont meg szeretne ismerkedni Makk Károllyal, aki barátságot szeretne vele kötni, miközben végignézi filmjeit – nos, azoknak írom ezt a szubjektív vallomást.

Elfogult vagyok vele. Egyébként szégyellném, ha nem volnék az. Úgyhogy megpróbálom összeszedni mindazt, amitől képtelen vagyok tárgyilagos, külső szemlélő lenni.

Tíz éve lehet, hogy egy film előkészítése során Dunaújvárosba utaztunk ketten. Rettenetesen el voltunk késve. Makk rálépett a gázpedálra, én pedig nemes egyszerűséggel elképzeltem a temetésemet. Anélkül, hogy rámnézett volna, váratlanul megszólalt:

– Osszuk meg egymás közt a feladatokat. Én vezetek, te pedig félsz. Fél óra alatt értünk Dunaújvárosba (ha véletlenül a Közlekedés-rendészettől valaki olvassa ezt a cikket, előre bejelentem, hogy az egészet letagadom) Mikor kiszálltunk a kocsiból, csak annyit kérdezett:

– Jól sikerült a rettegés? – azzal, mint a szélvész, már indult is a forgatás leendő helyszínére.

Ügy gondolom, egyáltalán nem túlzók, mikor forgóviharnak, pusztító, örvénylő viharnak – tornádónak nevezem Makk Károlyt, a filmrendezőt. Amikor filmre készül, száguld előre, maga mögött ájult embereket, összedőlt házakat, sértett feleségeket és barátokat hagy. De amikor befejezte a filmet, az első dolga, hogy az ájultakat kezelésbe vegye, a házakat fölépítse, a sértett feleségeket, sértett barátokat kibékítse. De nem ám úgy, hogy bocsánatot kér! Soha! Kitűnő pszichológiai érzékkel találja meg mindenkivel a kellő hangnemet. Bocsánatot pedig azért nem kér, mert azt megalázónak tartja arra nézve is, akit megbántott.

Makk Károly asszisztense, tanítványa, újra asszisztense, majd – remélem – barátja lettem. (Dicsekvés!!) De ez már egy másik történet.

Főiskolás koromban megbeszéltük, hogy vizsgafilmem forgatókönyvét egy presszóban vesézi ki. A randevú időpontja hat óra volt Nyolc órakor szólt az egyik felszolgálónő, hogy telefonom van. A tanár úr volt A dialógus valahogy így hangzott.

– Tessék!

– Makk! Testvérem, azt hiszem, egy kicsit késni fogok, várjon csak türelemmel.

Nemsokára – kilenc órakor – megérkezett, kifizette a kávémat, felmentünk a lakására, leültetett, megkínált egy pohár borral, és megkérdezte:

– Legyek rövid és őszinte? Persze, hogy igent mondtam.

– Ez a dolgozat (így hívta a filmforgatókönyveket) úgy vacak, ahogy rossz!

Tessék csak elképzelni egy másodéves „nebuló” (az ő szava) összeomlását.

És akkor folytatta:

– Tudja, nem nagyon érdemes termelési drámákat csinálni, de ha érdemes, akkor is minek. Próbáljon koncentrálni az emberre! Játszódhat a filmgyárban, termelőszövetkezetben, nekem mindegy – csak ne az legyen a tét, hogy két tehetséges mérnök közül ki ér el a munkában jobb eredményt

Szinte hihetetlen, de megértettem, mit vár a vizsgafilmemtől.

És persze külön cikket kíván Makk Károly, a pedagógus.

Talán nem haragszik meg érte, ha most ezeken a hasábokon kifecsegem, hogy soha, vagy csak nagyon ritkán tartotta be az ÓRARENDET. Ezzel szemben rengeteg időt töltött el velünk AZ ÓRAREND-en kívül a lakásán, presszókban, a forgatásainkon, éjszakába nyúlóan a vágószobában. Bármikor, akár késő este is föl lehetett hívni, ha az embernek igazi kínja-baja volt. Lényeges, hogy csak igazi problémával.

Minket – Makk-növendékeket – bevallva, vagy sem, az egész Főiskola irigyelt. Tudták, hogy nekünk nincsenek unalmas óráink, tudták, hogy a Tanár úr nem saját magát tolja előtérbe, hanem mi vagyunk neki fontosak, a „nebulói”.

Azonkívül még tudtak egy fontosat hogy a vizsgán aztán az igazi filmeket minden támadással szemben megvédi. Megvédi? Az oroszlán harcol úgy kölykeiért ahogy ő értünk küzdött.

Csak sokkal később, „suli” után tudtuk meg, hogy ha levette a pulóverét és föltűrte az ingujját, akkor a tanári kar többsége feladta a vele szemben úgyis eredménytelen harcot.

Aztán persze irigyeltek minket azért is, mert vizsga után elvitt minket vacsorázni, sőt, még lokálba is – és hajnalban a buli a lakásán fejeződött be, ahol úgy tett, mintha éppen véletlenül lenne a konyhában egy hatalmas fazék töltött káposzta.

Egyszer, elhatároztuk, nem is tudom, milyen alkalomból, hogy megnézzük a Liliomfi a Főiskola vetítőjében. Elkezdtük nézni, aztán lassan beszivárogtak színészek, színházrendezők – a végére teltház volt és a tömeg egységes könyörgésére a gépész hajlandó volt még egyszer levetíteni.

Csak úgy megjegyzem, hogy ez. a vígjáték 1954-ben készült, és mindannyian azt mondtuk utána, hogy bár ma készülne ilyen friss, emberi, valódi humort felmutató alkotás, ö ugyanis nem „vígjátékian” játszatta a színészeket, hanem a rendezői szemlélete, ahogy ránézett az eseményekre – az volt vígjátéki. Micsoda különbség! Mellesleg különleges tulajdonsága, hogy a rendezői vénájában egyszerre van jelen a tragikus mélységek és a komikum felmutatására való képesség. Apropó, tragikus mélység! A Ház a sziklák alatt című filmje a maga idején kritikai bukás volt. Úgy bizony! Talán tizenöt éve, hogy részben ugyanazok a kritikusok beválasztották a 12 legjobb magyar film közé. Hát Istenem! Még a kritikus sem tévedhetetlen. Ha már itt tartunk, szeretném nagyon halkan megjegyezni, hogy az úgynevezett „cselekvő film”-et is ő indította útjára.

Tessék csak megnézni a Megszállottakat. Bár ő egyszer azt mondta a „cselekvő filmről”, hogy szerinte a film nem cselekszik, hanem a filmszalagot befűzik a vetítőgépbe és aztán csak pereg, pereg – másodpercenként 24 kockás sebességgel.

Értette, és érti ő, hogy mások mit gondolnak a cselekvő filmről, de valahogy soha nem veszi be a gyomra az üres fontoskodást. Számomra a Megszállottak például nem elsősorban az ember harca az igazságért – persze az is –, hanem egy férfibarátság megrázóan elmondott története, amelyben persze egyáltalán nem lényegtelen motívum, a közös küzdelem. (Pálos György, Szirtes Ádám)

Más. Milyen nevetségesen hangzik ma már. hogy az Elveszett paradicsomot tulajdonképpen azzal a jelzővel ítélték el. hogy „egzisztencialista”‘. Van a filmben egy jelenet, melyben Pálos Györgyre apja (Páger Antal) halála után rászakad a konyhaszekrény és kénytelen ereje teljes megfeszítésével megtartani azt. Mikor egyszer azt próbáltam neki erről mondani, hogy milyen gyönyörű szimbóluma ez az emberben levő vágynak, hogy talpraálljon, közbevágott:

– Légy szíves, legalább te ne fogalmazz ezen a tohuvabohu nyelven! – de így van!

És aki a Szerelem című filmet nézi, egyáltalán ne szégyellje, hogy közben többször elsírja magát, a végét pedig már bőgve nézi. Egyszeri, és attól tartok, megismételhetetlen csoda szemtanúi lesznek. Felelősséget éreznek majd a másik emberért, de meg is tisztulnak – mégis leírom – átélik a katarzis mindent felülmúló érzését.

A Macskajáték. Elfogult vagyok-e ezzel a filmmel, mert másodasszisztens voltam benne, mert végigélhettem, hogy micsoda emberfeletti erővel harcolta meg Makk Károly, Tóth János, az operatőr és a színészek a forgatás „csekély” száz, és az utómunkálatok „csekély” háromszáz napját.

Az egyik jelenet felvételének sokadik ismétlésénél a drága Dajka Margit is elvesztette a türelmét, és rákiálltott Makkra:

– Én ezt nem bírom tovább! Hetven éves vagyok! Értsd meg, hogy fizikailag sem bírom tovább!

Ekkor Makk odalépett hozzá, és nyugodt, belső feszültségtől remegő hangon azt mondta:

– Tudom. Margitka! Én is nehezen bírom! De ez az életünk! Csinálnunk kell!

Fölvettük még egyszer. És kitűnően sikerült.

Más. Makk Károly mélyen és igazán érzelmes ember. Azonban zárkózott: ami az érzelmeit illeti, nem szívesen beszél róluk. Talán mert fél az általa annyira utált „geil” szentimentalizmustól. Elvárja a másik embertől, hogy megérezze, milyen folyamat zajlik benne, de ne beszéljen róla.

Azonkívül. Makk Károly rendkívül művelt ember. Csupán arról az apróságról van szó, hogy intelligensen művelt, aki tehát nem fitogtatja a tudást, hanem használja.

Ide tartozik áttételesen az is, hogy nem szereti a fölösleges szócséplést. Amit a figyelmes néző a filmjeiből is kiolvashat Szóval vannak nálunk a filmgyárban hosszú órákig tartó dramaturgiai tanácsok; film előtt sok, de film után is. (Tudom, tudom! Ez nem látszik a filmjeinken, de tessék elhinni, hogy vannak!)

Egy idő után Makk meg szokott szólalni, és mint elefánt a porcelánboltban, összetöri a legdrágább forgatókönyvi vázákat is. Röviden és őszintén kimondja ugyanis a véleményét. Mert nem a saját hangját szereti hallgatni, hanem a lényeggel, a leendő film sorsával akar foglalkozni.

Ha elviszem hozzá a forgatókönyvemet, és túlságosan nyugodtan ül, akkor rendszerint odébb szoktam húzódni, mert nem óhajtom, hogy úgy, ahogy van, hozzámvágja. Ez persze túlzás. De a túlzások néha kifejezőek lehetnek.

A kedves olvasó és egyben Makk Károly filmjelnek nézője, vagy újranézője rá fog ismerni az alkotóra. A film ugyanis, véleményem szerint, pontosan tükrözi az embert, aki készítette.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7450